Cordelya Castillo- És te komolyan igent mondtál neki? Nem hiszem el Camil... - aznap is nevetve estem be a ház ajtaján, egyenesen a sütögető Olga háta mögé, a bátyám barátnőjével a nyomomban.
- Mi olyan vicces drágáim? - Olga mosolyogva fordult felénk.
- Semmi, csak Camil elmesélte, hogy Thomas hogyan hívta el először randira. - még mindig nevettem, bár jól ismertem a sztorit. Thomas abban a pillanatban rontott be az előszobába, olyan arckifejezéssel, mint aki épp egy összeesküvésről vett tudomást.
- Mit csináltam? - kérdezte komolyan, és gorombán, végigmérve először engem, majd Camilt és Olgát.
- Semmit, semmit drágám, csak Cordelya éppen most mondta, hogy mennyire szereted a csokitortát, amit épp most sütök! - vigyorgott rá a házvezetőnőnk. Olga az egyetlen, aki a teljes nevemen szólít, aki ismer, mindig Lya-nak becéz.
- Én nem ezt hallottam! - Thomas nem az az ember, akivel egy szempillantás alatt el lehet hitetni, hogy rosszul emlékszik.
- Jut eszembe, apa hívott, még mikor Cami meg én sétáltunk! - kiáltottam fel. - Azt mondta, ha visszaértünk, te meg én menjünk be hozzá!
Thomas intett, hogy felőle mehetünk, úgyhogy a nappalin keresztül berongyoltunk apa dolgozószobájába. Mindig unalmasnak tartottam ezt a kis helységet, apa sosem volt hajlandó kidíszíteni, de mivel nem sok időt töltök itt, nem igazán ellenkeztem vele ez ügyben.
- Mit szeretnél apa? - huppantam le az asztal előtt álló székre. Ő most is pont azzal az arckifejezéssel mért véget, amit akkor használ, mikor valami szigorú dolgot akar közölni.
- Itt a nyár vége. - kezdte komoran.
- És utálsz, mert Párizsba megyek énekelni. - nevettem fel keseredetten, mikor eszembe jutott a tervem.
- Nem Cordelya. Tévedsz! Igenis szeretlek. - apa megrázta a fejét -mintha egy fejrázással a világ összes gondját el tudná tüntetni-, amire egy szemforgatással válaszoltam. - És Párizsba sem mész. Mindkettőtök mától a Severo Ochoa tanítványa.
Fogalmam sincs, mit éreztem abban a másodpercben. Azt hiszem, erre mondják, hogy teljes képszakadás. A következő emlékem az, hogy erővel csapom be magam után a szobám ajtaját, miközben apával kiabálok. Utáltam őt, utáltam az iskolát, utáltam az álmaimat, magamat, amiért nem tudtam valóra váltani őket, meg úgy ahogy van, az egész világot. Végre egyedül voltam a szobámban, és nem zargatott senki. Azt hiszem, az első dolgom az volt, hogy lerogytam az ablakpárkányra. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Mit tehetnék az ellen, hogy apa abba a szigorú, szörnyű börtönbe dugjon. A Severo Ochoa-t csak hírnévből ismertem. Angeles néném mindig azt hajtogatta, hogy ne legyek rossz, mert apa a végén oda küld, ha nagyon az agyára megyek. És most? Jól ismertem apát. Tudtam, hogy ha valamit kijelentett, kész, nem lehet vele ellenkezni. Thomassal valahogy még kibírnám. Inkognítóban lelépnénk néha, de az iskola két szárnyra van osztva! A fiúk és lányok szét vannak választva, csak engedéllyel lehet járkálni, és állítólag az igazgató nem bőkezű ezekkel. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megszökök, de ennyire őrült még én sem vagyok! Aztán arra is gondoltam, hogy bezárom apát addig, amíg Párizsba nem érek, de rajtam kívül még laknak páran ebben a házban. A harcot felvenni apával, viszont még én is képtelen lennék. Camilt nem vonhattam bele a családi ügyeinkbe, Thomas biztosan nem szegülne ellen, Olga, vagy Ramallo, apa segéde meg elképzelhetetlen, hogy támogatnák a költözésem. A családnak egyetlen közeli tagja van még, Angeles. Ő még ki is állna mellettem, hiszen ahogy anyának volt, neki is a zene a mindene! Vele akartam élni Európában is. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a tény, rögtön a telefonomért nyúltam. Tárcsáztam a számot, majd pár csörgés után a jól ismert hang megszólalt a vonal túlsó végén.
- Angeles Carrara, miben segíthetek? - kérdezte nyugodtan.
- Angie, itt Cordelya! - még mindig hallatszott az elkeseredés a hangomban, de inkább nem akartam arra energiát pazarolni, hogy nyugodtan tűnjek.
- Mi a baj, kincsem? - Angie hangja is ijedté vált.
- Apa a Severo Ochoa-ba küld! Nem mehetek Párizsba! - újra előtört egy adag hiszti, ami felülkerekedett rajtam, a könnyeim megint folyni kezdtek.
- Cordelya, figyelj rám! - a vonal másik végéről Angie pár perc múlva szólalt meg. - Beszélek apáddal, próbálj megnyugodni, elintézem, nem mész a Severo-ba!
A hívásnak vége szakadt, én pedig inkább megpróbáltam erőt venni magamon. A szobámban álló szintetizátorhoz léptem, és játszani kezdtem rajta az első dalt, amit még pár hete kezdtem tanulgatni. Egyszerű akkordok sorozata, a dallama mégis tetszik. A zene valahogy most is megnyugtatott, ám mikor befejeztem a dallamot, újra rám tört volna a szomorúság, ha Camil nem ront be.
- Sajnálom, kislány! - ölelt magához. Sokáig így álltunk, majd ő szólalt meg. - Thomas sem viseli jól, de az apátok nem enged. A bátyád kizárt a szobájából!
- Sajnálom, Camil! - sóhajtottam, majd mindketten lerogytunk az ágyra.
- Nézd Lya, te vagy az egyetlen barátom, Thomas pedig a pasim. - motyogta Camil, mire meredten bámulni kezdtem. - Megkérem a szüleim, hogy hadd mehessek veletek!
Őszintén csodáltam ezt a vörös hajú lányt. Itt ül előttem, és képes lenne önként börtönbe vonulni értünk.
- Camil! Ezt egyikünk sem várja el tőled! - a hangomban vegyült az őszinte csodálat és a fájdalom is.
- Nem azért... Mit kezdenék magammal... - hanyagul megrántotta a vállát, majd nevetve kisétált a szobából.
Angie ígéretéből nem lett semmi. A nagynéném persze naponta hívogatta apát, de a telefonhívásokat egyszerűen ki lehet nyomni, nem igaz? A nyár hátramaradt része úgy ahogy volt, elröppent. Thomas az ideje nagy részét a szobájában töltötte a gitárjával kettesben, én sem nagyon mozdultam ki, csak Olgat engedtem be a kajával, hiszen az éhhalál nem szerepelt a terveimben. A zongorám előtt kuksoltam, ezzel talán a legrosszabbat téve magamnak, hiszen így még nehezebb lesz elválni a kedves hangszertől.
Aztán eljött augusztus 29. Az előző estét végigbőgtem, így kisírt, fáradt szemekkel ébredtem hajnalban. Nem volt kedvem visszaaludni, így egy darabig csak ültem az ágyban, és azon töprengtem, mi rosszat követhettem el a sorsom ellen, hogy így büntet. Abban a pár hétben még jobban megutáltam a Severo Ochoa-t. Még pirkadat előtt felkeltem az ágyból. Vagy fél órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam eltüntetni a karikákat a szemem elól, de végül lemostam az összes korrektort, amit magamra tettem. Még egyszer lejátszottam a jól ismert dallamot a fekete-fehér billentyűkön, majd összedobáltam azokat a cuccokat, amiket még nem készítettem be. Mikor Ramallo szólt, hogy itt van a sofőr, aki elvisz a suliba, már a bőrönddel a kezemben ültem az ágyon. Mikor kiléptem a folyosóra, Thomassal találtam szemben magam.
- Beszéltél apával? - kérdeztem halkan, mire bólintott.
- Már tegnap elköszöntem. Te?
Válaszul megráztam a fejem. - Nem áll szándékomban ezek után beszélni vele. Úgy érzem, elárult engem!
- Csak a legjobbat akarja nekünk. - Thomas egyaránt győzködte magát, és engem is, de én hajthatatlan voltam.
- De ami szerinte a legjobb nekünk - sóhajtottam. - ,azzal teszi a legrosszabbat!
Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket, és lesétáltam a lépcsőn. Miután köszöntem Carlos-nak, a sofőrünknek, bőröndjeimet gyorsan bepakoltam a csomagtartóba, majd helyet foglaltam a hátsó ülésen. A kocsi sötétített ablakain keresztül jól láttam a felkelő napot, mégsem villanyozott föl túlságosan. Valójában nem értettem, mire ez a nagy óvatosság még a kocsival is, hiszen egy hatalmas, fehér luxusautót amúgy is csak kiszúr pár épeszű ember... Akkor meg nem mindegy, ki ül benne? Persze nem gondolkodhat mindenki úgy, mint én, erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy apa fejében a logika legapróbb szikrája sem fedezhető fel.
Igyekeztem néma bambulással eltölteni az időt, de sehogy nem tudtam nyugalmi állapotba helyezkedni, ráadásul Thomas sem volt hajlandó a kocsiba fáradni, így úgy döntöttem, megkeresem őt. Legkevésbé akartam apával találkozni, de muszáj volt tennem valamit. Feltéptem a kocsi ajtaját, és puffogva visszabaktattam a teraszra, ahol egy oszlopnak dőlve figyeltem Thomas és Camil búcsúzkodását.
- Majd megyek én is hamar... - Camil halkan beszélt, a szavai hangsúlyából arra következtettem, hogy nem is régen veszekedett a bátyámmal.
- Rendben... - motyogta Thomas, majd gyors csókot nyomott a lány szájára és elviharozva mellettem, bevágta magát a fehér kocsiba. Camil is küldött felém egy halovány mosolyt, majd lelépett. Én is a kocsi fel fordultam, de amint megpördültem, apa állt előttem.
- Mit akarsz? - karba tett kézzel fordultam felé menekülési útvonalat keresve.
- Cordelya, ne viselkedj így! - apa sóhajtott, majd kicsit odébb állt, így lehetőséget adva nekem a távozásra, amit azon nyomban megragadtam. Mégis, mikor elhaladtam apa mellett, ő megszorította a karom, ezzel egy pillanatra pedig megállított.
- Ugye tudod, hogy szeretek? - kérdezte halkan, mire gorombán kitéptem a kezem a szorításából, és bevágtattam a kocsiba.
Kicsivel azután, hogy a motor felzúgott, és az ablakon kibámulva megpillantottam az elsuhanó tájat, Thomas megbökte a vállam.
- Mi van? - flegmán felé fordultam, de ahogy hozzá szóltam, rögtön meg is bántam. Nem akartam neki rosszat, de abban a helyzetben nem tudtam volna szebben megszólalni. Nem is vette nagyon magára, hiszen ezzel ő is tisztában volt.
- Nyugi... - megrántotta a vállát, és az ablak felé fordult. - Lesz egy évünk szülők nélkül...
- Szülők helyet gyilkológépeket kapunk, akik vérszívásból élnek, és a foguk a kémiadolgozatukon át harap... - sóhajtottam fel fáradtan. Akárhogy próbáltam, ennek az egész ügynek nem lehetett a jó oldalát nézni. Ezzel a pillanattal csesztem el az egész életem. Ha kikerülök a Severo-ból, esetleg orvos, jogász, vagy valami gürcölő barom válhat belőlem, de hogy zenész nem, az biztos...
- A mai, biztos hogy nem az én napom... - motyogtam, majd bedugtam a fülhallgatóm, és hagytam, hogy a kocsi átguruljon velem egy új, számomra teljesen ismeretlen életbe...
Fogalmam sincs, mit éreztem abban a másodpercben. Azt hiszem, erre mondják, hogy teljes képszakadás. A következő emlékem az, hogy erővel csapom be magam után a szobám ajtaját, miközben apával kiabálok. Utáltam őt, utáltam az iskolát, utáltam az álmaimat, magamat, amiért nem tudtam valóra váltani őket, meg úgy ahogy van, az egész világot. Végre egyedül voltam a szobámban, és nem zargatott senki. Azt hiszem, az első dolgom az volt, hogy lerogytam az ablakpárkányra. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Mit tehetnék az ellen, hogy apa abba a szigorú, szörnyű börtönbe dugjon. A Severo Ochoa-t csak hírnévből ismertem. Angeles néném mindig azt hajtogatta, hogy ne legyek rossz, mert apa a végén oda küld, ha nagyon az agyára megyek. És most? Jól ismertem apát. Tudtam, hogy ha valamit kijelentett, kész, nem lehet vele ellenkezni. Thomassal valahogy még kibírnám. Inkognítóban lelépnénk néha, de az iskola két szárnyra van osztva! A fiúk és lányok szét vannak választva, csak engedéllyel lehet járkálni, és állítólag az igazgató nem bőkezű ezekkel. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megszökök, de ennyire őrült még én sem vagyok! Aztán arra is gondoltam, hogy bezárom apát addig, amíg Párizsba nem érek, de rajtam kívül még laknak páran ebben a házban. A harcot felvenni apával, viszont még én is képtelen lennék. Camilt nem vonhattam bele a családi ügyeinkbe, Thomas biztosan nem szegülne ellen, Olga, vagy Ramallo, apa segéde meg elképzelhetetlen, hogy támogatnák a költözésem. A családnak egyetlen közeli tagja van még, Angeles. Ő még ki is állna mellettem, hiszen ahogy anyának volt, neki is a zene a mindene! Vele akartam élni Európában is. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a tény, rögtön a telefonomért nyúltam. Tárcsáztam a számot, majd pár csörgés után a jól ismert hang megszólalt a vonal túlsó végén.
- Angeles Carrara, miben segíthetek? - kérdezte nyugodtan.
- Angie, itt Cordelya! - még mindig hallatszott az elkeseredés a hangomban, de inkább nem akartam arra energiát pazarolni, hogy nyugodtan tűnjek.
- Mi a baj, kincsem? - Angie hangja is ijedté vált.
- Apa a Severo Ochoa-ba küld! Nem mehetek Párizsba! - újra előtört egy adag hiszti, ami felülkerekedett rajtam, a könnyeim megint folyni kezdtek.
- Cordelya, figyelj rám! - a vonal másik végéről Angie pár perc múlva szólalt meg. - Beszélek apáddal, próbálj megnyugodni, elintézem, nem mész a Severo-ba!A hívásnak vége szakadt, én pedig inkább megpróbáltam erőt venni magamon. A szobámban álló szintetizátorhoz léptem, és játszani kezdtem rajta az első dalt, amit még pár hete kezdtem tanulgatni. Egyszerű akkordok sorozata, a dallama mégis tetszik. A zene valahogy most is megnyugtatott, ám mikor befejeztem a dallamot, újra rám tört volna a szomorúság, ha Camil nem ront be.
- Sajnálom, kislány! - ölelt magához. Sokáig így álltunk, majd ő szólalt meg. - Thomas sem viseli jól, de az apátok nem enged. A bátyád kizárt a szobájából!
- Sajnálom, Camil! - sóhajtottam, majd mindketten lerogytunk az ágyra.
- Nézd Lya, te vagy az egyetlen barátom, Thomas pedig a pasim. - motyogta Camil, mire meredten bámulni kezdtem. - Megkérem a szüleim, hogy hadd mehessek veletek!
Őszintén csodáltam ezt a vörös hajú lányt. Itt ül előttem, és képes lenne önként börtönbe vonulni értünk.
- Camil! Ezt egyikünk sem várja el tőled! - a hangomban vegyült az őszinte csodálat és a fájdalom is.
- Nem azért... Mit kezdenék magammal... - hanyagul megrántotta a vállát, majd nevetve kisétált a szobából.
Angie ígéretéből nem lett semmi. A nagynéném persze naponta hívogatta apát, de a telefonhívásokat egyszerűen ki lehet nyomni, nem igaz? A nyár hátramaradt része úgy ahogy volt, elröppent. Thomas az ideje nagy részét a szobájában töltötte a gitárjával kettesben, én sem nagyon mozdultam ki, csak Olgat engedtem be a kajával, hiszen az éhhalál nem szerepelt a terveimben. A zongorám előtt kuksoltam, ezzel talán a legrosszabbat téve magamnak, hiszen így még nehezebb lesz elválni a kedves hangszertől.
Aztán eljött augusztus 29. Az előző estét végigbőgtem, így kisírt, fáradt szemekkel ébredtem hajnalban. Nem volt kedvem visszaaludni, így egy darabig csak ültem az ágyban, és azon töprengtem, mi rosszat követhettem el a sorsom ellen, hogy így büntet. Abban a pár hétben még jobban megutáltam a Severo Ochoa-t. Még pirkadat előtt felkeltem az ágyból. Vagy fél órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam eltüntetni a karikákat a szemem elól, de végül lemostam az összes korrektort, amit magamra tettem. Még egyszer lejátszottam a jól ismert dallamot a fekete-fehér billentyűkön, majd összedobáltam azokat a cuccokat, amiket még nem készítettem be. Mikor Ramallo szólt, hogy itt van a sofőr, aki elvisz a suliba, már a bőrönddel a kezemben ültem az ágyon. Mikor kiléptem a folyosóra, Thomassal találtam szemben magam.
- Beszéltél apával? - kérdeztem halkan, mire bólintott.
- Már tegnap elköszöntem. Te?
Válaszul megráztam a fejem. - Nem áll szándékomban ezek után beszélni vele. Úgy érzem, elárult engem!
- Csak a legjobbat akarja nekünk. - Thomas egyaránt győzködte magát, és engem is, de én hajthatatlan voltam.
- De ami szerinte a legjobb nekünk - sóhajtottam. - ,azzal teszi a legrosszabbat!
Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket, és lesétáltam a lépcsőn. Miután köszöntem Carlos-nak, a sofőrünknek, bőröndjeimet gyorsan bepakoltam a csomagtartóba, majd helyet foglaltam a hátsó ülésen. A kocsi sötétített ablakain keresztül jól láttam a felkelő napot, mégsem villanyozott föl túlságosan. Valójában nem értettem, mire ez a nagy óvatosság még a kocsival is, hiszen egy hatalmas, fehér luxusautót amúgy is csak kiszúr pár épeszű ember... Akkor meg nem mindegy, ki ül benne? Persze nem gondolkodhat mindenki úgy, mint én, erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy apa fejében a logika legapróbb szikrája sem fedezhető fel.
Igyekeztem néma bambulással eltölteni az időt, de sehogy nem tudtam nyugalmi állapotba helyezkedni, ráadásul Thomas sem volt hajlandó a kocsiba fáradni, így úgy döntöttem, megkeresem őt. Legkevésbé akartam apával találkozni, de muszáj volt tennem valamit. Feltéptem a kocsi ajtaját, és puffogva visszabaktattam a teraszra, ahol egy oszlopnak dőlve figyeltem Thomas és Camil búcsúzkodását.
- Majd megyek én is hamar... - Camil halkan beszélt, a szavai hangsúlyából arra következtettem, hogy nem is régen veszekedett a bátyámmal.
- Rendben... - motyogta Thomas, majd gyors csókot nyomott a lány szájára és elviharozva mellettem, bevágta magát a fehér kocsiba. Camil is küldött felém egy halovány mosolyt, majd lelépett. Én is a kocsi fel fordultam, de amint megpördültem, apa állt előttem.
- Mit akarsz? - karba tett kézzel fordultam felé menekülési útvonalat keresve.
- Cordelya, ne viselkedj így! - apa sóhajtott, majd kicsit odébb állt, így lehetőséget adva nekem a távozásra, amit azon nyomban megragadtam. Mégis, mikor elhaladtam apa mellett, ő megszorította a karom, ezzel egy pillanatra pedig megállított.
- Ugye tudod, hogy szeretek? - kérdezte halkan, mire gorombán kitéptem a kezem a szorításából, és bevágtattam a kocsiba.
Kicsivel azután, hogy a motor felzúgott, és az ablakon kibámulva megpillantottam az elsuhanó tájat, Thomas megbökte a vállam.
- Mi van? - flegmán felé fordultam, de ahogy hozzá szóltam, rögtön meg is bántam. Nem akartam neki rosszat, de abban a helyzetben nem tudtam volna szebben megszólalni. Nem is vette nagyon magára, hiszen ezzel ő is tisztában volt.
- Nyugi... - megrántotta a vállát, és az ablak felé fordult. - Lesz egy évünk szülők nélkül...
- Szülők helyet gyilkológépeket kapunk, akik vérszívásból élnek, és a foguk a kémiadolgozatukon át harap... - sóhajtottam fel fáradtan. Akárhogy próbáltam, ennek az egész ügynek nem lehetett a jó oldalát nézni. Ezzel a pillanattal csesztem el az egész életem. Ha kikerülök a Severo-ból, esetleg orvos, jogász, vagy valami gürcölő barom válhat belőlem, de hogy zenész nem, az biztos...
- A mai, biztos hogy nem az én napom... - motyogtam, majd bedugtam a fülhallgatóm, és hagytam, hogy a kocsi átguruljon velem egy új, számomra teljesen ismeretlen életbe...
