Cordelya Castillo
Amint Crystal kiszáguldott a szobából levetettem magam az ágyra. Lássuk be, nem a legmegnyerőbb személyiség, és már az első találkozásunkkor is keresztbe tesz. Én megpróbáltam... Volt két perc, mikor valóban megerőltettem magam, és megpróbáltam barátkozni. Csak... nem jött össze. Oké, bevallom, nem vagyok allergiás a macskákra, sőt, kifejezetten szeretem őket, de hé! Egy ilyen lehetőséget nem mulaszthattam el!
Oké, bevallom, egy kis időre felmerült bennem, hogy talán tényleg megpróbálhatnék új barátokat szerezni, tekintettel arra, hogy a következő négy évben itt töltöm majd minden egyes napomat, de aztán felmerült bennem egy ötlet. Ha nem megy az ismerkedés - és lássuk be, nem vagyok az a könnyen barátkozós típus - egyszerűen eljátszom apának, hogy a társadalmi ranglétra legaljára kerültem, és összeroppanok a magányosságtól. Valószínűleg nem fogja bevenni rögtön, de egy kis unszolással ki tudja, mire lehet képes Cordelya Castillo bociszeme.
Miután meggyőződtem róla, hogy Crystal nem csak a nappaliban hagyta szerencsétlen kisállatát, jobban szemügyre vettem a cuccait. Magával hozhatta a fél házat, mert abban a pillanatban, ahogy felnyitottam a bőröndjét a koffer tartalma a földre borult. Még fogalmam sem volt, hogy a szobatársam érkezése előtt hogy fogok mindent visszapakolni, de muszáj voltam kicsit kutakodni utána. Igen, tudom, nem a legszebb dolog más bőröndjében turkálni, én csak kíváncsi voltam. Az első dolog, amit észrevettem egy fénykép volt. Crystal egy nála kicsivel idősebb lányt ölelt át, a hasonlóság miatt arra következtettem, hogy testvérek lehetnek. A fotón tisztán kivehető volt, hogy mennyire szeretik egymást. Egy pillanatra elszégyelltem magam, és ez elég volt ahhoz, hogy elkezdjem visszadobálni a földön heverő dolgokat. Igyekeztem minél gyorsabban elpakolni, és közben abban reménykedtem, nem hagyok ki semmit. A bőröndöt igen nagy erőfeszítések árán, de sikerült lezárnom, így visszafeküdtem az ágyamra. Semmi kedvem nem volt bepakolni, mivel nem terveztem hosszabb távra az iskola falai között maradni, a szétszórt ruháim látványa viszont igen hervasztó látványt nyújtott, így úgy döntöttem, elhagyom a szobát, és valóban megpróbálom megismerni a lakótársaimat, hiszen ha nem is négy évre, de egy-két hónapra biztosan velük élek majd. Leszaladtam a lépcsőn, majd egy pillanatra megtorpantam a nappaliban. A hatalmas ablakokból tökéletes kilátás nyílt Buenos Airesre, egyúttal azonban az iskola parkjára is, ahol mit látnak szemeim? Nem a tökéletesen metszett rózsabokrokra, vagy az ízléses kis szökőkútra gondolok, nem ám! A bátyámra, és a vele szemben álldogáló, felszabadultan nevető lányra, név szerint Crystal Ferro-ra utaltam. Thomas vigyorogva csevegett a szobatársammal, és nagyon is jól ismertem ezt a mosolyát. A bátyám ötféleképpen tud vigyorogni: az elsőt a meggyőzésre használja. Én bociszemeket, ő a vigyorát veti be. Aztán ott van a csábos mosoly, amivel megpróbál levenni valakit a lábáról, általában igen eredményesen. Az önfeledt vigyorát akkor használja, mikor például meglátja a kedvenc gumicukrát az áruházban, ilyenkor össze lehetne keverni egy kilenc éves kisfiúval. És ott a szomorú mosoly. Ilyet nem sokszor látni az arcán, de megesik néhanapján. Amit viszont akkor láttam, Thomas legritkább vigyora volt, amit eddig összesen kétszer láttam rajta, és ezek az alkalmak mindig Camillal álltak összefüggésben. De most ő nem volt sehol. A bátyám ott állt Crystal-lal szemben, és tisztán láttam rajta, hogy mosolyog. Hogy szerelmes. Egyszerre voltam mérges Thomasra, hogy ilyen könnyelmű, amiért ennyire könnyen összetöri Camil szívét, amiért talán majd napokig vigasztalhatom az álmatlan szobatársamat is. De valahogy én magam is elmosolyodtam. Régóta nem láttam ennyire felhőtlennek a bátyám arcát, és örültem annak, hogy végre boldog. Úgy döntöttem, hagyom, hadd forrja ki magát a dolog, és majd meglátjuk, mi lesz belőle. Lehet, hogy ez csak egy fellángolás mindkettejük részéről, de mindketten elég nagyok ahhoz, hogy egyedül intézzék a dolgaikat.
A nappaliból egyenesen a konyhába vágtattam, ahol mindent beterített a sütemények végeláthatatlan hada.
- Szia! - intettem nevetve a sürgő-forgó lánynak. - Cordelya vagyok.
- Marina. - a lány egy mozdulattal ledobta a kötényét, és kihúzta füléből a fülhallgatót. - Most érkeztél?
- Igen. - füllentettem, majd eszembe jutott, hogy épp megpróbálok őszinte lenni. - Pár perce. Órája...
- Nem hallottalak. - nevetett fel. - Bár nem te vagy az egyetlen... A szobatársamról nem tudsz valamit?
- Nem, tudtommal még csak hárman vagyunk itt. - motyogtam. - Én a szobába zárkóztam be, de ahogy látom, te a sütéssel foglaltad le magad.
- Amerikai csokis sütik a nagyi titkos receptje után, némi újítással. - Marina felém nyújtott egy tálat, mire én átvettem tőle. Azonnal falni kezdtem, és az első falat után megállapítottam, hogy Marina valódi konyhatündér.
- Honnan jöttél? - kérdeztem két falat között, mire mosolyogva felém fordult.
- Egyenesen a távoli Olaszországból. Rómában élek, a szüleimnek ott van egy-két étteremhálózata. - őszintén meglepődtem, bár jobban megnézve le sem tagadhatta volna olasz gyökereit. Sőt...
- Ne haragudj, de véletlenül a vezetékneved nem Cauviglia? - Marina érdeklődve felém fordult, még a fakanalát is letette.
- Nem csoda, ha nem emlékszel rám, Cory vagyok! - kiáltottam önfeledten. - Összesen kétszer ha találkoztunk, és őszintén szólva én nem beszéltem olaszul, te pedig spanyolul, így szinte nem is voltunk együtt, de anyukád az én apukám testvére!
A nagynéném még évekkel ezelőtt veszett össze a családdal, mikor kiköltöztek Rómába, és azóta alig hallottunk valamit felőlük, de azt pontosan tudtam, hogy van egy gyönyörű, fekete hajú, nevetős lányuk, akivel összesen egy 'Szia!' erejéig tudtam társalogni.
- Megvan! - Marina nevetve reagált a tényre, mikor mindkettőnknek leesett, hogy unokatestvérek vagyunk. Mosolyogva átölelt, én pedig magamban azon gondolkodtam, apa tudott-e arról, hogy Marina is a Severo tanulója lesz.
- Kicsi a világ. - nevettem fel. - Ezáltal jogosult lettem a sütid korlátlan fogyasztására!
- Még szép. El kell fogynia az összesnek! - ahogy Marina visszafordult a pulthoz, megcsörrent a telefonom. Persze hogy nem indultam el otthonról egy titkos kis mobil nélkül, hiszen jól tudtam, hogy el fogják kobozni. A kijelzőn Camil neve állt, ezért úgy döntöttem, elhagyom a konyhát, és a nappaliba siettem.
- Szia Camil!
- Cory, hál' Istennek, hogy felvetted! - Camil hangján tisztán hallatszott, hogy kétségbeesett. Abban a pillanatban azt kívántam, bár ragadt volna le a busza valahol a Severo felé tartva, vagy kapott volna defektet a kocsija. Lennie kellett valaminek, ami megakadályozta, hogy eljusson ide, hogy lássa a kertben andalgó barátját, és a csinos, szőke Crystalt.
- Hol vagy Camil? - igyekeztem elnyomni a hangomban lappangó kétségbeesést, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ne félj, itt vagyok. - a lány felnevetett, én pedig megnyugodhattam, hogy nem történt semmi baj. Abban viszont biztos voltam, hogyha Thomas előbb vagy utóbb nem csinál valamit, beszélnem kell vele. - A lakótársaim jófejnek tűnnek, szerintem túlélem itt. Veled mi a helyzet?
- Képzeld, az unokatesómmal közös a lakásunk! - meséltem nevetve.
- Ő a szobatársad? - kérdezte Camil, mire kedvem lett volna elsüllyedni ott helyben.
- Nem... a szobatársam... nagyon kedves. Crystalnak hívják. - próbáltam semmilyen árulkodó jelet nem adni, de közben egyszerre utáltam Thomast, Crystalt, és magamat is, hogy hazudnom kell a lánynak, aki szinte mindig mellettem állt.
- Jól van, majd később beszélünk, megkereslek az évnyitó után. Szia Cory! - ezzel Camil bontotta a vonalat. Más esetben megharagudtam volna rá, amiért csak így leteszi a telefont, de most sokkal inkább felszabadultam a tudattól, hogy az eddigi legjobb barátnőm nem tőlem fog megtudni olyan valamit, amitől akár összetörhet a szíve is.
Úgy döntöttem, felhívom Thomast, így tárcsáztam a számát. Időközben Marina intett, és felsétált a szobájába, így egyedül maradtam. Miközben a bátyám még mindig nem vette fel a telefont a konyhába siettem, és magamra zártam a tolóajtót. Végül ahogy sejtettem, csak Thomas hangpostája kapcsolt, így lecsaptam a telefonom az asztalra. Pillanatok teltek csak el, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Crystal. Ellenségesen mértem végig a lányt, de látszólag észre sem vette. Intett felém, de gondolatban valahol máshol járt. Először arra tippeltem volna, hogy őrülten szerelmes, de inkább árasztott komorságot a tekintete, mint felhőtlen boldogságot. Miközben a konyhapulthoz sétált, és vizet töltött magának, végig úgy tűnt, hogy ha bár testiekben épp előttem áll, valójában nagyon máshol jár.
- Barátnője van. - azonnal a lényegre tértem, és kiböktem azt, ami annyira zavart... mióta is? Már vagy egy órája...
Crystal azonnal félrenyelt, és köhögve meredt rám. Csak másodpercek múlva jutott levegőhöz, én pedig még mindig ugyanolyan vádlóan bámultam, mint mikor bejött, remélve, hogy most már észreveszi.
- Hogy mi?
- Láttalak Thomassal. Ő a bátyám. - mélyen a szemébe néztem, és próbáltam tudtára adni, hogy mi a helyzet. - Barátnője van. Camilnak hívják, és nagyon kedves lány. Nem kéne tönkretenned a kapcsolatukat.
- Nézd, tudom hogy nem vagyok mindennapi lány, de az ég világon semmi rosszat nem tettem, főleg nem a bátyáddal. - Crystal tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, hogy valójában tényleg fogalma sincs semmiről. - Thomas csak jóvátett valamit azzal, hogy visszahozta Alaszkát.
- Megmondtam, allergiás vagyok rá, nem maradhat...
- Ez elég furcsa, mert már percek óta itt mászkál, és egyáltalán nem látom, hogy rosszul lennél. - a lány az asztal alatt mászkáló macskára pillantott, akit jelenleg kedvem lett volna kirugdosni a szobából, ehelyett azonban csak megrántottam a vállam.
- A lényeg, hogy maradj távol a bátyámtól.
- Utoljára mondom el, semmi közöm a bátyádhoz.
- Elhiszem, hogy te így gondolod. - az ajtó felé indultam, és kitártam, majd még utoljára visszafordultam. - De én láttam, hogy nézett rád.
A következő órák egész gyorsan teltek el. Crystal nem jött fel a szobába, csak mikor én már a nappaliba vonultam Marina mellé, hogy tévét nézzünk. A szobát sikerült úgy-ahogy rendbe tennem, így már Tökély Kisasszonynak sem lehetett semmi baja. A délután folyamán bekopogott hozzánk egy egyenruhát viselő férfi is, hatalmas dobozokkal, amikről közölte, hogy a tankönyveinket tartalmazzák. Rövid hüledezés után mindhárman átvettük a nekünk szánt csomagokat, és a negyedik lakótársunkét is, aki még mindig nem érkezett meg. Az idő egyre gyorsabban telt, és azon kaptam magam, hogy beesteledett, vagyis muszáj lesz lemennem a nagyterembe, az évnyitóra. Marina korábban elindult, azt mondta, a rendezvény előtt még körülnéz az épületben, így Crystal-lal ketten maradtunk. Igyekeztem nem szólni hozzá, miközben a ruháim között kutattam, valami elegánsabb darab után. Ide-oda hánytam a szekrényemben a farmernadrágokat és kivágott hátú pólókat, amelyek felét csakis azért pakoltam be, hogy elborzasszam apát. Észre sem vettem, hogy Crystal egy ideje már meg sem moccan a szomszéd ágyon. Egy ideig azt hittem, engem bámul olyan idegesítően, aztán rá kellett jöjjek, hogy maga elé réved. Először csak megrántottam a vállam, de amikor már idegesítően hosszú idő óta ült ugyanabban a pózban, megszólaltam.
- Ez hozzátartozik a napi hogyan legyünk a megszokottnál is idegesítőbbek rutinodhoz? - rá sem néztem, de szinte éreztem, ahogy a tekintete rám szegeződik. Arra vártam, hogy megdob valami béna beszólással, de meg sem szólalt. Nekem azonban muszáj volt az értésére adnom valamit.
- Nézd, én nem szólnék bele. Komolyan. De a bátyám vigyorgó arca, meg a szőke madárfészek a fejeden beleégett az emlékezetembe, Camil telefonhívásával együtt, ami alatt, mint egy harmadik személyként végig közrejátszott a fejemben a tudat, hogy valamit nem mondhatok el neki. - nagy levegőt vettem, de épp elég rövid idő alatt ahhoz, hogy Crystal ne jusson szóhoz. - Most azt hiszed, hogy Thomas talán szeret. És talán ő is azt hiszi, de én tudom, hogy nem így van. Számára ez csak egy fellángolás, mert Camil a szerelem...
- Te jó ég, félreértelmezted az egészet...
- Talán így van, de meg kell értened, hogy nem futhatsz utána...
- Én nem...
- Crystal, Thomas nem...
- Az ég szerelmére fogd már be, Cory! - ezzel felpattant az ágyból, és kiviharzott a szobából. Utána akartam menni, hogy tisztán, és érthetően közöljem
vele, hogy maradjon távol a bátyámtól, de azzal, hogy sikerült kiszakítanom ebből a rózsaszín ködből, azt gondoltam, elértem a kellő hatást. A fejemben mégis ott élt egy kis pink színű babaház, amiben Thomas és Crystal barbibabákhoz méltó, tökéletes kis életet él, nekem meg maradt a szemetesfurgon. És a tudat, hogy igazából nekem is pontosan akkora részem van Camil félrevezetésében, mint a két tökkelütöttnek.
Dühösen dobáltam össze-vissza a magammal cipelt ruhadarabokat, mikor két farmer között kezembe akadt egy bordó csipkefelső. Valószínűleg véletlenül hajítottam be a bőröndömbe, mert azonnal felismertem. Anya egyik régi blúza volt, az olyan régi holmik egyike, amit apa a folyosó végi kis gardróbba rejtett. Totálisan meg volt győződve arról, hogy egyikünk sem tudja, hol van a szoba, pedig a ház minden egyes lakója tisztában volt a létezésével.
Más esetben biztos, hogy a szoba legtitkosabb széfjébe rejtettem volna a darabot, de mivel tudtam, hogy úgysem találok más elegáns blúzt, megígértem magamnak, hogy nagyon vigyázni fogok rá, és belebújtam a felsőbe. Egy fekete nadrágot kotortam elő a ruhakupacból, és miután kitéptem az összes gubancot a hajamból, elindultam a nagyterem felé. A megnyitó kezdetéig már alig pár perc maradt, így kiszúrtam egy helyet Marina és -balszerencsémre- Crystal között, és leültem. Tettem egy sikertelen kísérletet, hogy találjak pár ismerős arcot, esetleg meglássam Camilt, vagy talán Danielt a nagy tömegben, de erre esélyem sem volt. Csak Sofia-t vettem észre a színpad mellett feszítve, de felé inkább csak egy nem túl kedves vigyort küldtem. Először azt hittem, engem bámul, aztán mikor a grimaszom után semmilyen mérgezett nyíl nem talált telibe, rájöttem, hogy nem is felém néz. Egy pillanatra azt hittem, a mellettem ülő Crystal-t szuggerálja, aztán ezt a lehetőséget hamar elvetettem, hiszen mi dolga lenne Sofianak és Crystalnak?
Először az igazgatónő, egy magas, vékony nő tartott órákig húzódó beszédet. Beszélt arról, hogy mennyire örül hogy ennyi új diák jött az iskolába, hogy jó hírnevüket öregbítse... aha, persze, én meg a Marsról származom. Már féltem, hogy elalszom, és hangosan szuszogni kezdek, mikor az igazgatónő a tavalyi év éltanulójának adta át a szót. Hát persze, hogy Sofia lépett a mikrofonhoz. Úgy tipegett az emelvényhez a kis cipőcskéjében, mintha épp valami szépségverseny díját kellene átvennie.
- Kedves tanáraim, diáktársaim! - kezdte vigyorogva, nekem pedig szinte felfordult a gyomrom. - Nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem köreinkben régi és új tanulóinkat. Kis idővel ezelőtt én magam is ott ültem, ahol most ti, és érdeklődéssel telve néztem erre az új világra. Ez az idő azonban már elmúlt, ezért szeretném egy kedves ismerősömet felszólítani, hogy elmondja, mit is érez most, hogy köreinkben üdvözölhetjük. - szavait nagy taps fogadta, de mikor a mellettem ülő Crystal szíve olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy még én is meghallottam, azt hittem, Sofia őt akarja szólítani. Aztán a színpadon álló lány kimondott egy nevet. Az én nevemet.
- Mi a franc... - leheltem magam elé, de a nézőtéren már kitört a taps, így csak a mellettem ülő lány hallhatta.
- Menj! - fordult felém Crystal, szokatlanul kedves hangfekvéssel.
- Mivan? Én nem megyek fel oda... - motyogtam, de Crystal tovább erősködött.
- Mi történhet? Legfeljebb elszúrod, de ha nem mész fel, azt mindenki meg fogja jegyezni...
- Azt is, ha valami totális baromságot mondok... - ellenkeztem, de Crystal máris a színpad felé löködött. Bizonytalan léptekkel indultam föl a kis lépcsőn, egyenesen a pódium felé. Fogalmam sem volt, mit tervez Sofia, de a gonosz pillantásából arra következtettem, hogy a "véletlenül rossz folyosóra vezetlek" című akciójával a bosszúja még nem ért véget.
- Khrm... nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma... - mikrofon előtt állva próbáltam valami értelmes dolgot összeállítani azokból a szavakból, amik más esetben biztos, hogy soha nem hagynák el a beszélőkémet. - Nagy izgalommal és idegességgel teli várakozással tekintek az előttem álló négy évre, amit eme csodálatos intézmény falai között kívánok eltölteni... Remélem, hogy ezt az időt kellemesen fogjuk eltölteni mind... közösen. - bosszúsan Sofiara pillantottam, majd újra a tömeg felé fordulva bólintottam, és hátrébb léptem. Már épp indultam, sőt, rohantam volna le a színpadról, mikor a fejem fölött megnyikordult valami. Fölfelé pillantottam, attól félve, hogy az univerzum a terem összeomlasztásával bosszulja meg a rémes "beszédemet", azonban a gerendán csak egyetlen vödröt véltem felfedezni. Mire azonban nyomon követhettem volna a vödörre kötött madzag útját, a függöny takarásában álló Sofia nagyot rántott a kötélen. A következő pillanatban pedig egy adag ragacsos lötty landolt a nyakamban. Mielőtt észbe kaphattam volna, már beterítette mindenemet: beszívta a hajam, a bőröm, és az anyától örökölt blúzom is. Nem tudtam, mit tegyek. Valamiért rettentő érzés kerített hatalmába: a tudat, hogy tönkretettem az egyetlen magammal hozott ruhadarabot, ami fontos volt nekem. Dühös voltam Sofiara, Crystalra is, amiért mindenképp azt akarta, hogy felmenjek a színpadra, és egy kicsit magamra is, amiért belesétáltam a csapdába.
A nézőtéren ülők egy része hangosan felröhögött, mások szégyenkezve a fejüket fogták, az illedelmesebbek pedig magukba fojtották a röhögést. Kisimítottam a rózsaszín löttyöt a szememből, és nagy levegőt véve lesétáltam a színpadról. Ahogy eltűntem a színről, rohanni kezdtem. Még nem tudtam, hogy üvölteni, vagy sírni fogok-e, de azt tudtam, hogy el akarok menekülni erről a helyről. Mert az már akkor is biztos volt, hogy nem maradok ezen a Sofiahoz hasonló fúriáktól túlzsúfolt, őrült helyen...
Miután meggyőződtem róla, hogy Crystal nem csak a nappaliban hagyta szerencsétlen kisállatát, jobban szemügyre vettem a cuccait. Magával hozhatta a fél házat, mert abban a pillanatban, ahogy felnyitottam a bőröndjét a koffer tartalma a földre borult. Még fogalmam sem volt, hogy a szobatársam érkezése előtt hogy fogok mindent visszapakolni, de muszáj voltam kicsit kutakodni utána. Igen, tudom, nem a legszebb dolog más bőröndjében turkálni, én csak kíváncsi voltam. Az első dolog, amit észrevettem egy fénykép volt. Crystal egy nála kicsivel idősebb lányt ölelt át, a hasonlóság miatt arra következtettem, hogy testvérek lehetnek. A fotón tisztán kivehető volt, hogy mennyire szeretik egymást. Egy pillanatra elszégyelltem magam, és ez elég volt ahhoz, hogy elkezdjem visszadobálni a földön heverő dolgokat. Igyekeztem minél gyorsabban elpakolni, és közben abban reménykedtem, nem hagyok ki semmit. A bőröndöt igen nagy erőfeszítések árán, de sikerült lezárnom, így visszafeküdtem az ágyamra. Semmi kedvem nem volt bepakolni, mivel nem terveztem hosszabb távra az iskola falai között maradni, a szétszórt ruháim látványa viszont igen hervasztó látványt nyújtott, így úgy döntöttem, elhagyom a szobát, és valóban megpróbálom megismerni a lakótársaimat, hiszen ha nem is négy évre, de egy-két hónapra biztosan velük élek majd. Leszaladtam a lépcsőn, majd egy pillanatra megtorpantam a nappaliban. A hatalmas ablakokból tökéletes kilátás nyílt Buenos Airesre, egyúttal azonban az iskola parkjára is, ahol mit látnak szemeim? Nem a tökéletesen metszett rózsabokrokra, vagy az ízléses kis szökőkútra gondolok, nem ám! A bátyámra, és a vele szemben álldogáló, felszabadultan nevető lányra, név szerint Crystal Ferro-ra utaltam. Thomas vigyorogva csevegett a szobatársammal, és nagyon is jól ismertem ezt a mosolyát. A bátyám ötféleképpen tud vigyorogni: az elsőt a meggyőzésre használja. Én bociszemeket, ő a vigyorát veti be. Aztán ott van a csábos mosoly, amivel megpróbál levenni valakit a lábáról, általában igen eredményesen. Az önfeledt vigyorát akkor használja, mikor például meglátja a kedvenc gumicukrát az áruházban, ilyenkor össze lehetne keverni egy kilenc éves kisfiúval. És ott a szomorú mosoly. Ilyet nem sokszor látni az arcán, de megesik néhanapján. Amit viszont akkor láttam, Thomas legritkább vigyora volt, amit eddig összesen kétszer láttam rajta, és ezek az alkalmak mindig Camillal álltak összefüggésben. De most ő nem volt sehol. A bátyám ott állt Crystal-lal szemben, és tisztán láttam rajta, hogy mosolyog. Hogy szerelmes. Egyszerre voltam mérges Thomasra, hogy ilyen könnyelmű, amiért ennyire könnyen összetöri Camil szívét, amiért talán majd napokig vigasztalhatom az álmatlan szobatársamat is. De valahogy én magam is elmosolyodtam. Régóta nem láttam ennyire felhőtlennek a bátyám arcát, és örültem annak, hogy végre boldog. Úgy döntöttem, hagyom, hadd forrja ki magát a dolog, és majd meglátjuk, mi lesz belőle. Lehet, hogy ez csak egy fellángolás mindkettejük részéről, de mindketten elég nagyok ahhoz, hogy egyedül intézzék a dolgaikat.
A nappaliból egyenesen a konyhába vágtattam, ahol mindent beterített a sütemények végeláthatatlan hada.
- Szia! - intettem nevetve a sürgő-forgó lánynak. - Cordelya vagyok.
- Marina. - a lány egy mozdulattal ledobta a kötényét, és kihúzta füléből a fülhallgatót. - Most érkeztél?
- Igen. - füllentettem, majd eszembe jutott, hogy épp megpróbálok őszinte lenni. - Pár perce. Órája...
- Nem hallottalak. - nevetett fel. - Bár nem te vagy az egyetlen... A szobatársamról nem tudsz valamit?
- Nem, tudtommal még csak hárman vagyunk itt. - motyogtam. - Én a szobába zárkóztam be, de ahogy látom, te a sütéssel foglaltad le magad.
- Amerikai csokis sütik a nagyi titkos receptje után, némi újítással. - Marina felém nyújtott egy tálat, mire én átvettem tőle. Azonnal falni kezdtem, és az első falat után megállapítottam, hogy Marina valódi konyhatündér.
- Honnan jöttél? - kérdeztem két falat között, mire mosolyogva felém fordult.
- Egyenesen a távoli Olaszországból. Rómában élek, a szüleimnek ott van egy-két étteremhálózata. - őszintén meglepődtem, bár jobban megnézve le sem tagadhatta volna olasz gyökereit. Sőt...
- Ne haragudj, de véletlenül a vezetékneved nem Cauviglia? - Marina érdeklődve felém fordult, még a fakanalát is letette.
- Nem csoda, ha nem emlékszel rám, Cory vagyok! - kiáltottam önfeledten. - Összesen kétszer ha találkoztunk, és őszintén szólva én nem beszéltem olaszul, te pedig spanyolul, így szinte nem is voltunk együtt, de anyukád az én apukám testvére!
A nagynéném még évekkel ezelőtt veszett össze a családdal, mikor kiköltöztek Rómába, és azóta alig hallottunk valamit felőlük, de azt pontosan tudtam, hogy van egy gyönyörű, fekete hajú, nevetős lányuk, akivel összesen egy 'Szia!' erejéig tudtam társalogni.
- Megvan! - Marina nevetve reagált a tényre, mikor mindkettőnknek leesett, hogy unokatestvérek vagyunk. Mosolyogva átölelt, én pedig magamban azon gondolkodtam, apa tudott-e arról, hogy Marina is a Severo tanulója lesz.
- Kicsi a világ. - nevettem fel. - Ezáltal jogosult lettem a sütid korlátlan fogyasztására!
- Még szép. El kell fogynia az összesnek! - ahogy Marina visszafordult a pulthoz, megcsörrent a telefonom. Persze hogy nem indultam el otthonról egy titkos kis mobil nélkül, hiszen jól tudtam, hogy el fogják kobozni. A kijelzőn Camil neve állt, ezért úgy döntöttem, elhagyom a konyhát, és a nappaliba siettem.
- Szia Camil!
- Cory, hál' Istennek, hogy felvetted! - Camil hangján tisztán hallatszott, hogy kétségbeesett. Abban a pillanatban azt kívántam, bár ragadt volna le a busza valahol a Severo felé tartva, vagy kapott volna defektet a kocsija. Lennie kellett valaminek, ami megakadályozta, hogy eljusson ide, hogy lássa a kertben andalgó barátját, és a csinos, szőke Crystalt.
- Hol vagy Camil? - igyekeztem elnyomni a hangomban lappangó kétségbeesést, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ne félj, itt vagyok. - a lány felnevetett, én pedig megnyugodhattam, hogy nem történt semmi baj. Abban viszont biztos voltam, hogyha Thomas előbb vagy utóbb nem csinál valamit, beszélnem kell vele. - A lakótársaim jófejnek tűnnek, szerintem túlélem itt. Veled mi a helyzet?
- Képzeld, az unokatesómmal közös a lakásunk! - meséltem nevetve.
- Ő a szobatársad? - kérdezte Camil, mire kedvem lett volna elsüllyedni ott helyben.
- Nem... a szobatársam... nagyon kedves. Crystalnak hívják. - próbáltam semmilyen árulkodó jelet nem adni, de közben egyszerre utáltam Thomast, Crystalt, és magamat is, hogy hazudnom kell a lánynak, aki szinte mindig mellettem állt.
- Jól van, majd később beszélünk, megkereslek az évnyitó után. Szia Cory! - ezzel Camil bontotta a vonalat. Más esetben megharagudtam volna rá, amiért csak így leteszi a telefont, de most sokkal inkább felszabadultam a tudattól, hogy az eddigi legjobb barátnőm nem tőlem fog megtudni olyan valamit, amitől akár összetörhet a szíve is.
Úgy döntöttem, felhívom Thomast, így tárcsáztam a számát. Időközben Marina intett, és felsétált a szobájába, így egyedül maradtam. Miközben a bátyám még mindig nem vette fel a telefont a konyhába siettem, és magamra zártam a tolóajtót. Végül ahogy sejtettem, csak Thomas hangpostája kapcsolt, így lecsaptam a telefonom az asztalra. Pillanatok teltek csak el, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Crystal. Ellenségesen mértem végig a lányt, de látszólag észre sem vette. Intett felém, de gondolatban valahol máshol járt. Először arra tippeltem volna, hogy őrülten szerelmes, de inkább árasztott komorságot a tekintete, mint felhőtlen boldogságot. Miközben a konyhapulthoz sétált, és vizet töltött magának, végig úgy tűnt, hogy ha bár testiekben épp előttem áll, valójában nagyon máshol jár.
- Barátnője van. - azonnal a lényegre tértem, és kiböktem azt, ami annyira zavart... mióta is? Már vagy egy órája...
Crystal azonnal félrenyelt, és köhögve meredt rám. Csak másodpercek múlva jutott levegőhöz, én pedig még mindig ugyanolyan vádlóan bámultam, mint mikor bejött, remélve, hogy most már észreveszi.- Hogy mi?
- Láttalak Thomassal. Ő a bátyám. - mélyen a szemébe néztem, és próbáltam tudtára adni, hogy mi a helyzet. - Barátnője van. Camilnak hívják, és nagyon kedves lány. Nem kéne tönkretenned a kapcsolatukat.
- Nézd, tudom hogy nem vagyok mindennapi lány, de az ég világon semmi rosszat nem tettem, főleg nem a bátyáddal. - Crystal tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, hogy valójában tényleg fogalma sincs semmiről. - Thomas csak jóvátett valamit azzal, hogy visszahozta Alaszkát.
- Megmondtam, allergiás vagyok rá, nem maradhat...
- Ez elég furcsa, mert már percek óta itt mászkál, és egyáltalán nem látom, hogy rosszul lennél. - a lány az asztal alatt mászkáló macskára pillantott, akit jelenleg kedvem lett volna kirugdosni a szobából, ehelyett azonban csak megrántottam a vállam.
- A lényeg, hogy maradj távol a bátyámtól.
- Utoljára mondom el, semmi közöm a bátyádhoz.
- Elhiszem, hogy te így gondolod. - az ajtó felé indultam, és kitártam, majd még utoljára visszafordultam. - De én láttam, hogy nézett rád.
A következő órák egész gyorsan teltek el. Crystal nem jött fel a szobába, csak mikor én már a nappaliba vonultam Marina mellé, hogy tévét nézzünk. A szobát sikerült úgy-ahogy rendbe tennem, így már Tökély Kisasszonynak sem lehetett semmi baja. A délután folyamán bekopogott hozzánk egy egyenruhát viselő férfi is, hatalmas dobozokkal, amikről közölte, hogy a tankönyveinket tartalmazzák. Rövid hüledezés után mindhárman átvettük a nekünk szánt csomagokat, és a negyedik lakótársunkét is, aki még mindig nem érkezett meg. Az idő egyre gyorsabban telt, és azon kaptam magam, hogy beesteledett, vagyis muszáj lesz lemennem a nagyterembe, az évnyitóra. Marina korábban elindult, azt mondta, a rendezvény előtt még körülnéz az épületben, így Crystal-lal ketten maradtunk. Igyekeztem nem szólni hozzá, miközben a ruháim között kutattam, valami elegánsabb darab után. Ide-oda hánytam a szekrényemben a farmernadrágokat és kivágott hátú pólókat, amelyek felét csakis azért pakoltam be, hogy elborzasszam apát. Észre sem vettem, hogy Crystal egy ideje már meg sem moccan a szomszéd ágyon. Egy ideig azt hittem, engem bámul olyan idegesítően, aztán rá kellett jöjjek, hogy maga elé réved. Először csak megrántottam a vállam, de amikor már idegesítően hosszú idő óta ült ugyanabban a pózban, megszólaltam.
- Ez hozzátartozik a napi hogyan legyünk a megszokottnál is idegesítőbbek rutinodhoz? - rá sem néztem, de szinte éreztem, ahogy a tekintete rám szegeződik. Arra vártam, hogy megdob valami béna beszólással, de meg sem szólalt. Nekem azonban muszáj volt az értésére adnom valamit.
- Nézd, én nem szólnék bele. Komolyan. De a bátyám vigyorgó arca, meg a szőke madárfészek a fejeden beleégett az emlékezetembe, Camil telefonhívásával együtt, ami alatt, mint egy harmadik személyként végig közrejátszott a fejemben a tudat, hogy valamit nem mondhatok el neki. - nagy levegőt vettem, de épp elég rövid idő alatt ahhoz, hogy Crystal ne jusson szóhoz. - Most azt hiszed, hogy Thomas talán szeret. És talán ő is azt hiszi, de én tudom, hogy nem így van. Számára ez csak egy fellángolás, mert Camil a szerelem...
- Te jó ég, félreértelmezted az egészet...
- Talán így van, de meg kell értened, hogy nem futhatsz utána...
- Én nem...
- Crystal, Thomas nem...
- Az ég szerelmére fogd már be, Cory! - ezzel felpattant az ágyból, és kiviharzott a szobából. Utána akartam menni, hogy tisztán, és érthetően közöljem vele, hogy maradjon távol a bátyámtól, de azzal, hogy sikerült kiszakítanom ebből a rózsaszín ködből, azt gondoltam, elértem a kellő hatást. A fejemben mégis ott élt egy kis pink színű babaház, amiben Thomas és Crystal barbibabákhoz méltó, tökéletes kis életet él, nekem meg maradt a szemetesfurgon. És a tudat, hogy igazából nekem is pontosan akkora részem van Camil félrevezetésében, mint a két tökkelütöttnek.
Dühösen dobáltam össze-vissza a magammal cipelt ruhadarabokat, mikor két farmer között kezembe akadt egy bordó csipkefelső. Valószínűleg véletlenül hajítottam be a bőröndömbe, mert azonnal felismertem. Anya egyik régi blúza volt, az olyan régi holmik egyike, amit apa a folyosó végi kis gardróbba rejtett. Totálisan meg volt győződve arról, hogy egyikünk sem tudja, hol van a szoba, pedig a ház minden egyes lakója tisztában volt a létezésével.
Más esetben biztos, hogy a szoba legtitkosabb széfjébe rejtettem volna a darabot, de mivel tudtam, hogy úgysem találok más elegáns blúzt, megígértem magamnak, hogy nagyon vigyázni fogok rá, és belebújtam a felsőbe. Egy fekete nadrágot kotortam elő a ruhakupacból, és miután kitéptem az összes gubancot a hajamból, elindultam a nagyterem felé. A megnyitó kezdetéig már alig pár perc maradt, így kiszúrtam egy helyet Marina és -balszerencsémre- Crystal között, és leültem. Tettem egy sikertelen kísérletet, hogy találjak pár ismerős arcot, esetleg meglássam Camilt, vagy talán Danielt a nagy tömegben, de erre esélyem sem volt. Csak Sofia-t vettem észre a színpad mellett feszítve, de felé inkább csak egy nem túl kedves vigyort küldtem. Először azt hittem, engem bámul, aztán mikor a grimaszom után semmilyen mérgezett nyíl nem talált telibe, rájöttem, hogy nem is felém néz. Egy pillanatra azt hittem, a mellettem ülő Crystal-t szuggerálja, aztán ezt a lehetőséget hamar elvetettem, hiszen mi dolga lenne Sofianak és Crystalnak?
Először az igazgatónő, egy magas, vékony nő tartott órákig húzódó beszédet. Beszélt arról, hogy mennyire örül hogy ennyi új diák jött az iskolába, hogy jó hírnevüket öregbítse... aha, persze, én meg a Marsról származom. Már féltem, hogy elalszom, és hangosan szuszogni kezdek, mikor az igazgatónő a tavalyi év éltanulójának adta át a szót. Hát persze, hogy Sofia lépett a mikrofonhoz. Úgy tipegett az emelvényhez a kis cipőcskéjében, mintha épp valami szépségverseny díját kellene átvennie.
- Kedves tanáraim, diáktársaim! - kezdte vigyorogva, nekem pedig szinte felfordult a gyomrom. - Nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem köreinkben régi és új tanulóinkat. Kis idővel ezelőtt én magam is ott ültem, ahol most ti, és érdeklődéssel telve néztem erre az új világra. Ez az idő azonban már elmúlt, ezért szeretném egy kedves ismerősömet felszólítani, hogy elmondja, mit is érez most, hogy köreinkben üdvözölhetjük. - szavait nagy taps fogadta, de mikor a mellettem ülő Crystal szíve olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy még én is meghallottam, azt hittem, Sofia őt akarja szólítani. Aztán a színpadon álló lány kimondott egy nevet. Az én nevemet.
- Mi a franc... - leheltem magam elé, de a nézőtéren már kitört a taps, így csak a mellettem ülő lány hallhatta.
- Menj! - fordult felém Crystal, szokatlanul kedves hangfekvéssel.
- Mivan? Én nem megyek fel oda... - motyogtam, de Crystal tovább erősködött.
- Mi történhet? Legfeljebb elszúrod, de ha nem mész fel, azt mindenki meg fogja jegyezni...
- Azt is, ha valami totális baromságot mondok... - ellenkeztem, de Crystal máris a színpad felé löködött. Bizonytalan léptekkel indultam föl a kis lépcsőn, egyenesen a pódium felé. Fogalmam sem volt, mit tervez Sofia, de a gonosz pillantásából arra következtettem, hogy a "véletlenül rossz folyosóra vezetlek" című akciójával a bosszúja még nem ért véget.
- Khrm... nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma... - mikrofon előtt állva próbáltam valami értelmes dolgot összeállítani azokból a szavakból, amik más esetben biztos, hogy soha nem hagynák el a beszélőkémet. - Nagy izgalommal és idegességgel teli várakozással tekintek az előttem álló négy évre, amit eme csodálatos intézmény falai között kívánok eltölteni... Remélem, hogy ezt az időt kellemesen fogjuk eltölteni mind... közösen. - bosszúsan Sofiara pillantottam, majd újra a tömeg felé fordulva bólintottam, és hátrébb léptem. Már épp indultam, sőt, rohantam volna le a színpadról, mikor a fejem fölött megnyikordult valami. Fölfelé pillantottam, attól félve, hogy az univerzum a terem összeomlasztásával bosszulja meg a rémes "beszédemet", azonban a gerendán csak egyetlen vödröt véltem felfedezni. Mire azonban nyomon követhettem volna a vödörre kötött madzag útját, a függöny takarásában álló Sofia nagyot rántott a kötélen. A következő pillanatban pedig egy adag ragacsos lötty landolt a nyakamban. Mielőtt észbe kaphattam volna, már beterítette mindenemet: beszívta a hajam, a bőröm, és az anyától örökölt blúzom is. Nem tudtam, mit tegyek. Valamiért rettentő érzés kerített hatalmába: a tudat, hogy tönkretettem az egyetlen magammal hozott ruhadarabot, ami fontos volt nekem. Dühös voltam Sofiara, Crystalra is, amiért mindenképp azt akarta, hogy felmenjek a színpadra, és egy kicsit magamra is, amiért belesétáltam a csapdába.
A nézőtéren ülők egy része hangosan felröhögött, mások szégyenkezve a fejüket fogták, az illedelmesebbek pedig magukba fojtották a röhögést. Kisimítottam a rózsaszín löttyöt a szememből, és nagy levegőt véve lesétáltam a színpadról. Ahogy eltűntem a színről, rohanni kezdtem. Még nem tudtam, hogy üvölteni, vagy sírni fogok-e, de azt tudtam, hogy el akarok menekülni erről a helyről. Mert az már akkor is biztos volt, hogy nem maradok ezen a Sofiahoz hasonló fúriáktól túlzsúfolt, őrült helyen...
