Cordelya Castillo
A kocsi lassan megállt az iskola előtt. Már kívülről látszott, milyen elit ez a hely. A falak krémszínűre voltak festve, az épület előtt pedig egy tábla jelezte, hogy megérkeztünk. Thomas viszonylag nyugodt volt, én azonban mindenképpen el akartam tűnni erről a helyről. Mikor kiszálltunk az autóból, fújtatva indultam el az épület felé, meg sem várva, a bátyámat. Nagyon kényelmetlenül éreztem magamat ezen a helyen. Még alig pár lépést tettem a bejárat felé, mikor a gyomrom görcsbe rándult. Jól tudtam, hogy ez a börtön rögtön lecsap rám, amint átlépek a küszöbön. Mély levegőt véve elnyomtam az arcomon megjelenő félelmet határozott léptekkel indultam tovább. Nem láthatják, hogy félsz! Motyogtam magamban, és igyekeztem minél határozottabbnak tűnni. Amint átléptem a hatalmas boltív alatt, óriási előcsarnok fogadott. Szolid, bézs beütésű falak néhol ízléses, aranyszínű motívumokkal díszítve, hatalmas ablakok, és antik bútorok, ameddig a szem ellát. Egy pillanatra hatalmába kerített a csodálat, és az épület berendezése, és hangulata belém fojtotta a szót. Mégis, pillanatok alatt rádöbbentem, hogy a Severo épületében állok, és nem a tervezővel, vagy a lakberendezővel jöttem vitatkozni. Otthon is találni hasonlóan kellemes épületeket.
Mélyet sóhajtva egy kosztümös, középkorú nőhöz sétáltam, aki erre felnézett a kezében tartott papírkötegek közül.
- Elnézést, merre találom az igazgatói irodát? - szólítottam meg a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben. Erre alaposan végigmért pápaszeme mögül, majd kihúzta magát, és már már rémisztő gúnnyal a hangjában megszólalt.
- Önnek is jó napot, kisasszony! - kezdte ridegen. - Maga biztosan új... ez egyszer elnézem Önnek a helytelen megszólítást, úgyhogy becsülje meg magát! Így tesszük fel a kérdést: elnézést asszonyom, lenne szíves megmutatni, merre találom az igazgatói irodát?
- Ha maga mondja... - legyintettem, mire halk sikoly hagyta el a torkát. A legkevésbé volt kedvem ezzel a nővel illemtant tanulni, jelenleg csupán szerettem volna bejelentkezni, és elvonulni a világ elől.
- Ezt nem tűröm! - kiáltott fel a nő hisztérikusan, majd elrohant az egyik folyosón. Kétségem sem volt afelől, hogy épp egy leendő tanárnőmmel szemtelenkedtem, és még meg fogok szenvedni ezért, de ez most a legkevésbé sem izgatott. Tanácstalanul álltam a terem közepén, néha az ajtó felé pillantva, hátha Thomas belép rajta, de a bátyám csak nem jött. Fogalmam sem volt, mi tart neki ennyi ideig, de semmi kedvem nem volt utána járni a dolognak.
- Látom, találkoztál Ms. Sanchez-zel... - szólalt meg a hátam mögött egy bársonyos hang. Amint megpördültem, egy mosolygós, fekete hajú lánnyal találtam szemben magam. A nyakában aranymedál fityegett, a táskájáról kilométerekről is megállapítottam volna, hogy igen drága darab.
- A nevem Sofia, másodéves vagyok itt. - mosolyogva kezet nyújtott, én pedig elfogadtam.
- Cordelya Castillo - megráztam a kezét, és hagytam, hogy nevetve magyarázni kezdjen az iskoláról. Valami furcsa volt Sofia-ban, és valami azt súgta, hogy ismerem valahonnan, de nem törődtem vele, hiszen kedvesnek és segítőkésznek bizonyult.
- Ha az igazgatóit keresed... - egy pillanatra eltöprengett, majd arcára újabb mosoly szökött, és a bal oldali folyosóra mutatott. - Végigmész ezen a folyosón, majd az első lehetőségnél elkanyarodsz jobbra, aztán újra jobbra, és már meg is érkeztél!
- Nagyon köszönöm! - még utoljára visszanéztem a felém integető Sofia-ra, majd az általa megjelölt irányba indultam. Végig haladtam a hosszú folyosón, magam után húzva a bőröndömet. Ahogy Sofia mondta, hamarosan megláttam a jobb oldali elágazást, és villámgyorsan elkanyarodtam. A tempómat egyre csak növeltem a végtelennek tűnő folyosón, és magamban újra és újra elképzeltem, ahogy elterülök az ágyon, és egyedül lehetek. Felmerült bennem, hogy Sofia esetleg becsapott, de miért tette volna, ha még csak nem is ismerem őt. Magamban egész úton szitkozódtam, hogy ahelyett, hogy követve az általam felhergelt Ms. Sanchez-t a lányoktól nyüzsgő folyosón indultam volna, ezt a kihaltnak bizonyult útvonalat választottam.
- Na végre! - türelmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megpillantottam az újabb jobb oldalról nyíló folyosót. És végre valahára élő embert is láttam magam körül! Megkönnyebbülten indultam arrafelé, amerre az igazgatói irodát sejtettem. Út közben szemügyre vettem az ajtókra ragasztott cetliket, melyen mindenhol négy név díszelgett. Sebastian Rodriguez, Sergio és Nicolas Rosas, Raul Alvarez... Rossz érzés fogott el a rengeteg fiúnév láttán, így szemügyre vettem minden velem szembejövő diákot - akik rendesen megbámultak engem -, mire a balsejtelmem beigazolódott. Abban a pillanatban esett le a tantusz: én ismerem Sofia-t! És igen, szándékosan rossz irányba küldött. Sofia de la Rosa gyerekkorától kezdve kőgazdag apuci kislánya volt, és mindketten ugyanabba az óvodába jártunk. Egy évvel idősebb volt mint én, és a barátnőivel épp azon a mászókán óhajtott játszani, amin én és a csoporttársaim is. Sofia őfelsége már akkor is igen döjfös volt, és mikor nem akartunk elmenni a homokozó másik végébe, eleredt a szája. Akkor hallottam életemben először káromkodni valakit. Ezután csak arra emlékszem, hogy nekiestem, és megdobáltam homokkal. Tudom, nem kellett volna, de voltam vagy öt éves! Sofia pedig ma megvan vagy 16, és így állna bosszút? Hogy a fiúk szállásának részlegébe küld? Az egyszer biztos, hogyha itt elkapnak, nekem végem, hiszen a Severo egyik legfontosabb alapszabálya, hogy engedély nélkül nem lehet átsétálni egyik szárnyból a másikba.
Elkeseredetten belerúgtam a bőröndömbe, mire az hangos ricsajjal hanyatt vágódott a földön. Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy merre menjek. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy visszafordulok, de képtelen lettem volna megtenni az utat anélkül, hogy elkapnának. Megcsörgettem Thomas-t, de a drága bátyám pár csöngés után kinyomott. Ennyit a testvéri összetartásról! Legszívesebben kiabáltam volna, de a folyosó végéről jövő hangok megállítottak. Cipősarkak kopogása volt, és minden kétségem elmúlt afelől, hogy egy tanárnő közeledik felém. A szememmel lázasan vizslattam a folyosót olyan ajtót keresve, ami mögött egy takarítószertár, vagy más olyan helység húzódik, ahol elbújhatok. A következő pillanatban már megpillantottam a magassarkú tulajdonosát, egy alacsony, szőke nőt. Valamiért a padlót fürkészte, így nem vett észre azonnal. Akkor és ott biztosra vettem, hogy nem élem meg a holnapi évnyitót. Abban a pillanatban valaki megragadta a karomat, és a bőröndömmel együtt berántott egy szobába, majd villámgyorsan becsukta az ajtót. Nem tudtam, mi történik, de nem tiltakoztam, mert jelenleg ez a kéz jelentette nekem az egyetlen kiutat a bajból. Lassan megfordultam, és egy magas, barna hajú sráccal találtam szemben magam. Az a tipikus figura, akitől a korombeli lányok azonnal elájulnak. Az ujját a szájára tapasztotta, jelezve, hogy maradjak csendben.
Hallgattam, ahogy a lépések zaja elhalkul, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Köszönöm! - suttogtam a fiú felé, mire ő hanyagul megvonta a vállát. Igazából lövésem sem volt arról, hogy mit is kéne tennem, és az sem szerepelt a bakancslistámon, hogy túlzásba vigyem a hálálkodást, így a kezem lassan a kilincsre csúsztattam, majd lenyomtam azt.
- Csak így elsétálsz? - amint kitettem a lábam a folyosóra, a fiú utánam kiáltott. A kérdés váratlanul ért, és villámgyorsan pördültem meg. Nem mondom, hogy nem jött be a srác, de az is biztos, hogy sütött róla, hogy az atipikus elkényeztetett szoknyavadász lehet.
- Megköszöntem, nem igaz? - széttártam a karomat, mire ő is kilépett a folyosóra, és az ajtófélfának támaszkodott. - Mit kéne még tennem?
- Először is, ha erre mászkálsz - és nem vagy valamelyik kollégiumba érkező fiú édesanyja -,akkor van egy olyan elméletem, hogy eltévedtél... - a hangjában nem volt gúny, vagy szánalom, valami mégis arra késztetett, hogy kieresszem a tüskéimet. Döjfösen kihúztam magam, és tekintetemet az övébe vájtam.
- Nem tévedtem el, csak... nem találom az igazgatói irodát! - megrántottam a vállam, de közben egy pillanatra sem bontottam meg a szemkontaktust. Újra végigmért, és arcára őszintének tűnő mosoly kúszott, ami miatt minden egyes pillanatban észnél kellett lennem, nehogy én is elnevessem magam.
- Haladj az árral! - kacsintott, majd kezével a folyosó vége felé irányuló embertömegre bökött. Engedélyeztem magamnak egy enyhe mosolyt, majd bólintva elindultam volna, de a fiú,újra megállított.
- Másodszor... - lazán ellökte magát az ajtófélfától, majd felém fordult. Mikor már biztos volt benne, hogy figyelek rá, újra elmosolyodott. - A nevem Daniel Vargas. És ha már megmentettelek a kicsapástól a tanév kezdete előtt, megmondhatnád a nevedet!
- Rendben. - vigyorogva tűrtem a pillantását, majd sarkon fordultam. Magam mögött hallottam, a rohanó Daniel lépteit, aki pár másodperc alatt utolért, és megragadta a karom.
- Akkor? - várakozó tekintettel fürkészte az arcom, én pedig nevetve megráztam a fejem.
- Azt mondtam, megmondom a nevemet, de azt nem, hogy mikor! - ezzel magára hagytam az értetlenül ácsorgó Danielt a fiúktól hemzsegő folyosón. Fogalmam sem volt, hova lett a lebukástól való félelem, vagy a fiúról alkotott első benyomásom, de ezek hiánya arra késztetett, hogy mielőtt elkanyarodtam volna a heringrajhoz hasonló emberáradattal, megfordultam, és odakiáltottam Daniel-nek:
- Cordelya! A nevem Cordelya - mosolyogva figyeltem, ahogy megindul felém, azonban én gyorsabb voltam. Elég filmet láttam már, hogy tudjam, egy hatásos belépő, vagy rejtélyes találkozás mennyit dob a sztorin, és most, hogy ilyen lehetőséget kaptam, nem akartam elszúrni. Nem tudom, Daniel valójában milyen ember. Nem tudom, kedvelni fogom-e, vagy az első alkalommal meggyűlölöm. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán látom-e még újra a fiút, de azt tudtam, hogy ha kell, akkor így lesz.
Percek alatt megérkeztem az igazgatóiba vezető ajtónak vélt bejárat elé, az itt tolongó diákokból pedig arra következtettem, hogy jó helyen járok. Úgy döntöttem, megvárom a bátyámat, de negyed óra semmittevés után rájöttem, hogy Thomas vagy megelőzött engem, vagy megette a jeti.
- Cara Gavaretti? - ugyanaz a szikár férfi dugta ki az orrát az igazgatói ajtaján, mint aki az előző percekben is, keresve az olyan diákokat, akik el akarják foglalni a szobájukat. Szinte nevetséges volt a szemüvegében, ami minden rossz mozdulatánál le akart esni az orráról, és az átizzadt ingében, ami az augusztusi melegben makacsul tapadt a hátához.
- Cordelya és Thomas Castillo itt van már? - kérdezte némi várakozás után, mikor rájött, hogy az először szólított lány nem érkezett meg. A nevem hallatán felugrottam a székemből, és a férfi elé botorkáltam.
- Jó napot, Cordelya vagyok! - mosolyogtam rá, reménykedve, hogy nem haragszik meg rám úgy, mint Ms. Sanchez. A férfi bólintott, majd intett, hogy kövessem. Hát, azt meg kell hagyni, hogy egy fokkal jobb kezdés, mintha hisztérikusan legyezgetve magát elszaladt volna.
- Cordelya Castillo? - kérdezte odabent egy nő a számítógép mögül. Amint felemelte a fejét, felismertem benne a tanárnőt, akivel már sikeresen megutáltattam magam.
- Igen, asszonyom... - idétlenül vigyorogva foglaltam helyet vele szemben, és magamban azon morfondíroztam, mivel tudnám jóvá tenni az első találkozásunkkor történt kirohanásomat. Most sem volt sokkal több kedvem Ms. Sanchez-hez, és a nevetséges etikettjéhez, de Daniel emléke furcsa módon nyugtató hatással volt rám, így biztos lehettem benne, hogy nem fogok senkit az őrületbe kergetni.
- A kedves bátyja? - kérdezte kimérten, fel sem nézve a papírjaiból.
- Nem tudom, asszonyom... - motyogtam, még mindig vigyorogva. - Biztosan meg fogom találni, és elmagyarázok neki mindent.
Ms. Sanchez felvont szemöldökkel rám pillantott, mintha kételkedne abban, hogy én valóban az a lány vagyok, aki nem is olyan régen totálisan kikészítette.
- Össze kell szednem néhány adatot önről, és kedves bátyjáról, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben - motyogta ridegen a nő, mire borzongás futott végig a hátamon. Igyekeztem fékezni magam, bár Ms. Sanchez hangjától szinte libabőrős lettem, és kedvem lett volna kiugrani az ablakon. Mintha az, hogy Thomas magamra hagyott, az én hibám lenne.
- Kor?
- Én 15 éves vagyok, Thomas pedig 16... - motyogta, a nő pedig megköszörülte a torkát, mire zavartan hozzátettem: - asszonyom...
- Lakcím, édesapjuk, édesanyjuk neve? - Ms. Sanchez kérdezett az elérhetőségekről, egészségügyi adatokról, és mindenről, amiről csak lehet, úgyhogy nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne rohanjak el megfojtani kedves bátyámat, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben... A feketeleves mégis akkor jött, mikor Ms. Sanchez elém tolt egy borítékot. Vonakodva előhúztam a telefonomat a farmernadrágom zsebéből, és belecsúsztattam a sárga papírborítékba.
- Üzenetküldésre az iskolai vezetékes telefonok szolgálnak... Ön a második emeleti 25-ös lakásban fog lakni, lakótára lesz Rosa Street, Marina Cauviglia kisasszonyoknak, a szobatára pedig Crystal Ferro kisasszony lesz. - ezzel a kezembe nyomott egy kis aranyozott kulcsot, melyen a 25-ös szám díszelgett. Mielőtt jobban megnézhettem volna, egy fiókból előhúzott egy csomagot.
- Ez az iskolai egyenruha, amelyet az ünnepélyeken kötelező viselni minden diáknak a Severo Ochoa intézményében. - a nő a kezembe nyomta a ruhákat, majd intett, hogy felállhatok.
- Amint megtalálja, kérem küldje ide kedves bátyját!
- Igenis, asszonyom... - bólintottam, és mintha apró mosolyt fedeztem volna fel az arcán. Épp hogy csak látni lehetett. A bőröndömmel, és az újonnan kapott holmikkal egyensúlyozva kiléptem az irodából. Amint körbenéztem, ismerős arcot pillantottam meg a tömegben.
- Thomas Castillo! - kiáltottam rá dühösen a közeledő bátyámra. Fogalmam sem volt, mi lehet csapzott külsejének oka, vagy miért ilyen furcsa az arca, de ez most nem is érdekelt.
- Ne haragudj rám, Cory, én csak... - motyogta, de nem hagytam, hogy befejezze. Mérgesen az igazgatói felé böktem.
- Most menj, és nézz szembe rémálmaid boszorkányával kedves bátyám, aki nem szándékoztál megjelenni köreinkben! - kiabáltam Thomasra, olyan hangnemben, akár csak Ms. Sanchez, majd fújtatva faképnél hagytam a döbbent bátyámat. Nem tudom, hogy fogom megtalálni őt, vagy mikor beszélhetünk majd, de annyira haragudtam rá, hogy reménykedtem benne, hogy ez csak napok múlva törtéhet majd meg. Kis idő múlva meg is találtam az ajtót, ami mögött a lakás terült el, amelyben négy évig élni fogok. A szívem a torkomban dobogott, mikor belöktem az ajtót. Azonban ahogy átléptem a küszöböt, elmúlt minden kétségem. Hatalmas helyiség tárult elém: óriási nappali hófehér falakkal, és hatalmas ablakokkal. A szoba közepén, a fekete árnyalatú padlón egy kényelmesnek tűnő, fehér kanapé kapott helyet. A falra hosszú polcokat szereltek, amelyek még mind üresen álltak. A padlóra hatalmas fehér szőnyeget terítettek, ezzel összhangot adva a nappalinak. Az ablakokhoz sétáltam, ahonnan úgy tűnt, belátni a fél világot. A szoba mindkét oldalán feketére festett lépcső húzódott, mely a szobába vezetett. A jobb oldali feljáró alatti ajtó félig nyitva állt, de így is látni lehetett rajta keresztül a takaros kis konyhát. Óvatosan megindultam felfelé az egyik lépcsőn, félve, hogy esetleg felkeltem valamelyik lakótársam figyelmét. Semmi kedvem nem volt pont most ismerkedni velük. Szerencsémre üres szobába nyitottam be, és feltűnés nélkül be is csukhattam magam után az ajtót. Ebben a helységben sem kellett csalódnom: krémszínű falait néhol fekete minták díszítették, a hatalmas szoba két szélére két két franciaágyat állítottak, és a kristálytiszta üvegablakok fölé akasztott függöny is harmonizált a színekkel. Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, van hely, ahol szívesebben lennék örök kárhozatra ítélve, és abban a pillanatban el is hittem, hogy talán túl fogom élni ezt a négy évet a Severo falai között.
Óvatosan leültem az ágyra, majd amint megéreztem, milyen puha, azonnal elvetettem magam rajta. Ezért az ágyért hagytam el Thomast, haragítottam magamra Ms. Sanchez-t, dőltem be Sofia kicsinyes bosszúhadjáratának, és emiatt ismertem meg Daniel-t. De megérte.
A Daniel-lel való találkozás eszembe juttatta, hogy mennyire rosszul igazodom ki az embereken, és milyen jól meg lehet téveszteni! Daniel-ről azt hittem, hogy beképzelt, és elkényeztetett fiú, mégis úgy tűnik, egész kedves srác. Sofia esetében meggyőződésem volt, hogy jó szándékú és segítőkény lánnyal van dolgom, mégis kiderült, hogy ő a megtestesült boszorkány a mesékből. És talán Ms. Sanchez első benyomását is sikerült megváltoztatnom magamról. És ezzel még közel sem volt vége a napomnak. Sejtelmem sem volt, mi vár még rám.
Mélyet sóhajtva egy kosztümös, középkorú nőhöz sétáltam, aki erre felnézett a kezében tartott papírkötegek közül.
- Elnézést, merre találom az igazgatói irodát? - szólítottam meg a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben. Erre alaposan végigmért pápaszeme mögül, majd kihúzta magát, és már már rémisztő gúnnyal a hangjában megszólalt.
- Önnek is jó napot, kisasszony! - kezdte ridegen. - Maga biztosan új... ez egyszer elnézem Önnek a helytelen megszólítást, úgyhogy becsülje meg magát! Így tesszük fel a kérdést: elnézést asszonyom, lenne szíves megmutatni, merre találom az igazgatói irodát?
- Ha maga mondja... - legyintettem, mire halk sikoly hagyta el a torkát. A legkevésbé volt kedvem ezzel a nővel illemtant tanulni, jelenleg csupán szerettem volna bejelentkezni, és elvonulni a világ elől.
- Ezt nem tűröm! - kiáltott fel a nő hisztérikusan, majd elrohant az egyik folyosón. Kétségem sem volt afelől, hogy épp egy leendő tanárnőmmel szemtelenkedtem, és még meg fogok szenvedni ezért, de ez most a legkevésbé sem izgatott. Tanácstalanul álltam a terem közepén, néha az ajtó felé pillantva, hátha Thomas belép rajta, de a bátyám csak nem jött. Fogalmam sem volt, mi tart neki ennyi ideig, de semmi kedvem nem volt utána járni a dolognak.
- Látom, találkoztál Ms. Sanchez-zel... - szólalt meg a hátam mögött egy bársonyos hang. Amint megpördültem, egy mosolygós, fekete hajú lánnyal találtam szemben magam. A nyakában aranymedál fityegett, a táskájáról kilométerekről is megállapítottam volna, hogy igen drága darab.
- A nevem Sofia, másodéves vagyok itt. - mosolyogva kezet nyújtott, én pedig elfogadtam.
- Cordelya Castillo - megráztam a kezét, és hagytam, hogy nevetve magyarázni kezdjen az iskoláról. Valami furcsa volt Sofia-ban, és valami azt súgta, hogy ismerem valahonnan, de nem törődtem vele, hiszen kedvesnek és segítőkésznek bizonyult.
- Ha az igazgatóit keresed... - egy pillanatra eltöprengett, majd arcára újabb mosoly szökött, és a bal oldali folyosóra mutatott. - Végigmész ezen a folyosón, majd az első lehetőségnél elkanyarodsz jobbra, aztán újra jobbra, és már meg is érkeztél!
- Nagyon köszönöm! - még utoljára visszanéztem a felém integető Sofia-ra, majd az általa megjelölt irányba indultam. Végig haladtam a hosszú folyosón, magam után húzva a bőröndömet. Ahogy Sofia mondta, hamarosan megláttam a jobb oldali elágazást, és villámgyorsan elkanyarodtam. A tempómat egyre csak növeltem a végtelennek tűnő folyosón, és magamban újra és újra elképzeltem, ahogy elterülök az ágyon, és egyedül lehetek. Felmerült bennem, hogy Sofia esetleg becsapott, de miért tette volna, ha még csak nem is ismerem őt. Magamban egész úton szitkozódtam, hogy ahelyett, hogy követve az általam felhergelt Ms. Sanchez-t a lányoktól nyüzsgő folyosón indultam volna, ezt a kihaltnak bizonyult útvonalat választottam.
- Na végre! - türelmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megpillantottam az újabb jobb oldalról nyíló folyosót. És végre valahára élő embert is láttam magam körül! Megkönnyebbülten indultam arrafelé, amerre az igazgatói irodát sejtettem. Út közben szemügyre vettem az ajtókra ragasztott cetliket, melyen mindenhol négy név díszelgett. Sebastian Rodriguez, Sergio és Nicolas Rosas, Raul Alvarez... Rossz érzés fogott el a rengeteg fiúnév láttán, így szemügyre vettem minden velem szembejövő diákot - akik rendesen megbámultak engem -, mire a balsejtelmem beigazolódott. Abban a pillanatban esett le a tantusz: én ismerem Sofia-t! És igen, szándékosan rossz irányba küldött. Sofia de la Rosa gyerekkorától kezdve kőgazdag apuci kislánya volt, és mindketten ugyanabba az óvodába jártunk. Egy évvel idősebb volt mint én, és a barátnőivel épp azon a mászókán óhajtott játszani, amin én és a csoporttársaim is. Sofia őfelsége már akkor is igen döjfös volt, és mikor nem akartunk elmenni a homokozó másik végébe, eleredt a szája. Akkor hallottam életemben először káromkodni valakit. Ezután csak arra emlékszem, hogy nekiestem, és megdobáltam homokkal. Tudom, nem kellett volna, de voltam vagy öt éves! Sofia pedig ma megvan vagy 16, és így állna bosszút? Hogy a fiúk szállásának részlegébe küld? Az egyszer biztos, hogyha itt elkapnak, nekem végem, hiszen a Severo egyik legfontosabb alapszabálya, hogy engedély nélkül nem lehet átsétálni egyik szárnyból a másikba.
Elkeseredetten belerúgtam a bőröndömbe, mire az hangos ricsajjal hanyatt vágódott a földön. Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy merre menjek. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy visszafordulok, de képtelen lettem volna megtenni az utat anélkül, hogy elkapnának. Megcsörgettem Thomas-t, de a drága bátyám pár csöngés után kinyomott. Ennyit a testvéri összetartásról! Legszívesebben kiabáltam volna, de a folyosó végéről jövő hangok megállítottak. Cipősarkak kopogása volt, és minden kétségem elmúlt afelől, hogy egy tanárnő közeledik felém. A szememmel lázasan vizslattam a folyosót olyan ajtót keresve, ami mögött egy takarítószertár, vagy más olyan helység húzódik, ahol elbújhatok. A következő pillanatban már megpillantottam a magassarkú tulajdonosát, egy alacsony, szőke nőt. Valamiért a padlót fürkészte, így nem vett észre azonnal. Akkor és ott biztosra vettem, hogy nem élem meg a holnapi évnyitót. Abban a pillanatban valaki megragadta a karomat, és a bőröndömmel együtt berántott egy szobába, majd villámgyorsan becsukta az ajtót. Nem tudtam, mi történik, de nem tiltakoztam, mert jelenleg ez a kéz jelentette nekem az egyetlen kiutat a bajból. Lassan megfordultam, és egy magas, barna hajú sráccal találtam szemben magam. Az a tipikus figura, akitől a korombeli lányok azonnal elájulnak. Az ujját a szájára tapasztotta, jelezve, hogy maradjak csendben.
Hallgattam, ahogy a lépések zaja elhalkul, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Köszönöm! - suttogtam a fiú felé, mire ő hanyagul megvonta a vállát. Igazából lövésem sem volt arról, hogy mit is kéne tennem, és az sem szerepelt a bakancslistámon, hogy túlzásba vigyem a hálálkodást, így a kezem lassan a kilincsre csúsztattam, majd lenyomtam azt.
- Csak így elsétálsz? - amint kitettem a lábam a folyosóra, a fiú utánam kiáltott. A kérdés váratlanul ért, és villámgyorsan pördültem meg. Nem mondom, hogy nem jött be a srác, de az is biztos, hogy sütött róla, hogy az atipikus elkényeztetett szoknyavadász lehet.
- Megköszöntem, nem igaz? - széttártam a karomat, mire ő is kilépett a folyosóra, és az ajtófélfának támaszkodott. - Mit kéne még tennem?
- Először is, ha erre mászkálsz - és nem vagy valamelyik kollégiumba érkező fiú édesanyja -,akkor van egy olyan elméletem, hogy eltévedtél... - a hangjában nem volt gúny, vagy szánalom, valami mégis arra késztetett, hogy kieresszem a tüskéimet. Döjfösen kihúztam magam, és tekintetemet az övébe vájtam.
- Nem tévedtem el, csak... nem találom az igazgatói irodát! - megrántottam a vállam, de közben egy pillanatra sem bontottam meg a szemkontaktust. Újra végigmért, és arcára őszintének tűnő mosoly kúszott, ami miatt minden egyes pillanatban észnél kellett lennem, nehogy én is elnevessem magam.
- Haladj az árral! - kacsintott, majd kezével a folyosó vége felé irányuló embertömegre bökött. Engedélyeztem magamnak egy enyhe mosolyt, majd bólintva elindultam volna, de a fiú,újra megállított.
- Másodszor... - lazán ellökte magát az ajtófélfától, majd felém fordult. Mikor már biztos volt benne, hogy figyelek rá, újra elmosolyodott. - A nevem Daniel Vargas. És ha már megmentettelek a kicsapástól a tanév kezdete előtt, megmondhatnád a nevedet!
- Rendben. - vigyorogva tűrtem a pillantását, majd sarkon fordultam. Magam mögött hallottam, a rohanó Daniel lépteit, aki pár másodperc alatt utolért, és megragadta a karom.
- Akkor? - várakozó tekintettel fürkészte az arcom, én pedig nevetve megráztam a fejem.
- Azt mondtam, megmondom a nevemet, de azt nem, hogy mikor! - ezzel magára hagytam az értetlenül ácsorgó Danielt a fiúktól hemzsegő folyosón. Fogalmam sem volt, hova lett a lebukástól való félelem, vagy a fiúról alkotott első benyomásom, de ezek hiánya arra késztetett, hogy mielőtt elkanyarodtam volna a heringrajhoz hasonló emberáradattal, megfordultam, és odakiáltottam Daniel-nek:- Cordelya! A nevem Cordelya - mosolyogva figyeltem, ahogy megindul felém, azonban én gyorsabb voltam. Elég filmet láttam már, hogy tudjam, egy hatásos belépő, vagy rejtélyes találkozás mennyit dob a sztorin, és most, hogy ilyen lehetőséget kaptam, nem akartam elszúrni. Nem tudom, Daniel valójában milyen ember. Nem tudom, kedvelni fogom-e, vagy az első alkalommal meggyűlölöm. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán látom-e még újra a fiút, de azt tudtam, hogy ha kell, akkor így lesz.
Percek alatt megérkeztem az igazgatóiba vezető ajtónak vélt bejárat elé, az itt tolongó diákokból pedig arra következtettem, hogy jó helyen járok. Úgy döntöttem, megvárom a bátyámat, de negyed óra semmittevés után rájöttem, hogy Thomas vagy megelőzött engem, vagy megette a jeti.
- Cara Gavaretti? - ugyanaz a szikár férfi dugta ki az orrát az igazgatói ajtaján, mint aki az előző percekben is, keresve az olyan diákokat, akik el akarják foglalni a szobájukat. Szinte nevetséges volt a szemüvegében, ami minden rossz mozdulatánál le akart esni az orráról, és az átizzadt ingében, ami az augusztusi melegben makacsul tapadt a hátához.
- Cordelya és Thomas Castillo itt van már? - kérdezte némi várakozás után, mikor rájött, hogy az először szólított lány nem érkezett meg. A nevem hallatán felugrottam a székemből, és a férfi elé botorkáltam.
- Jó napot, Cordelya vagyok! - mosolyogtam rá, reménykedve, hogy nem haragszik meg rám úgy, mint Ms. Sanchez. A férfi bólintott, majd intett, hogy kövessem. Hát, azt meg kell hagyni, hogy egy fokkal jobb kezdés, mintha hisztérikusan legyezgetve magát elszaladt volna.
- Cordelya Castillo? - kérdezte odabent egy nő a számítógép mögül. Amint felemelte a fejét, felismertem benne a tanárnőt, akivel már sikeresen megutáltattam magam.
- Igen, asszonyom... - idétlenül vigyorogva foglaltam helyet vele szemben, és magamban azon morfondíroztam, mivel tudnám jóvá tenni az első találkozásunkkor történt kirohanásomat. Most sem volt sokkal több kedvem Ms. Sanchez-hez, és a nevetséges etikettjéhez, de Daniel emléke furcsa módon nyugtató hatással volt rám, így biztos lehettem benne, hogy nem fogok senkit az őrületbe kergetni.
- A kedves bátyja? - kérdezte kimérten, fel sem nézve a papírjaiból.
- Nem tudom, asszonyom... - motyogtam, még mindig vigyorogva. - Biztosan meg fogom találni, és elmagyarázok neki mindent.
Ms. Sanchez felvont szemöldökkel rám pillantott, mintha kételkedne abban, hogy én valóban az a lány vagyok, aki nem is olyan régen totálisan kikészítette.
- Össze kell szednem néhány adatot önről, és kedves bátyjáról, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben - motyogta ridegen a nő, mire borzongás futott végig a hátamon. Igyekeztem fékezni magam, bár Ms. Sanchez hangjától szinte libabőrős lettem, és kedvem lett volna kiugrani az ablakon. Mintha az, hogy Thomas magamra hagyott, az én hibám lenne.
- Kor?
- Én 15 éves vagyok, Thomas pedig 16... - motyogta, a nő pedig megköszörülte a torkát, mire zavartan hozzátettem: - asszonyom...
- Lakcím, édesapjuk, édesanyjuk neve? - Ms. Sanchez kérdezett az elérhetőségekről, egészségügyi adatokról, és mindenről, amiről csak lehet, úgyhogy nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne rohanjak el megfojtani kedves bátyámat, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben... A feketeleves mégis akkor jött, mikor Ms. Sanchez elém tolt egy borítékot. Vonakodva előhúztam a telefonomat a farmernadrágom zsebéből, és belecsúsztattam a sárga papírborítékba.
- Üzenetküldésre az iskolai vezetékes telefonok szolgálnak... Ön a második emeleti 25-ös lakásban fog lakni, lakótára lesz Rosa Street, Marina Cauviglia kisasszonyoknak, a szobatára pedig Crystal Ferro kisasszony lesz. - ezzel a kezembe nyomott egy kis aranyozott kulcsot, melyen a 25-ös szám díszelgett. Mielőtt jobban megnézhettem volna, egy fiókból előhúzott egy csomagot.
- Ez az iskolai egyenruha, amelyet az ünnepélyeken kötelező viselni minden diáknak a Severo Ochoa intézményében. - a nő a kezembe nyomta a ruhákat, majd intett, hogy felállhatok.
- Amint megtalálja, kérem küldje ide kedves bátyját!
- Igenis, asszonyom... - bólintottam, és mintha apró mosolyt fedeztem volna fel az arcán. Épp hogy csak látni lehetett. A bőröndömmel, és az újonnan kapott holmikkal egyensúlyozva kiléptem az irodából. Amint körbenéztem, ismerős arcot pillantottam meg a tömegben.
- Ne haragudj rám, Cory, én csak... - motyogta, de nem hagytam, hogy befejezze. Mérgesen az igazgatói felé böktem.
- Most menj, és nézz szembe rémálmaid boszorkányával kedves bátyám, aki nem szándékoztál megjelenni köreinkben! - kiabáltam Thomasra, olyan hangnemben, akár csak Ms. Sanchez, majd fújtatva faképnél hagytam a döbbent bátyámat. Nem tudom, hogy fogom megtalálni őt, vagy mikor beszélhetünk majd, de annyira haragudtam rá, hogy reménykedtem benne, hogy ez csak napok múlva törtéhet majd meg. Kis idő múlva meg is találtam az ajtót, ami mögött a lakás terült el, amelyben négy évig élni fogok. A szívem a torkomban dobogott, mikor belöktem az ajtót. Azonban ahogy átléptem a küszöböt, elmúlt minden kétségem. Hatalmas helyiség tárult elém: óriási nappali hófehér falakkal, és hatalmas ablakokkal. A szoba közepén, a fekete árnyalatú padlón egy kényelmesnek tűnő, fehér kanapé kapott helyet. A falra hosszú polcokat szereltek, amelyek még mind üresen álltak. A padlóra hatalmas fehér szőnyeget terítettek, ezzel összhangot adva a nappalinak. Az ablakokhoz sétáltam, ahonnan úgy tűnt, belátni a fél világot. A szoba mindkét oldalán feketére festett lépcső húzódott, mely a szobába vezetett. A jobb oldali feljáró alatti ajtó félig nyitva állt, de így is látni lehetett rajta keresztül a takaros kis konyhát. Óvatosan megindultam felfelé az egyik lépcsőn, félve, hogy esetleg felkeltem valamelyik lakótársam figyelmét. Semmi kedvem nem volt pont most ismerkedni velük. Szerencsémre üres szobába nyitottam be, és feltűnés nélkül be is csukhattam magam után az ajtót. Ebben a helységben sem kellett csalódnom: krémszínű falait néhol fekete minták díszítették, a hatalmas szoba két szélére két két franciaágyat állítottak, és a kristálytiszta üvegablakok fölé akasztott függöny is harmonizált a színekkel. Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, van hely, ahol szívesebben lennék örök kárhozatra ítélve, és abban a pillanatban el is hittem, hogy talán túl fogom élni ezt a négy évet a Severo falai között.
Óvatosan leültem az ágyra, majd amint megéreztem, milyen puha, azonnal elvetettem magam rajta. Ezért az ágyért hagytam el Thomast, haragítottam magamra Ms. Sanchez-t, dőltem be Sofia kicsinyes bosszúhadjáratának, és emiatt ismertem meg Daniel-t. De megérte.
A Daniel-lel való találkozás eszembe juttatta, hogy mennyire rosszul igazodom ki az embereken, és milyen jól meg lehet téveszteni! Daniel-ről azt hittem, hogy beképzelt, és elkényeztetett fiú, mégis úgy tűnik, egész kedves srác. Sofia esetében meggyőződésem volt, hogy jó szándékú és segítőkény lánnyal van dolgom, mégis kiderült, hogy ő a megtestesült boszorkány a mesékből. És talán Ms. Sanchez első benyomását is sikerült megváltoztatnom magamról. És ezzel még közel sem volt vége a napomnak. Sejtelmem sem volt, mi vár még rám.
Mert akkor lépett be a lány, csapzott, szőke hajjal, fújtatva. Ő, meg a szeszélyei fenekestül forgatták fel az életemet. Máig sem felejtettem el azt az embert, aki az évek alatt nem a barátom lett, sokkal inkább a nővérem: Crystal Ferro-t...
