Crystal Ferro
Mikor Els már vörösen égő fejjel, fújtatva küzdött a csomagtartóba pakolt, súlyos bőröndjeinkkel, én még mindig az anyósülés párnáját melegítettem. Újra meg újra végigfutottam minden pozitívumként felfogható dolgon, de így sem sikerült a nővéremhez hasonló módon hozzáállni a Severo rémálomba illő intézményéhez. Még csak elképzelni sem tudtam, hogyan fogok itt újrakezdeni mindent az otthoni hírnevem nélkül. Magamban visszasírtam La Plata-t, az én kis unalmasnak becézhető életemet, amiből a sok engem ért, dicsérő szó mellett annyira elvágytam. Most mégis a világ bármely más táján lettem volna, csak épp itt nem, a Severo Ochoa épülete előtt. Más diákok hálát adnak a világegyetem legapróbb mikroorganizmusainak is, és a csillagos eget verő tandíj ellenére is minden álmuk, hogy ebben az iskolában tanulhassanak. Megint mások - akár csak én - a hőn áhított független szabadságot vesztik el a létesítmény falai között, négy, keserves tanulással töltött évért cserébe.
- Ideje jönnöd! - Els dörömbölése a kocsi makulátlan ablakán teljesen kizökkentett a nem túl boldog gondolatmenetemből, így zavarodott arckifejezéssel kászálódtam ki az autóból. Lassan lépkedve sétáltam a nővérem mellé, aki gyors mozdulattal a kezembe nyomta két bőröndömet, és a halálra rémült Alaszka ketrecét.
- Vigyázz a ketreccel, szerintem elromolhatott a zár! - rám sem nézett, miközben kivette a többi holminkat is. - A többit viszem én! - tisztán értettem a célzást: szerinte túl sok cuccot hoztam. - Nézd... előbb, vagy utóbb meg kell szoknod a helyet!
- Tudom, csak... - elkeseredett és tehetetlen voltam, ettől pedig gyengének, elesettnek éreztem magam.
- Idő kell, elhiszem! - Els megértően legyintett. - Előre megyek, te pedig legyél fél óra múlva az igazgatóinál, hogy bejelentkezhessünk!
Ezzel magamra hagyott, és a bejárat felé vette az irányt. Els mindig is ilyen volt. Könnyen, gyorsan alkalmazkodott, pedig nem mindig kapott időt rá. Őt mindenki szerette mindenhol, anélkül, hogy elvárta volna. Sosem tudtam, hogyan bírja ki a mi családunkban anélkül, hogy megváltozna, mégsem irigykedtem rá. Felnéztem a nővéremre.
Percekig némán álldogáltam, és hallgattam Alaszka kaparászását a ketrec oldalán. Valami tényleg zöröghetett benne, mert a macskám is félve húzódott hátra.
- Nekem sem tetszik a hely. - megrántottam a vállam, majd újra végiggondoltam mindent. Tíz perc mélységes elmélkedés után úgy döntöttem, nem váratom tovább Els-t. az első bőrönd felé tett mozdulatom után rájöttem, hogy mégsem lesz olyan könnyű dolgom, mint elsőre gondoltam volna. A koffert nem véletlenül volt olyan nehéz lezárni, most pedig keservesen nyikorogva figyelmeztetett, hogy nem adja könnyen magát. Már akkor balsejtelmem támadt, mikor a kerekek megakadtak egy kőpatkában, én pedig majdnem szemtől szembe találtam magam az aszfalttal. Eljuttatni a bőröndöt a parkolóból a bejáratig hirtelen lehetetlen küldetéssé vált. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban eltaknyolhatok, és elérhetem, hogy már az első itt töltött napomon mindenki rajtam nevessen. A legrosszabbra azonban mégsem voltam felkészülve. Azzal, hogy a bőröndöm kereke egyszerűen kitört egy, az út közepén éktelenkedő gödörben, előre nem látott események lavináját indítottam el, ami elsöpörte az eddigi életem minden egyes megmaradt darabkáját. Ha a Faraguay nevű cég egy picit is strapabíróbbra tervezte volna annak a pink bőröndnek a kerekét, én sosem cövekeltem volna le a kihalt út közepén, sosem vesz ilyen kezdetet a történetem, és talán sosem ismerem meg Thomas Castillo-t.
Először csak a szél süvítése vált egyre hangosabbá, mégsem emeltem fel a fejem, hiszen a nyavalyás bőröndöm kerekét próbáltam kirángatni a gödörből. A következő pillanatban már csak annyit láttam, ahogy egy piros sportkocsi száguld felém eszméletlen sebességgel. El akartam rohanni, de az ijedtségtől szinte mozdulni sem bírtam. A szívem a torkomban dobogott, és rettegtem, hogy az én sztorimnak itt van vége. Hogy nem láthatom többé a családomat, hogy nem simogathatom többé a most is kétségbeesetten nyávogó macskámat és többet nem vehetem fel azt a gyönyörű, mélykék kisestélyit, amit szülinapomra kaptam. Szorosan lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni mindent, de a kocsi nyikorgásán kívül semmit nem hallottam. A következő pillanatban lökést éreztem a jobb oldalról, majd a földön találtam magam. Egy pillanatig még a szememet sem mertem kinyitni, aztán lassan felfogtam, hogy valójában semmi bajom, csak megijedtem. Hallottam a kocsi ajtajának csapódását, majd a közeledő lépteket, mire hirtelen felpattantam a kemény betonról.
- Úristen, ne haragudj! - szúrós szemmel mértem végig a felém közeledő ámokfutót. Valójában nem is nézett ki olyan veszélyesnek, bennem azonban erőteljesen éltek az elmúlt másodpercek emlékei.
- Minden renden? - a fiú idegesen fürkészett sötétbarna szemeivel, de én némán végigsimítottam a ruhámon.
- Hát persze... - szűrtem a fogaim között, majd megfogtam a törött kerekű bőröndömet, és indultam volna tovább, de utánam kiáltott.
- Nem ütötted meg magad? - elém ugrott, mire egyre idegesebb lettem.
- Nem, úgyhogy már igazán visszarongyolhatnál a kocsidba más szerencsétleneket elgázolni! - kiáltottam rá, mire elmosolyodott, és odébb lépett, ezzel szabaddá téve az utamat.
- A neve Lola! - vigyorgott. - Mármint nem a szerencsétlennek, hanem a kocsinak!
Felvont szemöldökkel meredtem rá, és sarkon fordultam volna, mikor megtorpantam.
- Nem is érdekel, hogy szólok-e az igazgatóságon? - furcsálltam az egész szituációt, de ő csak megrántotta a vállát.
- Egyébként is nehéz volt meggyőznöm apát, hogy utánam küldje a kocsit, talán okkal. - felváltva bámulta a piros autót és engem, végül a tekintete megállapodott rajtam. - Azért tényleg jól vagy?
Egy pillanatig úgy éreztem, újra kiáltani fogok, aztán észrevettem, hogy tényleg aggódik.
- Jól vagyok. - és ezúttal elnevettem magam. Fogalmam sem volt, mikor szűnt meg a feszültség köztünk, vagy mikor felejtettem el, hogy az előbb kis híján elgázolt, de mostanra nem éreztem, hogy ideges lennék miatta. - Crystal Ferro vagyok.
- Én meg Thomas Castillo - egy pillanatra felrémlett valami a névről, de hamar elnyomtam az emléket. - És azt hiszem, jól jönne egy barát.
- Hát, akkor már van egy. - még egyszer rámosolyogtam, majd végleg a bejárat felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy csapódik a kocsiajtó, aztán becsukódott mögöttem a Severo ajtaja.
Hát, az biztos, hogy nem a külsőségek miatt irtóztam ettől az iskolától. Be kell valljam, egy pillanatra lenyűgözött a nagy felhajtás, és az iskola csillogása, aztán mégis eszembe jutott, hogy emiatt kellett lemondanom a terveimről.
Egy diáktól útbaigazítást kértem, majd felsétáltam az igazgatóiba. Els az ajtó előtt várt rám, majd sebesen bevonszolt az irodába, ahol egy igen unszimpatikus nő fogadott. Szúrósan végigmért, de nekem csak akkor esett le, hogy mit kéne mondanom, mikor a nővérem is oldalba bökött.
- Elnézést a késésért, asszonyom. - motyogtam, majd leültem Els mellé.
A nő, az asztalán álló névtábla szerint Ms. Sanchez először elkobozta a mobilunkat, majd teletraktált bennünket az iskolai szabályzat pontjaival. Mire végeztünk a fejem már vörösödött, és csak azt kívántam, hogy eltűnhessek innen.
- Nekem másik irányba kell mennem... - szólalt meg Els egy folyosónál. - Este lemegyek hozzád, ígérem!
Ezzel átölelt, és elindult a szobája felé. Én is hamar megtaláltam a szobámat, és beléptem a nyitott ajtón. Újabb meglepetés ért, ugyanis a lakásunk eszméletlenül festett. Először a hatalmas ablakok taglóztak le, de a berendezés is kifogástalan volt.
Ezt követően finom illat csapta meg az orrom. Fahéj és csokoládé tökéletes egyvelege, aminek hatására azonnal megkordult a gyomrom. Kis forgolódás után meg is találtam a konyhát. A bőröndjeimet a szoba közepén hagyva beléptem a kis helyiségbe, és azonnal észrevettem a fekete hajú lányt, aki fülhallgatóval a fülében táncolt, kezében egy nagy tállal. Amint felém fordult, összerezzent, és halkan felsikkantott.
- Szia! Crystal vagyok. - mosolyogtam rá.
- Marina. - a lány az asztalra dobta a tálat, és egy tányér felé bökött, amin már tucatszámban díszelegtek a sütik. - Kérsz?
Egy másodperc se kellett hozzá, hogy a számba tuszkoljam az édességet, aminek hatására szinte megfeledkeztem minden bajomról. - Mióta vagy itt? - kérdeztem teli szájjal. Valahogy szokatlanul közvetlen lettem Marina mellett, és olyan érzés töltött el, mintha már évtizedek óta ismerném.
- Szerintem én voltam az első diák... - motyogta. - És unatkoztam... Te lehetsz a második a lakásban, de mivel úgy tűnik, téged sem igazán hallottalak meg, így bármi lehetséges... A bal oldali szoba lesz a tietek. - mosolygott Marina.
Bólintottam, majd visszasétáltam a bőröndjeimhez, és elindultam az egyik lépcsőn. Annak ellenére, hogy Marina szerint még senki nem volt a szobában, én halkan nyitottam ajtót. Abban a pillanatban ahogy beléptem a szobába tragikus látvány fogadott. És amikor azt mondom tragikus, azt nem a hely makulátlan karbantartása végett értem. Úgy tűnik, Marina mégsem hallotta meg ahogy a szobatársam birtokba veszi a lakást, és minden egyes magával hozott ruháját szétdobál a szabad térben.
Óvatosan átléptem a kuplerájon és a bőröndömet a szabadnak vélt ágyra dobtam. Megpróbáltam felmérni a terepet, de a sok szétszórt dolog között semmire nem jutottam, így óvatosan elkezdtem odébb dobálni a ruhákat. Egy idő után viszont egyre jobban belegabalyodtam a ruhadarabokba, így percek múltán már a cipőmmel rugdostam őket arrébb.
Természetesen ebben a minutumban tárult ki a fürdőszoba ajtaja, és megjelent benne egy fiatal, barna hajú lány, minden bizonnyal a szobatársam.
- Most inkább nem mondok semmit... - motyogta, és kihúzta füléből a fülhallgatóját.
- Ezek a tieid? - kérdeztem idegesen, és odébb dobtam az utolsó darabot is.
- Hát... - egy pillanatra elgondolkodott, majd felemelt egy aranyflitterekkel borított blézert. - Ez itt például Madonnáé, csak nálam maradt a tegnapi buli után...
Egy pillanatra elmosolyodtam, majd a bőröndjeimhez sétáltam.
- Crystal.
- Cory Castillo. - egy pillanatig még a vér is megfagyott az ereimben. Hogy mi? Oh nem... Nem lehetek ennyire peches. Az előbb épp egy másik Castillo próbált elgázolni, akinek a húgát szerencsésen kifogtam szobatársnak? Nem, ilyen nem létezik.
- Mi a baj? - nevetett fel, majd alaposan végigmért.
- Semmi, csak... - megpróbáltam elterelni a témát, és az első kifogás, ami eszembe jutott természetesen Alaszka volt - Csak elfelejtettem kiengedni Alaszkát.
- Várj, mi? - Cory meghökkenve felém fordult. - Kisállatot tartasz?
- Igen, van egy kiscicám. - motyogtam, miközben a ketrec felé fordultam.
- Nem lesz az úgy jó. - a lány egy pillanatra elmosolyodott, majd rögtön komorrá várt.
- Allergiás vagy rá?
- Bizony ám... - bólintott, majd furcsálló tekintettel mérte végig Alaszka üres szállítódobozát. - Nem igazán nyertél meg a ruháim rugdosásával, de hidd el, nem hazudok, mikor azt mondom, abban ugyan nincsen macska!
Rémülten eszméltem rá, hogy a bizonytalan zár és Els figyelmeztetése után rá kellett volna jönnöm, hogy Alaszka bizony el fog tűnni. Szó nélkül rohantam ki a szobából, magára hagyva a szobatársamat. Leszáguldottam a lépcsőn, majd feltéptem az ajtót, ahol egyenesen a bejárat előtt álldogáló idegen nyakában végeztem. Nem sokon múlt, hogy mindketten a padlón végezzük, így amint tehettem a saját lábamra álltam, ahol végre szemügyre vehettem a srácot. Bár ne tettem volna!
- Te meg mi a francot keresel itt? - értetlenül álldogáltam Thomas előtt, aki egy határozott mozdulattal berántott a szemben lévő ajtó mögött elterülő takarítószertárba.
- Ha valamit megjegyeztem a vén szatyor monológjából, az az volt, hogy nem flangálhatsz a lányok kollégiumi folyosóján, hacsak nem vagy transzvesztita! - suttogtam a fiúnak, aki erre csak megrántotta a vállát.
- Én nem szándékoztam megjelenni, vagy figyelni... - Thomas elvigyorodott, majd komolyabban végigmért. - A lényeg, hogy találtam egy macskát, és úgy gondoltam te vevő lennél rá.
- Mi? Hol? Megtaláltad Alaszkát? Hol van? - kétségbeesetten méregettem a velem szemben kuporgó fiút, akinek arcáról csak nem akart lefagyni az a féloldalas mosoly.
- Még nem tudtam becsempészni a gondnok tudta nélkül, mivel a pink nyakörvű macskáról tuti nem hinné el, hogy az enyém...
- Thomas Castillo, te nem vagy teljesen százas! - nevettem fel, és hátba veregettem őt.
- Egy, kettő, három... - halk visszaszámlálást követve kiosontunk a szertárból, át a folyosón, meg sem állva a bejáratig. Thomas a parkolón át az iskola parkjába vezetett, majd megállt, és ünnepélyesen egy pad alá mutatott. Boldogan öleltem magamhoz a halszagtól bűzlő kiscicámat. A pad alá hajolva szemet szúrt a halkonzerv is, amit gyanakodva a fiú felé mutattam.
- Te szardíniát adtál neki?
- Netán nem szereti a halat? - Thomas végigmérte az álmos Alaszkát, majd felém fordult.
- Dehogynem szereti, csak évente egyszer kaphat belőle, nehogy elhízzon. - mosolyogva mérlegeltem a helyzetet, majd elhajítottam a konzervet. - Rendben, ha éjszaka átmászik hozzád, és egész este nyávog a füledbe, az csakis a te hibád lesz.
Mindketten felnevettünk, majd lassan visszafelé kezdtünk sétálni.
- Honnan tudtad, hogy hol van a lakásunk? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- A húgom...
- A szobatársam. - amint leesett a dolog, újabb kérdés után kutattam a fejemben, de a Milyen szép napunk van! sablonmondaton kívül nem jutott semmi sem az eszembe. Csöndben ballagtunk vissza az iskola épületébe, ahol valóban megküzdöttem a gondokkal Alaszka érdekében, de végül meggyőztem, hogy nincsen semmilyen betegsége, és be van oltva, így beengedett bennünket.
- Én azt hiszem, most megyek. - Thomas még megölelt, majd az ellenkező folyosó felé indult, mint amerre nekem kellett mennem.
- A megnyitón találkozunk. - még visszafordult, majd végleg eltűnt a szemem elől. Én sem vártam sokáig, és elindultam felfelé a lépcsőn. Alig pár fokig jutottam, mikor meghallottam a nevem.
- Crystal! - egy fekete hajú lány rohant utánam, kiválva az őt körülvevő diákok köréből. Tisztán látszott, hogy ő itt a népszerűség megtestesítője, a legmegfelelőbb személy, akivel jóban kell lennem ahhoz, hogy a tápláléklánc tetejére kerülhessek.
- A nevem Sofia de la Rosa, másodéves tanuló! - a kezét nyújtotta, amit én mosolyogva megráztam. Végignézte a kezében tartott papírt, majd belém karolt, és elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Te vagy Cordelya szobatársa, igaz?
- Igen. - furcsának találtam a kérdést, de mindennél jobban szerettem volna, ha az itt töltött éveim minél jobban teljenek, így szinte bármit képes lettem volna megtenni Sofia-nak. - Ismered őt?
- Mondhatjuk. - nevetett fel Sofia. Inkább gúnyosnak hallottam a hangját, mint boldognak, vagy kedvesnek, de ez akkor nem érdekelt. - Szeretnélek megkérni pár szívességre. Persze idővel mind kifizetődne, hidd el, jó az, ha van itt egy olyan barátod, mint én.
- Mégis milyen szívességre? - időközben az ajtónk elé érkeztünk, ahol megtorpantam.
- Csak pár... aprócska dolog.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem olyan dolgokra fog kérni, hogy reklámozzam az általa vezetett klubbot, vagy vegyek neki egy üveg ásványvizet. Nyilvánvalóvá vált hogy Cory elsőszámú és legfontosabb ellenségével állok szemben, aki megkeserítheti mindkettőnk napjait a Severo-ban töltött évek alatt. El kellett döntenem, melyik oldalra állok. Döntenem kellett, kit akarok barátomnak, és kit ellenségemnek. Próbáltam nyugodt maradni és tisztán gondolkodni, de nem voltam rá képes. Csakis Sofia kérdése visszhangzott a fejemben:
- Mond Crystal, mennyire szeretnél népszerű lenni?
- Vigyázz a ketreccel, szerintem elromolhatott a zár! - rám sem nézett, miközben kivette a többi holminkat is. - A többit viszem én! - tisztán értettem a célzást: szerinte túl sok cuccot hoztam. - Nézd... előbb, vagy utóbb meg kell szoknod a helyet!
- Tudom, csak... - elkeseredett és tehetetlen voltam, ettől pedig gyengének, elesettnek éreztem magam.
- Idő kell, elhiszem! - Els megértően legyintett. - Előre megyek, te pedig legyél fél óra múlva az igazgatóinál, hogy bejelentkezhessünk!
Ezzel magamra hagyott, és a bejárat felé vette az irányt. Els mindig is ilyen volt. Könnyen, gyorsan alkalmazkodott, pedig nem mindig kapott időt rá. Őt mindenki szerette mindenhol, anélkül, hogy elvárta volna. Sosem tudtam, hogyan bírja ki a mi családunkban anélkül, hogy megváltozna, mégsem irigykedtem rá. Felnéztem a nővéremre.
Percekig némán álldogáltam, és hallgattam Alaszka kaparászását a ketrec oldalán. Valami tényleg zöröghetett benne, mert a macskám is félve húzódott hátra.
- Nekem sem tetszik a hely. - megrántottam a vállam, majd újra végiggondoltam mindent. Tíz perc mélységes elmélkedés után úgy döntöttem, nem váratom tovább Els-t. az első bőrönd felé tett mozdulatom után rájöttem, hogy mégsem lesz olyan könnyű dolgom, mint elsőre gondoltam volna. A koffert nem véletlenül volt olyan nehéz lezárni, most pedig keservesen nyikorogva figyelmeztetett, hogy nem adja könnyen magát. Már akkor balsejtelmem támadt, mikor a kerekek megakadtak egy kőpatkában, én pedig majdnem szemtől szembe találtam magam az aszfalttal. Eljuttatni a bőröndöt a parkolóból a bejáratig hirtelen lehetetlen küldetéssé vált. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban eltaknyolhatok, és elérhetem, hogy már az első itt töltött napomon mindenki rajtam nevessen. A legrosszabbra azonban mégsem voltam felkészülve. Azzal, hogy a bőröndöm kereke egyszerűen kitört egy, az út közepén éktelenkedő gödörben, előre nem látott események lavináját indítottam el, ami elsöpörte az eddigi életem minden egyes megmaradt darabkáját. Ha a Faraguay nevű cég egy picit is strapabíróbbra tervezte volna annak a pink bőröndnek a kerekét, én sosem cövekeltem volna le a kihalt út közepén, sosem vesz ilyen kezdetet a történetem, és talán sosem ismerem meg Thomas Castillo-t.
Először csak a szél süvítése vált egyre hangosabbá, mégsem emeltem fel a fejem, hiszen a nyavalyás bőröndöm kerekét próbáltam kirángatni a gödörből. A következő pillanatban már csak annyit láttam, ahogy egy piros sportkocsi száguld felém eszméletlen sebességgel. El akartam rohanni, de az ijedtségtől szinte mozdulni sem bírtam. A szívem a torkomban dobogott, és rettegtem, hogy az én sztorimnak itt van vége. Hogy nem láthatom többé a családomat, hogy nem simogathatom többé a most is kétségbeesetten nyávogó macskámat és többet nem vehetem fel azt a gyönyörű, mélykék kisestélyit, amit szülinapomra kaptam. Szorosan lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni mindent, de a kocsi nyikorgásán kívül semmit nem hallottam. A következő pillanatban lökést éreztem a jobb oldalról, majd a földön találtam magam. Egy pillanatig még a szememet sem mertem kinyitni, aztán lassan felfogtam, hogy valójában semmi bajom, csak megijedtem. Hallottam a kocsi ajtajának csapódását, majd a közeledő lépteket, mire hirtelen felpattantam a kemény betonról.
- Úristen, ne haragudj! - szúrós szemmel mértem végig a felém közeledő ámokfutót. Valójában nem is nézett ki olyan veszélyesnek, bennem azonban erőteljesen éltek az elmúlt másodpercek emlékei.
- Minden renden? - a fiú idegesen fürkészett sötétbarna szemeivel, de én némán végigsimítottam a ruhámon.
- Hát persze... - szűrtem a fogaim között, majd megfogtam a törött kerekű bőröndömet, és indultam volna tovább, de utánam kiáltott.
- Nem ütötted meg magad? - elém ugrott, mire egyre idegesebb lettem.
- Nem, úgyhogy már igazán visszarongyolhatnál a kocsidba más szerencsétleneket elgázolni! - kiáltottam rá, mire elmosolyodott, és odébb lépett, ezzel szabaddá téve az utamat.
- A neve Lola! - vigyorgott. - Mármint nem a szerencsétlennek, hanem a kocsinak!
Felvont szemöldökkel meredtem rá, és sarkon fordultam volna, mikor megtorpantam.
- Nem is érdekel, hogy szólok-e az igazgatóságon? - furcsálltam az egész szituációt, de ő csak megrántotta a vállát.
- Egyébként is nehéz volt meggyőznöm apát, hogy utánam küldje a kocsit, talán okkal. - felváltva bámulta a piros autót és engem, végül a tekintete megállapodott rajtam. - Azért tényleg jól vagy?
Egy pillanatig úgy éreztem, újra kiáltani fogok, aztán észrevettem, hogy tényleg aggódik.
- Jól vagyok. - és ezúttal elnevettem magam. Fogalmam sem volt, mikor szűnt meg a feszültség köztünk, vagy mikor felejtettem el, hogy az előbb kis híján elgázolt, de mostanra nem éreztem, hogy ideges lennék miatta. - Crystal Ferro vagyok.
- Én meg Thomas Castillo - egy pillanatra felrémlett valami a névről, de hamar elnyomtam az emléket. - És azt hiszem, jól jönne egy barát.
- Hát, akkor már van egy. - még egyszer rámosolyogtam, majd végleg a bejárat felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy csapódik a kocsiajtó, aztán becsukódott mögöttem a Severo ajtaja.
Hát, az biztos, hogy nem a külsőségek miatt irtóztam ettől az iskolától. Be kell valljam, egy pillanatra lenyűgözött a nagy felhajtás, és az iskola csillogása, aztán mégis eszembe jutott, hogy emiatt kellett lemondanom a terveimről.
Egy diáktól útbaigazítást kértem, majd felsétáltam az igazgatóiba. Els az ajtó előtt várt rám, majd sebesen bevonszolt az irodába, ahol egy igen unszimpatikus nő fogadott. Szúrósan végigmért, de nekem csak akkor esett le, hogy mit kéne mondanom, mikor a nővérem is oldalba bökött.
- Elnézést a késésért, asszonyom. - motyogtam, majd leültem Els mellé.
A nő, az asztalán álló névtábla szerint Ms. Sanchez először elkobozta a mobilunkat, majd teletraktált bennünket az iskolai szabályzat pontjaival. Mire végeztünk a fejem már vörösödött, és csak azt kívántam, hogy eltűnhessek innen.
- Nekem másik irányba kell mennem... - szólalt meg Els egy folyosónál. - Este lemegyek hozzád, ígérem!
Ezzel átölelt, és elindult a szobája felé. Én is hamar megtaláltam a szobámat, és beléptem a nyitott ajtón. Újabb meglepetés ért, ugyanis a lakásunk eszméletlenül festett. Először a hatalmas ablakok taglóztak le, de a berendezés is kifogástalan volt.
Ezt követően finom illat csapta meg az orrom. Fahéj és csokoládé tökéletes egyvelege, aminek hatására azonnal megkordult a gyomrom. Kis forgolódás után meg is találtam a konyhát. A bőröndjeimet a szoba közepén hagyva beléptem a kis helyiségbe, és azonnal észrevettem a fekete hajú lányt, aki fülhallgatóval a fülében táncolt, kezében egy nagy tállal. Amint felém fordult, összerezzent, és halkan felsikkantott.
- Szia! Crystal vagyok. - mosolyogtam rá.
- Marina. - a lány az asztalra dobta a tálat, és egy tányér felé bökött, amin már tucatszámban díszelegtek a sütik. - Kérsz?
Egy másodperc se kellett hozzá, hogy a számba tuszkoljam az édességet, aminek hatására szinte megfeledkeztem minden bajomról. - Mióta vagy itt? - kérdeztem teli szájjal. Valahogy szokatlanul közvetlen lettem Marina mellett, és olyan érzés töltött el, mintha már évtizedek óta ismerném.
- Szerintem én voltam az első diák... - motyogta. - És unatkoztam... Te lehetsz a második a lakásban, de mivel úgy tűnik, téged sem igazán hallottalak meg, így bármi lehetséges... A bal oldali szoba lesz a tietek. - mosolygott Marina.
Bólintottam, majd visszasétáltam a bőröndjeimhez, és elindultam az egyik lépcsőn. Annak ellenére, hogy Marina szerint még senki nem volt a szobában, én halkan nyitottam ajtót. Abban a pillanatban ahogy beléptem a szobába tragikus látvány fogadott. És amikor azt mondom tragikus, azt nem a hely makulátlan karbantartása végett értem. Úgy tűnik, Marina mégsem hallotta meg ahogy a szobatársam birtokba veszi a lakást, és minden egyes magával hozott ruháját szétdobál a szabad térben.
Óvatosan átléptem a kuplerájon és a bőröndömet a szabadnak vélt ágyra dobtam. Megpróbáltam felmérni a terepet, de a sok szétszórt dolog között semmire nem jutottam, így óvatosan elkezdtem odébb dobálni a ruhákat. Egy idő után viszont egyre jobban belegabalyodtam a ruhadarabokba, így percek múltán már a cipőmmel rugdostam őket arrébb.
Természetesen ebben a minutumban tárult ki a fürdőszoba ajtaja, és megjelent benne egy fiatal, barna hajú lány, minden bizonnyal a szobatársam.
- Most inkább nem mondok semmit... - motyogta, és kihúzta füléből a fülhallgatóját.
- Ezek a tieid? - kérdeztem idegesen, és odébb dobtam az utolsó darabot is.
Egy pillanatra elmosolyodtam, majd a bőröndjeimhez sétáltam.
- Crystal.
- Cory Castillo. - egy pillanatig még a vér is megfagyott az ereimben. Hogy mi? Oh nem... Nem lehetek ennyire peches. Az előbb épp egy másik Castillo próbált elgázolni, akinek a húgát szerencsésen kifogtam szobatársnak? Nem, ilyen nem létezik.
- Mi a baj? - nevetett fel, majd alaposan végigmért.
- Semmi, csak... - megpróbáltam elterelni a témát, és az első kifogás, ami eszembe jutott természetesen Alaszka volt - Csak elfelejtettem kiengedni Alaszkát.
- Várj, mi? - Cory meghökkenve felém fordult. - Kisállatot tartasz?
- Igen, van egy kiscicám. - motyogtam, miközben a ketrec felé fordultam.
- Nem lesz az úgy jó. - a lány egy pillanatra elmosolyodott, majd rögtön komorrá várt.
- Allergiás vagy rá?
- Bizony ám... - bólintott, majd furcsálló tekintettel mérte végig Alaszka üres szállítódobozát. - Nem igazán nyertél meg a ruháim rugdosásával, de hidd el, nem hazudok, mikor azt mondom, abban ugyan nincsen macska!
Rémülten eszméltem rá, hogy a bizonytalan zár és Els figyelmeztetése után rá kellett volna jönnöm, hogy Alaszka bizony el fog tűnni. Szó nélkül rohantam ki a szobából, magára hagyva a szobatársamat. Leszáguldottam a lépcsőn, majd feltéptem az ajtót, ahol egyenesen a bejárat előtt álldogáló idegen nyakában végeztem. Nem sokon múlt, hogy mindketten a padlón végezzük, így amint tehettem a saját lábamra álltam, ahol végre szemügyre vehettem a srácot. Bár ne tettem volna!
- Te meg mi a francot keresel itt? - értetlenül álldogáltam Thomas előtt, aki egy határozott mozdulattal berántott a szemben lévő ajtó mögött elterülő takarítószertárba.
- Ha valamit megjegyeztem a vén szatyor monológjából, az az volt, hogy nem flangálhatsz a lányok kollégiumi folyosóján, hacsak nem vagy transzvesztita! - suttogtam a fiúnak, aki erre csak megrántotta a vállát.
- Én nem szándékoztam megjelenni, vagy figyelni... - Thomas elvigyorodott, majd komolyabban végigmért. - A lényeg, hogy találtam egy macskát, és úgy gondoltam te vevő lennél rá.
- Mi? Hol? Megtaláltad Alaszkát? Hol van? - kétségbeesetten méregettem a velem szemben kuporgó fiút, akinek arcáról csak nem akart lefagyni az a féloldalas mosoly.
- Még nem tudtam becsempészni a gondnok tudta nélkül, mivel a pink nyakörvű macskáról tuti nem hinné el, hogy az enyém...
- Thomas Castillo, te nem vagy teljesen százas! - nevettem fel, és hátba veregettem őt.
- Egy, kettő, három... - halk visszaszámlálást követve kiosontunk a szertárból, át a folyosón, meg sem állva a bejáratig. Thomas a parkolón át az iskola parkjába vezetett, majd megállt, és ünnepélyesen egy pad alá mutatott. Boldogan öleltem magamhoz a halszagtól bűzlő kiscicámat. A pad alá hajolva szemet szúrt a halkonzerv is, amit gyanakodva a fiú felé mutattam.
- Te szardíniát adtál neki?
- Netán nem szereti a halat? - Thomas végigmérte az álmos Alaszkát, majd felém fordult.
- Dehogynem szereti, csak évente egyszer kaphat belőle, nehogy elhízzon. - mosolyogva mérlegeltem a helyzetet, majd elhajítottam a konzervet. - Rendben, ha éjszaka átmászik hozzád, és egész este nyávog a füledbe, az csakis a te hibád lesz.
Mindketten felnevettünk, majd lassan visszafelé kezdtünk sétálni.
- Honnan tudtad, hogy hol van a lakásunk? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- A húgom...
- A szobatársam. - amint leesett a dolog, újabb kérdés után kutattam a fejemben, de a Milyen szép napunk van! sablonmondaton kívül nem jutott semmi sem az eszembe. Csöndben ballagtunk vissza az iskola épületébe, ahol valóban megküzdöttem a gondokkal Alaszka érdekében, de végül meggyőztem, hogy nincsen semmilyen betegsége, és be van oltva, így beengedett bennünket.
- Én azt hiszem, most megyek. - Thomas még megölelt, majd az ellenkező folyosó felé indult, mint amerre nekem kellett mennem.
- A megnyitón találkozunk. - még visszafordult, majd végleg eltűnt a szemem elől. Én sem vártam sokáig, és elindultam felfelé a lépcsőn. Alig pár fokig jutottam, mikor meghallottam a nevem.
- Crystal! - egy fekete hajú lány rohant utánam, kiválva az őt körülvevő diákok köréből. Tisztán látszott, hogy ő itt a népszerűség megtestesítője, a legmegfelelőbb személy, akivel jóban kell lennem ahhoz, hogy a tápláléklánc tetejére kerülhessek.
- A nevem Sofia de la Rosa, másodéves tanuló! - a kezét nyújtotta, amit én mosolyogva megráztam. Végignézte a kezében tartott papírt, majd belém karolt, és elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Te vagy Cordelya szobatársa, igaz?
- Igen. - furcsának találtam a kérdést, de mindennél jobban szerettem volna, ha az itt töltött éveim minél jobban teljenek, így szinte bármit képes lettem volna megtenni Sofia-nak. - Ismered őt?
- Mondhatjuk. - nevetett fel Sofia. Inkább gúnyosnak hallottam a hangját, mint boldognak, vagy kedvesnek, de ez akkor nem érdekelt. - Szeretnélek megkérni pár szívességre. Persze idővel mind kifizetődne, hidd el, jó az, ha van itt egy olyan barátod, mint én.- Mégis milyen szívességre? - időközben az ajtónk elé érkeztünk, ahol megtorpantam.
- Csak pár... aprócska dolog.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem olyan dolgokra fog kérni, hogy reklámozzam az általa vezetett klubbot, vagy vegyek neki egy üveg ásványvizet. Nyilvánvalóvá vált hogy Cory elsőszámú és legfontosabb ellenségével állok szemben, aki megkeserítheti mindkettőnk napjait a Severo-ban töltött évek alatt. El kellett döntenem, melyik oldalra állok. Döntenem kellett, kit akarok barátomnak, és kit ellenségemnek. Próbáltam nyugodt maradni és tisztán gondolkodni, de nem voltam rá képes. Csakis Sofia kérdése visszhangzott a fejemben:
- Mond Crystal, mennyire szeretnél népszerű lenni?
