Sección 7 - Nincsen fehér fekete nélkül

Cordelya Castillo

 Legnagyobb meglepetésemre, miután becsaptam magam mögött az első utamba kerülő takarítószertár ajtaját, sem hisztérikus üvöltés, sem kétségbeesett zokogás nem tört fel a torkomból. Ha valaki benyit és meglát, azt mondhatta volna, hogy csak elmélyülten filozofálok az élet értelméről, valójában azonban egészen máson járt az agyam. Hirtelen azon kaptam magam, hogy megfeledkezve a fejem tetejétől a kislábujjamig beborító rózsaszín ragacsról, lejátszom magamban az érkezésünk minden egyes pillanatát, különösen figyelve arra, hogy az épület melyik részein helyeztek el kamerákat. Na nem mintha Sofia akciója után olyan könnyen megfeledkeznének rólam. Ugyanis most már nem csak egy újonc kis gólya vagyok, én lettem a trutyis lány... Azonban ha sikerülne észrevétlenül elhagynom a Severo utálatos épületét, és csak a szökésem után vennék észre, hogy eltűntem, addigra én már Párizsban lehetnék, Angie nénémnél, aki majd a könyörgéseim hatására írna egy levelet az iskolának, valami olyan dumával, hogy sajnálatos módon Cordelya Castillo nevű növendékük az őt ért lelki traumák okán hisztérikus rohamai hatására saját testi és lelki egészsége miatt kényszerült elhagyni a Severo Ochoa becses intézményét... Magam előtt láttam Ms. Sanchez arcát, aki dühtől vöröslő -vagy inkább távozásom okán felhőtlenül ragyogó- képével elolvassa a levelet.

A baj csak az volt, hogy a tervemben túl sok volt a ha, és legfeljebb egy Jackie Chan-filmben lehetett volna megvalósítható... Így a sötét raktárban kuporogva valahogy kezdtem rájönni, hogy a következő négy évemet talán mégiscsak itt kell majd leélnem. 

- Mi a franc? - a következő pillanatban valaki feltépte a raktár ajtaját, én pedig a hirtelen beáradó fényben kuporogva bosszúsan pillantottam titokzatos alak felé.

- Mit látnak szemeim, csak nem Daniel Vargas? - kissé kétkedve meresztettem a szemem a fölöttem tornyosuló fiúra, akinek arcán akkora vigyor terült szét, amit még talán életemben nem láttam.

- Cordelya Castillo! - először rá akartam kérdezni, hogy honnan tudta meg a nevemet, a következő pillanatban azonban már tisztában voltam a válasszal. - Tudod, elmondhattad volna a nevedet egyszerűbben is. Elég drámai lett volna az is, ha egy éjféli szerenádban közlöd, vagy csak beállítasz egy csokor rózsával... Habár ilyen látványosan még sosem próbálkoztak nálam!

- Neked elment az eszed! - kiabálni akartam vele, mérges akartam lenni a világmindenséggel együtt rá is, de mire a mondat végére értem, ott álltam vele szemben, pukkadozva a nevetéstől.
- Hogy találtál meg? - kérdeztem hirtelen, bár még mindig nevetve. Válaszul a hófehér padlón éktelenkedő rózsaszín csíkra bökött.
- Gondoltam, ha nem egy varázslatos rózsaszín csiga hagyta, te vagy az - egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd újra felnevetett, mikor hozzátette: - plusz rossz folyosó...
- Oh, ne már! - ahogy megpördültem, magam is láttam, hogy a kétségbeesett menekülés közepette bizony eltévesztettem az épület két szárnyát, és a fiú kollégiumban kötöttem ki.
- Tudod, egyszerűen csak fel is hívhatnál, ha találkozni akarsz velem... - Daniel előhúzott a zsebéből egy hasonlóan régi telefont, mint amit én használok, mióta Ms. Sanchez elkobozta a mobilomat.
- Szerinted minden diáknak van titkos telefonja? - böktem a készülékre, tudomást sem véve az öntelt megjegyzéseiről.
- Viccet félretéve... - Daniel visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe, és habár a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, tudtam, hogy most már komolyan beszél. - Nem lenne kedved sétálni egyet odakint? Elmondhatnád, hogy mégis mit tettél az univerzum ellen, amiért egy adag undorító lötyivel büntetett...
- Nem igazán vagyok... séta-képes öltözetben. - a hangomat egy pillanatra újra hatalmába kerítette a kétségbeesés. Csak be akartam dőlni az ágyamba, és a tanév végéig fel sem kelni onnan. Azonban ahogy Daniel arcáról lehervadt a mosoly, a szám szinte magától mozdult.
- Daniel! Egy óra múlva, a bejárat előtt!
- Na de Cordelya kisasszony, 10 órakor takarodó! - a fiú alig tudta elnyomni a feltörő nevetést a hangjában, de én csak megrántottam a vállamat.
- Még nem kezdődött el a tanév! Van egy szabad esténk...

Legnagyobb szerencsémre sikerült úgy eljutnom a fürdőszobáig, hogy a jelenlétem senkinek sem szúrt szemet. Crystal nem volt a szobában, mint később Marina-tól megtudtam, sétálni ment... Aha, hiszi a piszi! Lövésem sem volt, merre kóborolhat, de amíg nincs az öt méteres körzetemben, nekem teljesen mindegy! Nem akartam látni őt, és miután annyira győzködött, hogy felmenjek a színpadra, már tényleg semmi kedvem nem volt beszélgetni vele. Ezt talán még Crystal macskája is megérezte, és bűnbánóan kuporgott a gazdája ágya alatt.
A ragacsos ruháimat azonnal bedobtam egy lavór vízbe, és magamban nagyon is reménykedtem, hogy a foltok majd kijönnek anya blúzából. Miután lezuhanyoztam és megmostam a hajamat, egy kicsit meg is nyugodtam, és közöltem Alaszkával, hogy kimászhat az ágy alól, nem fogom megkopasztani. Persze amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót, ő ugyanúgy a sötétben kuporgott.
- Hová mész? - ahogy a kilincsre csúsztattam a kezemet, Marina szólalt meg a hátam mögött.
- Sétálni. - mosolyodtam el, mire felhúzta a szemöldökét. Gondoltam, hogy Crystal sétája után már nem igazán fogja elhinni, de én valóban csak a parkba szerettem volna lemenni. Azt a részletet viszont minek kössem az orrára, hogy Daniel-lel megyek?
Intettem, majd választ sem várva kiléptem az ajtón. Az előcsarnokig meg sem álltam, azonban mikor leértem a lépcsőn, előkaptam a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő. Magamban egy sóhajjal nyugtáztam, hogy még bőven 10 óra előtt járunk, és nem lesz szükség semmilyen cselre ahhoz, hogy kijussak a parkba.
- Mégis hogy sikerült ilyen gyorsan kiszedned azt az... izét? - a portásfülke előtt elhelyezett kanapéról hallatszódó hang hatására azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Sofia úgy ült ott, egy bizonyára Hogyan legyünk minél jobb rosszak? címmel ellátott magazint lapozgatva, mintha egészen eddig csak arra várt volna, hogy egy gyanútlan gólya arra sétáljon, ő meg jól elszórakozhasson rajta.
- Nincs jobb dolgod ennél? - kérdeztem bosszankodva, de őszintén szólva, fogalmam sem volt, miért nem hagyom egyszerűen faképnél. 
- Maradt még egy kicsi a hajadban... jajj, nem, bocsánat! Az csak a hajad... - gonosz vigyorra húzta a száját, én pedig beláttam, hogy semmi értelme nem lenne egy újabb beszóláson agyalni, és inkább elindultam a bejárat felé. De úgy tűnt, Sofia nem igazán szokott hozzá az ilyesmihez, és azonnal felpattant a kanapéról.
- Daniel-hez igyekszel? - kérdésére mintha még a szívem is kihagyott volna egy ütemet. - Ugyan már Cory, láttalak beszélgetni benneteket!
- Nekem nincs igényem az újabb gyerekes játékaidra, úgyhogy nincs véletlenül valami titkos buli valamelyik koleszszobában, vagy akárhol, ahová hivatalos vagy?
- Ugyan már szívem! Én nem vagyok hivatalos ilyen bulikba. - legyintett egyet, majd fölényesen újra csak elmosolyodott. - Én rendezem őket.
- Egyébként - ahogy látta, hogy megint elindulok a bejárat felé, újra utánam vetette magát. - ,remélem nincsenek csalóka reményeid Daniel-t illetően.
- Tessék? - megvető grimaszt erőltettem az arcomra, de a szívem vészcsengőként kezdett kalapálni, és már tudtam, hogy egyáltalán nem akarom hallani a választ.
- Csak úgy értettem, ne bízd el magadat. Daniel csak megsajnált. Ő ilyen vegyünk a szárnyaink alá minden szerencsétlent típus. Pont ezt szeretem benne...
Egy percig csak álltam előtte némán, azon gondolkodva, hogy őt vagy magamat töröljem képen. Igazából nem azért, mert annyi reményt fűztem volna hozzá, hogy bármi is lehet a Daniel és köztem lévő heccelődésből, csak jól esett, hogy valaki érdeklődik irántam. Erre kiderül, hogy az a valaki a világ legrémesebb barátnőjével rendelkezik. Aztán egyszerűen sarkon fordultam, és elsétáltam...
Először meg akartam állni a park előtt, hogy megvárjam Danielt, és magyarázatot követeljek, de aztán a lábaim csak vittek maguktól, ki a Severo bejáratán, át a parkot övező rózsabokrokon, egészen egy elég messzinek tűnő padig. Ott leültem, felhúztam a térdemet, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon meddig tudnék futni anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.Bár ha jobban belegondoltam, valójában jól esett ott üldögélni. A hideg levegő kitisztította a fejem, az őszi szélben lengedező falevelek pedig az otthoni parkot juttaták eszembe. Az idilli pillanatot csak az törte meg, mikor rájöttem, hogy valójában otthon sem akarok lenni. Nem akartam apa már-már fojtogató aggódását, a délutánokat, mikor egyedül Camil-lal tudtam beszélgetni, még a Párizs képeivel és különféle kottákkal teleaggatott faliújságomat sem akartam. Hirtelen rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit nem vettem észre a Severo-ban, az a legjobb dolog, amit az otthon töltött évek után kaphattam: függetlenség. Thomas-on, Camil-on és Sofia-n kívül nem volt itt senki, akit a mai nap előtt is ismertem volna, így pedig majdhogynem tiszta lapot kaptam. Még mindig utáltam az iskolát, utáltam ezt a bezártságot, utáltam a pár órával ezelőtti pillanat emlékét, magát Sofia-t, még egy kicsit Daniel-t is, de ha túl akartam élni négy évet a Severo Ochoa falai között, ezeket mind ki kellett zárnom.
- Cory? - a sötétből hirtelen a bátyám zilált alakja bontakozott ki. - Te mit keresel itt?
- Ugyanezt akartam kérdezni.
- Veszekedtem...
- Camil-lal? Máris összevesztetek? Thomas, még csak most érkeztél, és...
- Igazából - megköszörülte a torkát, és bocsánatkérően nézett rám. - Crystal-lal.
- Hogy micsoda? - szavai hallatán a gyomrom hirtelen felkavarodott, és erőt kellett vennem magamon, hogy megmaradjak az előbbi álláspontom mellett.
- Cory, én... - mielőtt azonban a bátyám bármit is mondhatott volna, a szavába vágtam.
- Ide figyelj! Nem tudom, mi bajotok van Camil-lal, ahogy azt sem tudom, hogy mi a fenét művelsz a szobatársammal, de egyvalamit tudok: Camil az egyetlen régi barátom, és nem szeretném, ha bármi olyat tennél, amivel megbántod. Ő rendes lány. És nehezemre esik kimondani, de talán Crystal sem olyan rémes. A lényeg, hogy egyikőjük sem érdemli meg, hogy átvágd. Szóval azt ajánlom, hogy mire legközelebb találkozol bármelyikőjükkel is, tudd, hogy mit akarsz, és azt közöld velük is! - mivel általában Thomas szokott ehhez hasonló szövegeléseket tartani, egy kicsit átestem a ló túloldalára, és a monológ végére már jócskán felvittem a hangom. Szerencsémre mikor az órámra pillantottam, már jó ideje takarodót fújtak, így csak megöleltem a bátyámat, és a kollégium felé vettem az irányt. De ahogy a bejárathoz értem, feltűnt, hogy nem csak a Castillo testvérpár szegte meg a szabályt, valaki más is kint álldogál az épület előtt. Az a valaki pedig Daniel Vargas személyesen...
- Cory! - megpróbáltam észrevétlenül elosonni mellette, de esélyem sem volt, azonnal kiszúrt. - Nem úgy volt, hogy sétálunk egyet?
- Tudod, szerintem a barátnőd nem örülne neki. Mond meg Sofia-nak, hogy játszadozzon valaki mással... - ezzel hátat fordítottam neki, és mit sem törődve az értetlen arckifejezésével, otthagytam az épület előtt álldogálva. Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, és mire elértem a lakásunk bejáratát, már szinte rohantam. Amilyen hamar csak tudtam, bevágtam magam mögött az ajtót, és titokban abban reménykedtem, hogyha elég hangosan csattan, kívül tart majd minden ahhoz hasonló rosszat, ami az elmúlt napban történt velem...