Sección 7 - Nincsen fehér fekete nélkül

Cordelya Castillo

 Legnagyobb meglepetésemre, miután becsaptam magam mögött az első utamba kerülő takarítószertár ajtaját, sem hisztérikus üvöltés, sem kétségbeesett zokogás nem tört fel a torkomból. Ha valaki benyit és meglát, azt mondhatta volna, hogy csak elmélyülten filozofálok az élet értelméről, valójában azonban egészen máson járt az agyam. Hirtelen azon kaptam magam, hogy megfeledkezve a fejem tetejétől a kislábujjamig beborító rózsaszín ragacsról, lejátszom magamban az érkezésünk minden egyes pillanatát, különösen figyelve arra, hogy az épület melyik részein helyeztek el kamerákat. Na nem mintha Sofia akciója után olyan könnyen megfeledkeznének rólam. Ugyanis most már nem csak egy újonc kis gólya vagyok, én lettem a trutyis lány... Azonban ha sikerülne észrevétlenül elhagynom a Severo utálatos épületét, és csak a szökésem után vennék észre, hogy eltűntem, addigra én már Párizsban lehetnék, Angie nénémnél, aki majd a könyörgéseim hatására írna egy levelet az iskolának, valami olyan dumával, hogy sajnálatos módon Cordelya Castillo nevű növendékük az őt ért lelki traumák okán hisztérikus rohamai hatására saját testi és lelki egészsége miatt kényszerült elhagyni a Severo Ochoa becses intézményét... Magam előtt láttam Ms. Sanchez arcát, aki dühtől vöröslő -vagy inkább távozásom okán felhőtlenül ragyogó- képével elolvassa a levelet.

A baj csak az volt, hogy a tervemben túl sok volt a ha, és legfeljebb egy Jackie Chan-filmben lehetett volna megvalósítható... Így a sötét raktárban kuporogva valahogy kezdtem rájönni, hogy a következő négy évemet talán mégiscsak itt kell majd leélnem. 

- Mi a franc? - a következő pillanatban valaki feltépte a raktár ajtaját, én pedig a hirtelen beáradó fényben kuporogva bosszúsan pillantottam titokzatos alak felé.

- Mit látnak szemeim, csak nem Daniel Vargas? - kissé kétkedve meresztettem a szemem a fölöttem tornyosuló fiúra, akinek arcán akkora vigyor terült szét, amit még talán életemben nem láttam.

- Cordelya Castillo! - először rá akartam kérdezni, hogy honnan tudta meg a nevemet, a következő pillanatban azonban már tisztában voltam a válasszal. - Tudod, elmondhattad volna a nevedet egyszerűbben is. Elég drámai lett volna az is, ha egy éjféli szerenádban közlöd, vagy csak beállítasz egy csokor rózsával... Habár ilyen látványosan még sosem próbálkoztak nálam!

- Neked elment az eszed! - kiabálni akartam vele, mérges akartam lenni a világmindenséggel együtt rá is, de mire a mondat végére értem, ott álltam vele szemben, pukkadozva a nevetéstől.
- Hogy találtál meg? - kérdeztem hirtelen, bár még mindig nevetve. Válaszul a hófehér padlón éktelenkedő rózsaszín csíkra bökött.
- Gondoltam, ha nem egy varázslatos rózsaszín csiga hagyta, te vagy az - egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd újra felnevetett, mikor hozzátette: - plusz rossz folyosó...
- Oh, ne már! - ahogy megpördültem, magam is láttam, hogy a kétségbeesett menekülés közepette bizony eltévesztettem az épület két szárnyát, és a fiú kollégiumban kötöttem ki.
- Tudod, egyszerűen csak fel is hívhatnál, ha találkozni akarsz velem... - Daniel előhúzott a zsebéből egy hasonlóan régi telefont, mint amit én használok, mióta Ms. Sanchez elkobozta a mobilomat.
- Szerinted minden diáknak van titkos telefonja? - böktem a készülékre, tudomást sem véve az öntelt megjegyzéseiről.
- Viccet félretéve... - Daniel visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe, és habár a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, tudtam, hogy most már komolyan beszél. - Nem lenne kedved sétálni egyet odakint? Elmondhatnád, hogy mégis mit tettél az univerzum ellen, amiért egy adag undorító lötyivel büntetett...
- Nem igazán vagyok... séta-képes öltözetben. - a hangomat egy pillanatra újra hatalmába kerítette a kétségbeesés. Csak be akartam dőlni az ágyamba, és a tanév végéig fel sem kelni onnan. Azonban ahogy Daniel arcáról lehervadt a mosoly, a szám szinte magától mozdult.
- Daniel! Egy óra múlva, a bejárat előtt!
- Na de Cordelya kisasszony, 10 órakor takarodó! - a fiú alig tudta elnyomni a feltörő nevetést a hangjában, de én csak megrántottam a vállamat.
- Még nem kezdődött el a tanév! Van egy szabad esténk...

Legnagyobb szerencsémre sikerült úgy eljutnom a fürdőszobáig, hogy a jelenlétem senkinek sem szúrt szemet. Crystal nem volt a szobában, mint később Marina-tól megtudtam, sétálni ment... Aha, hiszi a piszi! Lövésem sem volt, merre kóborolhat, de amíg nincs az öt méteres körzetemben, nekem teljesen mindegy! Nem akartam látni őt, és miután annyira győzködött, hogy felmenjek a színpadra, már tényleg semmi kedvem nem volt beszélgetni vele. Ezt talán még Crystal macskája is megérezte, és bűnbánóan kuporgott a gazdája ágya alatt.
A ragacsos ruháimat azonnal bedobtam egy lavór vízbe, és magamban nagyon is reménykedtem, hogy a foltok majd kijönnek anya blúzából. Miután lezuhanyoztam és megmostam a hajamat, egy kicsit meg is nyugodtam, és közöltem Alaszkával, hogy kimászhat az ágy alól, nem fogom megkopasztani. Persze amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót, ő ugyanúgy a sötétben kuporgott.
- Hová mész? - ahogy a kilincsre csúsztattam a kezemet, Marina szólalt meg a hátam mögött.
- Sétálni. - mosolyodtam el, mire felhúzta a szemöldökét. Gondoltam, hogy Crystal sétája után már nem igazán fogja elhinni, de én valóban csak a parkba szerettem volna lemenni. Azt a részletet viszont minek kössem az orrára, hogy Daniel-lel megyek?
Intettem, majd választ sem várva kiléptem az ajtón. Az előcsarnokig meg sem álltam, azonban mikor leértem a lépcsőn, előkaptam a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő. Magamban egy sóhajjal nyugtáztam, hogy még bőven 10 óra előtt járunk, és nem lesz szükség semmilyen cselre ahhoz, hogy kijussak a parkba.
- Mégis hogy sikerült ilyen gyorsan kiszedned azt az... izét? - a portásfülke előtt elhelyezett kanapéról hallatszódó hang hatására azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Sofia úgy ült ott, egy bizonyára Hogyan legyünk minél jobb rosszak? címmel ellátott magazint lapozgatva, mintha egészen eddig csak arra várt volna, hogy egy gyanútlan gólya arra sétáljon, ő meg jól elszórakozhasson rajta.
- Nincs jobb dolgod ennél? - kérdeztem bosszankodva, de őszintén szólva, fogalmam sem volt, miért nem hagyom egyszerűen faképnél. 
- Maradt még egy kicsi a hajadban... jajj, nem, bocsánat! Az csak a hajad... - gonosz vigyorra húzta a száját, én pedig beláttam, hogy semmi értelme nem lenne egy újabb beszóláson agyalni, és inkább elindultam a bejárat felé. De úgy tűnt, Sofia nem igazán szokott hozzá az ilyesmihez, és azonnal felpattant a kanapéról.
- Daniel-hez igyekszel? - kérdésére mintha még a szívem is kihagyott volna egy ütemet. - Ugyan már Cory, láttalak beszélgetni benneteket!
- Nekem nincs igényem az újabb gyerekes játékaidra, úgyhogy nincs véletlenül valami titkos buli valamelyik koleszszobában, vagy akárhol, ahová hivatalos vagy?
- Ugyan már szívem! Én nem vagyok hivatalos ilyen bulikba. - legyintett egyet, majd fölényesen újra csak elmosolyodott. - Én rendezem őket.
- Egyébként - ahogy látta, hogy megint elindulok a bejárat felé, újra utánam vetette magát. - ,remélem nincsenek csalóka reményeid Daniel-t illetően.
- Tessék? - megvető grimaszt erőltettem az arcomra, de a szívem vészcsengőként kezdett kalapálni, és már tudtam, hogy egyáltalán nem akarom hallani a választ.
- Csak úgy értettem, ne bízd el magadat. Daniel csak megsajnált. Ő ilyen vegyünk a szárnyaink alá minden szerencsétlent típus. Pont ezt szeretem benne...
Egy percig csak álltam előtte némán, azon gondolkodva, hogy őt vagy magamat töröljem képen. Igazából nem azért, mert annyi reményt fűztem volna hozzá, hogy bármi is lehet a Daniel és köztem lévő heccelődésből, csak jól esett, hogy valaki érdeklődik irántam. Erre kiderül, hogy az a valaki a világ legrémesebb barátnőjével rendelkezik. Aztán egyszerűen sarkon fordultam, és elsétáltam...
Először meg akartam állni a park előtt, hogy megvárjam Danielt, és magyarázatot követeljek, de aztán a lábaim csak vittek maguktól, ki a Severo bejáratán, át a parkot övező rózsabokrokon, egészen egy elég messzinek tűnő padig. Ott leültem, felhúztam a térdemet, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon meddig tudnék futni anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.Bár ha jobban belegondoltam, valójában jól esett ott üldögélni. A hideg levegő kitisztította a fejem, az őszi szélben lengedező falevelek pedig az otthoni parkot juttaták eszembe. Az idilli pillanatot csak az törte meg, mikor rájöttem, hogy valójában otthon sem akarok lenni. Nem akartam apa már-már fojtogató aggódását, a délutánokat, mikor egyedül Camil-lal tudtam beszélgetni, még a Párizs képeivel és különféle kottákkal teleaggatott faliújságomat sem akartam. Hirtelen rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit nem vettem észre a Severo-ban, az a legjobb dolog, amit az otthon töltött évek után kaphattam: függetlenség. Thomas-on, Camil-on és Sofia-n kívül nem volt itt senki, akit a mai nap előtt is ismertem volna, így pedig majdhogynem tiszta lapot kaptam. Még mindig utáltam az iskolát, utáltam ezt a bezártságot, utáltam a pár órával ezelőtti pillanat emlékét, magát Sofia-t, még egy kicsit Daniel-t is, de ha túl akartam élni négy évet a Severo Ochoa falai között, ezeket mind ki kellett zárnom.
- Cory? - a sötétből hirtelen a bátyám zilált alakja bontakozott ki. - Te mit keresel itt?
- Ugyanezt akartam kérdezni.
- Veszekedtem...
- Camil-lal? Máris összevesztetek? Thomas, még csak most érkeztél, és...
- Igazából - megköszörülte a torkát, és bocsánatkérően nézett rám. - Crystal-lal.
- Hogy micsoda? - szavai hallatán a gyomrom hirtelen felkavarodott, és erőt kellett vennem magamon, hogy megmaradjak az előbbi álláspontom mellett.
- Cory, én... - mielőtt azonban a bátyám bármit is mondhatott volna, a szavába vágtam.
- Ide figyelj! Nem tudom, mi bajotok van Camil-lal, ahogy azt sem tudom, hogy mi a fenét művelsz a szobatársammal, de egyvalamit tudok: Camil az egyetlen régi barátom, és nem szeretném, ha bármi olyat tennél, amivel megbántod. Ő rendes lány. És nehezemre esik kimondani, de talán Crystal sem olyan rémes. A lényeg, hogy egyikőjük sem érdemli meg, hogy átvágd. Szóval azt ajánlom, hogy mire legközelebb találkozol bármelyikőjükkel is, tudd, hogy mit akarsz, és azt közöld velük is! - mivel általában Thomas szokott ehhez hasonló szövegeléseket tartani, egy kicsit átestem a ló túloldalára, és a monológ végére már jócskán felvittem a hangom. Szerencsémre mikor az órámra pillantottam, már jó ideje takarodót fújtak, így csak megöleltem a bátyámat, és a kollégium felé vettem az irányt. De ahogy a bejárathoz értem, feltűnt, hogy nem csak a Castillo testvérpár szegte meg a szabályt, valaki más is kint álldogál az épület előtt. Az a valaki pedig Daniel Vargas személyesen...
- Cory! - megpróbáltam észrevétlenül elosonni mellette, de esélyem sem volt, azonnal kiszúrt. - Nem úgy volt, hogy sétálunk egyet?
- Tudod, szerintem a barátnőd nem örülne neki. Mond meg Sofia-nak, hogy játszadozzon valaki mással... - ezzel hátat fordítottam neki, és mit sem törődve az értetlen arckifejezésével, otthagytam az épület előtt álldogálva. Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, és mire elértem a lakásunk bejáratát, már szinte rohantam. Amilyen hamar csak tudtam, bevágtam magam mögött az ajtót, és titokban abban reménykedtem, hogyha elég hangosan csattan, kívül tart majd minden ahhoz hasonló rosszat, ami az elmúlt napban történt velem...

Sección 6 - Rossztett helyébe mit várj?

Crystal Ferro

Én sosem voltam az a fajta ember, aki se szó, se beszéd áttipor a barátain. Igazából az általánosban bármit megtettem volna a számomra kedves ismerőseimért, egyszer még egy megrovást is bevállaltam egy osztálytársamért, pedig eszem ágában sem volt almacsutkát dobni a tanárnő hajába. Mondanom sem kell, otthon jól kikaptam érte, mégsem bántam, hiszen legalább a padtársam -akit valószínűleg egyenesen igazgatói intővel jutalmaztak volna-, megúszta a dolgot. Igazából hálás mosolyon kívül semmit nem kaptam tőle, de nem is volt rá szükségem. Ugyanis az eset után hetekig azzal a tudattal alhattam el, hogy önzetlenül segítettem valakinek.

Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek ilyesmire. A torkom összeszorult, a gyomrom pedig egyenesen görcsbe rándult, mikor végignéztem, ahogy a rózsaszín löttytől ragacsos Cordelya lesétált az emelvényről. Ha nagyon akartam volna, a teljes felelősséget Sofia-ra háríthattam volna, hiszen ő rántotta meg a kötelet, én csak bátorítottam Coryt, hogy álljon ki a tömeg elé. Hiszen mi történhet? Nem vallhattam be, hogy ha felmegy oda, egy vödörnyi joghurt - legalábbis akkor erre tippeltem - borul a nyakába. Mikor órákkal ezelőtt Sofia egyetlen apró szívességre kért, még biztos voltam benne, hogy nem fogok engedni neki. Kemény elhatározás élt a fejemben, miszerint igenis hű leszek magamhoz, és az elveimhez, csak aztán Cory maszlaga Thomas barátnőjéről teljesen összezavart. Fogalmam sem volt, mit látott, vagy mit nem, de az biztos, hogy nekem semmilyen terveim nem voltak a bátyjával. Mégis, a kirohanása elég volt ahhoz, hogy mikor Sofia a színpadra szólította őt, eluralkodjon rajtam a népszerűség utáni vágyakozás, és Sofia szigorú tekintetének felügyelete alatt rávegyem Coryt, hogy lejárassa magát. 

- Hülye vasorrú banya... - vetette maga elé Marina Sofiara utalva, miután az igazgatónő sűrű bocsánatkérés, és az eset felderítésének ígérete közben útjára bocsátott mindenkit. - Oké, igazából egész szép orra van, de akkor is...

- Igazából az orra vészesen hasonlít anyukám egyik barátnőjének plasztikáztatott nózijára... - színlelt nevetéssel, de igazi undorral a hangomban igyekeztem elterelni a szót, bár a megvetést inkább magamnak címeztem, mint az eset fő kitervelőjének.
- Az biztos, hogyha rajtam múlna, kicsapnák az iskolából... - Marina hangja újra tele volt dühvel, mire egy mögöttünk éppen felálló lány közbeszólt.
- Mindig megússza... - legyintett, mintha az ehhez hasonló akciók mindennaposak lennének itt. - Most is csak az árnyékból gonoszkodik, a tanárok nem látják, vagy csak nem akarják látni, azok a diákok, akik pedig tisztában vannak Sofia ügyleteivel, nem mernek felszólalni ellene. Az lenne a tökéletes baklövés, ami itt egyet jelentene a halállal.
A lány újra megrántotta a vállát, majd eltűnt a bejáratokon kiáramló tömegben. Mellettem Marina újra beszélni kezdett arról, mennyire megveti azt, aki részt vesz az ilyen megaláztatásokban, de mindent, amit kimondott, én már percekkel előtte listára vettem magamnak. Alig fél napja érkeztem, és a Crystal Ferro baklövései című jegyzék egyre csak növekedett. Öt perc sem kellett hozzá, és a mellettem sétáló lányt magára hagyva elindultam visszafelé. Céltudatosan átverekedtem magam tömegen, és csak akkor torpantam meg, mikor megpillantottam Sofiat. Balszerencsémre ő is kiszúrt engem, és befejezte az előtte álldogáló tanárnővel folytatott beszélgetését arról, hogy természetesen fogalma sincs, ki vetemedhetett ilyen galádságra...
- Crystal! - arcán újra megjelent az a fölényes mosoly, amit első találkozásunkkor is láttam rajta, de most valami más is vegyült hozzá. Láttam rajta, hogy rettentően örül a sikerének. - Tudod, meg kell mondjam, egy pillanatig azt hittem, lebeszéled róla...
- Igen, én pont erről... - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Viszont... - belém karolt, és kiterelt a folyosóra, oda, ahol senki nem hallhatott bennünket. - mivel azonban megtetted, amit én kértem, most én teszek érted valamit.
- De én semmit sem kértem! - végre sikerült annyi indulatot vinnem a hangomba, hogy Sofia végre végighallgasson, és leszűrhesse: ez volt az első és utolsó ilyen alattomos dolog, amiben részt vettem.
- Ugyan Crystal! - végül mégiscsak megrántotta a vállát, mintha csak tudná, hogy mit gondolok, de azzal is tisztában lenne, hogy ő jobban tudja, mi jó nekem. - Kihagynád az évnyitó partit?
- Hogy mit? - mintha a lány kimondta volna a titkos varázsszót, egyetlen szempillantás alatt elnyerte a figyelmemet.
- Lassan évek óta szokás a Severo felsőbb éves diákjainak körében, hogy titkos partit adunk a tetőn. Az egyik srác a gondnok fia, és az apja sosem veszi észre, ha kis időre eltűnik pár kulcsa... a tanároknak sem szúr szemet soha, mivel a buli mindig a fiú kollégium tetőterén van, ami jó messze fekszik az ő szárnyuktól... - Sofia arcára gúnyos vigyor ült, amiből tudtam, hogy valószínűleg nagy szerepe volt a parti hagyománnyá alakításában. A tudat pedig, hogy Sofia népszerűsége még nagyobb, mint gondoltam, nem igazán segített az erkölcsi iránytűmnek.
- Ugyan, Crystal, ne nézz már így! Most már le kell aratnod a babérokat! - rántotta meg a vállát, és elindult a folyosón. - Különben is, talán ez az utolsó alkalom az évben, hogy vegyülhetünk a fiúkkal! - kacsintott, majd eltűnt a tömegben, magamra hagyva engem a vállaimon ücsörgélő angyalka és ördögfióka ádáz küzdelmében.

Este kilenckor, két reménytelen vacillálással  teli óra után torkomban dobogó szívvel léptem ki a folyosóra. Cory azóta sem jelent meg a szobánkban, Marinanak pedig elég volt egy sétálni megyek kifogás, így valójában senkinek nem szúrt szemet, hogy eltűnök éjszakára. Mikor elindultam a Sofia által előre elmagyarázott útvonalon, még mindig bizonytalanul lépkedtem. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem a partira, már azért sem, mert tisztában voltam azzal, miért hívott meg Sofia. Azonban a tény, hogy gólyák csak nagyon ritka esetben kapnak meghívást, arra következtettem, hogyha az év hátralévő részében én leszek a lány, aki ott volt a bulin, nem kell többet eleget tennem Sofia utasításainak. Na meg persze közre játszott az is, hogy népszerű akartam lenni. Kimondhatatlanul akartam. Az egómnak már így sem tett jót, hogy itt mindent újra kellett kezdenem, de ráadásul még Sofia kéréseit is úgy lestem, mint egy hűséges kiskutya. Függetlenné akartam válni, de anélkül, hogy közben magamra haragítanám a suli legnépszerűbb üdvöskéjét.
Ahogy belöktem magam előtt a tetőre nyíló ajtót, sosem gondoltam volna, hogy az ekkora mennyiségű fény és zene útját zárja el. Ha nem tudtam volna a partiról, eszem ágában sem lett volna bulizó fiatalokat keresni. A fényeket esetleg a Severo birtokának határáról ki lehetett volna szúrni, de korábban közölték velem is, hogy az éjjeliőrök csak holnap érkeznek meg a szabadságukról.

 - Crystal Ferro, igaz? - lépett elém egy magasabb srác. Kezében műanyag poharat tartott, aminek szagáról egyértelműen megállapítottam, hogy alkohol van benne, a fiú mégsem hasonlított az otthoni éjszakákból ismerős, utcán támolygó kölykökre. Kilométerekről ki lehetett volna szúrni róla, hogy a Severo növendéke már több éve.
- Igen. - bólintottam, és átnyújtottam neki egy kis papírdarabot, amit még Sofia nyújtott át. - Mi árult el?
- Messziről megérzem az újoncok szagát. - vigyorodott el, majd visszaadta a cetlit. Beljebb léptem, és megpróbáltam találni pár ismerős arcot - sikertelenül. Miután megállapítottam, hogy mindenki valamilyen poharat tart a kezében, úgy éreztem, a legjobb mód a beolvadásra, ha én is veszek magamnak valamit. Odasétáltam a hosszú asztalhoz, felemeltem egy poharat, és megtöltöttem az egyetlen alkoholmentes itallal, amit találtam: ásványvízzel.
- Hu, Crystal, nem lesz az túl erős? - az ismerős hangra hátrakaptam a fejem, és szemben találtam magam a vigyorogva álldogáló Thomassal. Francba! Tudnom kellett volna, hogy ő is itt lesz, tekintve, hogy egy évfolyammal feljebb jár, mint én, és azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nem egy varangyos béka.
- Szerintem már így is eleget ittam... - motyogtam magam elé, majd látva értetlen arckifejezését, megpróbáltam elmagyarázni. - Tudod, a te arcodat látom mindenhol. És ne hidd, hogy a jó értelemben...
Megpróbáltam faképnél hagyni, de egyetlen mozdulattal megpördült és megállított.
- Most mi bajod van? - ahogy nekem szegezte a kérdést, egy pillanatra megrökönyödtem. Még magamnak sem adtam erre választ, igazából csak ösztönösen el akartam kerülni Thomast. Nem akartam találkozni vele, a barátnőjével, a... és akkor esett le.
- Miért nem mondtad, hogy van barátnőd? - szegeztem neki a kérdést. Persze ahogy kimondtam, már szívtam is volna vissza, de már késő volt. Thomas szeme kikerekedett, a következő pillanatban pedig zavartan felnevetett.
- Tessék?
- A húgod mondta, hogy egy nagyon kedves lánnyal jársz, és fogalmazzunk úgy, hogy eléggé leteremtett, mert azt hitte, hogy én... - nem tudtam befejezni a mondatot. Mert igazából nem is akartam. Akkora abszurdum volt már maga a gondolat is, amit Cory feltételezett, hogy nem akartam kimondani. És ahogy ott álltam, egyre inkább rájöttem, hogy semmi jogom nem volt számon kérni az előttem álló fiún, hogy van-e barátnője, vagy nincs. Hogy őszinte legyek, hirtelen fogalmam sem volt, miért is kellett volna elmondania nekem, hiszen alig pár perce találkoztunk, és azon kívül, hogy majdnem elgázolt, majd visszaszolgáltatta a macskámat, semmi nem történt köztünk.
- Nem igazán szoktam úgy bemutatkozni, hogy helló, én Thomas Castillo vagyok, a barátnőmet Camil Torres-nek hívják, és jövő hónapban feleségül veszem...
- Várj, mi van? - ledöbbenve bámultam az előttem álló srácot, mire ő elröhögte magát.
- Csak viccelek!
- Ja, hogy most nevetnem is kellett volna? - grimaszoltam, és újra megkíséreltem faképnél hagyni Thomast. Igazából sokkal inkább magamra voltam mérges, mint rá, de akkor ezt nem igazán akartam bevallani magamnak.
- Crystal, ne már, csak vicceltem! Mert ez általában bejön... - újra elállta az utamat, az arcára pedig valamiféle öntelt vigyor kúszott.
- Ez azért lehet, mert általában üresfejű csinibabákkal csevegsz...
- És te nem vagy az? - még mindig mosolygott, de a hangja kicsit komorabbá vált.
- Hát... nálam csak a csinibb fele stimmel. - megrántottam a vállam, és én is elmosolyodtam.
De abban a pillanatban, ahogy Thomas és köztem végre feloldódott volna az egészen addig jeges hangulat, két felhőkarcoló termetű srác közrefogta a fiút.
- Valami gond van? - Thomas hangja hirtelen ellenségessé vált, én pedig nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Tiéd a piros Ferrari? - szólalt meg az egyikük nem túl barátságos hangnemben. Magas volt, és sportos termetű, és folyamatosan beletúrt szőke hajába. Ugyan le lehetett olvasni az arcáról, hogy a fiúk körében pont olyan rettegett lehet, mint a lány kollégiumban Sofia, azonban az első benyomásom róla kétségtelenül az volt, hogy nevetséges.
- És még jó ideig az is marad. - Thomas gúnyosan mérte végig az őt közrefogó fiúkat.
- Felipe vagyok, annak a szépségnek a tulajdonosa, amit alaposan összekarcoltál. - a szőke srác egyik kezével dühösen a tetőről is jól látható parkoló felé bökött.
- Jajj, bocsáss meg, azt hittem, hogy az egy múzeumi kiállítás része... - vágott vissza Thomas. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam, a kezembe tartott poharat pedig egyre szorosabban markoltam. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- A lényeg, hogy nem kértem rá az aláírásodat. - Felipe tekintete egyre vészjóslóbbá vált. - Megtanulhatnál parkolni...
- Nézd, fogalmam sincs, hogy milyen indíttatással választottad azt a tragacsot, de hidd el, nem pazaroltam az időmet a kocsidra.
- Ha jól értettem, a te autód áll az enyém mellett, tehát a te zsebedből lesz kifizetve a javítása is. - jelentette ki Felipe, és láttam, hogy ökölbe szorul a keze.
- Thomas, menjünk innen, oké?- tettem egy gyenge próbálkozást, és Thomas kezét megragadva megkíséreltem kirángatni őt a két fiú közül, de ő akkor már máshol járt. Állkapcsa megfeszült, és én tudtam, hogy ha nem teszek semmit, az idei évnyitó parti botrányos verekedésbe fullad... pár karcolás miatt.
- Nézd már! A barátnőd fog kirángatni a bajból? - kérdezte gúnyosan Felipe. Kedvem lett volna képen törölni, de a következő pillanatban Thomas keze előrelendült, és telibe találta Felipe öntelt arcát. Egy pillanatra mindenki felénk fordult. Az ütés hangja bejárta az egész tetőteret, a táncolókon át a csendben álldogálókig mindenki arra volt kíváncsi, hogy a hátratántorodó Felipe hogyan reagál. Persze a következő pillanatban a fiú felegyenesedett, a keze pedig meglendült, de miután Thomas pillanatok alatt leguggolt, az ütés a másik srácot érte, aki ettől szintén összerogyott. Az egyetlen lehetőségem ebben a pillanatban lakott, így gondolkodás nélkül megajándékoztam Felipe-t a poharam tartalmával. Mivel meglepetésszerűen érte a dolog, nekem volt pár pillanatom, hogy megragadjam Thomas kezét, és egy erélyes mozdulattal kirántsam a csatatérről. A fiún még az előbbi verekedésből származó adrenalin uralkodott, így nekem sikerült elráncigálnom, át a tetőtérre nyíló bejáraton, le a kis csigalépcsőn, egészen a kollégium előtti parkig. Ekkor azonban tudatosult Thomas-ban is, hogy mi történt alig pár perccel ezelőtt.
- Crystal, mit művelsz? - Thomas ledöbbenve fordult felém. A hangjában dühöt éreztem, amit nem tudtam mire vélni.
- Akarod mondani, köszönöm Crystal, hogy feláldoztad értem az ásványvizedet, és kirángattál a bajból! Mert azt hiszem, megmentettelek egy jó kis orrplasztikától. - mondtam neki szemrehányóan. - Vagy rászorultál volna?
- Crystal, elintéztem volna. - egyre hangosabban beszélt, a mondat végére szinte kiabált. - Semmi közöd nem volt ehhez!
- De igen volt, mert az orrom előtt akartak péppé verni! - kiabáltam rá én is.
- Mondom, hogy elintéztem volna!
- Hagytad volna összeveretni magad, mikor nem is te karcoltad össze a kocsiját? - értetlenül pillantottam a fiúra, aki erre megrázta a fejét.
- Az igazából én voltam. - megrántotta a vállát. - A hülye macskád beszaladt a kocsi elé, és egy kicsit félrerántottam a kormányt...
- A hülye macskám? - mivel Thomas egyre inkább furcsábban kezdett viselkedni, én is egyre idegesebb lettem.
- Nem úgy értettem, én azt akartam mondani, hogy...
- Hogy? - vontam fel a szemöldököm. Thomas arca újra elkomorodott, majd hirtelen sarkon fordult, és távolodva odakiáltotta:
- Hogy semmi közöd nem volt hozzá!
És ezzel otthagyott a kollégiumi parkban, vaksötétben, a válasz után kutatva, hogy vajon miért nem találok egyetlen épelméjű, normális személyt ebben az istenverte kócerájban...

Sección 5 - Mikor minden flottul megy

Cordelya Castillo

Amint Crystal kiszáguldott a szobából levetettem magam az ágyra. Lássuk be, nem a legmegnyerőbb személyiség, és már az első találkozásunkkor is keresztbe tesz. Én megpróbáltam... Volt két perc, mikor valóban megerőltettem magam, és megpróbáltam barátkozni. Csak... nem jött össze. Oké, bevallom, nem vagyok allergiás a macskákra, sőt, kifejezetten szeretem őket, de hé! Egy ilyen lehetőséget nem mulaszthattam el! 

Oké, bevallom, egy kis időre felmerült bennem, hogy talán tényleg megpróbálhatnék új  barátokat szerezni, tekintettel arra, hogy a következő négy évben itt töltöm majd minden egyes napomat, de aztán felmerült bennem egy ötlet. Ha nem megy az ismerkedés - és lássuk be, nem vagyok az a könnyen barátkozós típus - egyszerűen eljátszom apának, hogy a társadalmi ranglétra legaljára kerültem, és összeroppanok a magányosságtól. Valószínűleg nem fogja bevenni rögtön, de egy kis unszolással ki tudja, mire lehet képes Cordelya Castillo bociszeme.
Miután meggyőződtem róla, hogy Crystal nem csak a nappaliban hagyta szerencsétlen kisállatát, jobban szemügyre vettem a cuccait. Magával hozhatta a fél házat, mert abban a pillanatban, ahogy felnyitottam a bőröndjét a koffer tartalma a földre borult. Még fogalmam sem volt, hogy a szobatársam érkezése előtt hogy fogok mindent visszapakolni, de muszáj voltam kicsit kutakodni utána. Igen, tudom, nem a legszebb dolog más bőröndjében turkálni, én csak kíváncsi voltam. Az első dolog, amit észrevettem egy fénykép volt. Crystal egy nála kicsivel idősebb lányt ölelt át, a hasonlóság miatt arra következtettem, hogy testvérek lehetnek. A fotón tisztán kivehető volt, hogy mennyire szeretik egymást. Egy pillanatra elszégyelltem magam, és ez elég volt ahhoz, hogy elkezdjem visszadobálni a földön heverő dolgokat. Igyekeztem minél gyorsabban elpakolni, és közben abban reménykedtem, nem hagyok ki semmit. A bőröndöt igen nagy erőfeszítések árán, de sikerült lezárnom, így visszafeküdtem az ágyamra. Semmi kedvem nem volt bepakolni, mivel nem terveztem hosszabb távra az iskola falai között maradni, a szétszórt ruháim látványa viszont igen hervasztó látványt nyújtott, így úgy döntöttem, elhagyom a szobát, és valóban megpróbálom megismerni a lakótársaimat, hiszen ha nem is négy évre, de egy-két hónapra biztosan velük élek majd. Leszaladtam a lépcsőn, majd egy pillanatra megtorpantam a nappaliban. A hatalmas ablakokból tökéletes kilátás nyílt Buenos Airesre, egyúttal azonban az iskola parkjára is, ahol mit látnak szemeim? Nem a tökéletesen metszett rózsabokrokra, vagy az ízléses kis szökőkútra gondolok, nem ám! A bátyámra, és a vele szemben álldogáló, felszabadultan nevető lányra, név szerint Crystal Ferro-ra utaltam. Thomas vigyorogva csevegett a szobatársammal, és nagyon is jól ismertem ezt a mosolyát. A bátyám ötféleképpen tud vigyorogni: az elsőt a meggyőzésre használja. Én bociszemeket, ő a vigyorát veti be. Aztán ott van a csábos mosoly, amivel megpróbál levenni valakit a lábáról, általában igen eredményesen. Az önfeledt vigyorát akkor használja, mikor például meglátja a kedvenc gumicukrát az áruházban, ilyenkor össze lehetne keverni egy kilenc éves kisfiúval. És ott a szomorú mosoly. Ilyet nem sokszor látni az arcán, de megesik néhanapján. Amit viszont akkor láttam, Thomas legritkább vigyora volt, amit eddig összesen kétszer láttam rajta, és ezek az alkalmak mindig Camillal álltak összefüggésben. De most ő nem volt sehol. A bátyám ott állt Crystal-lal szemben, és tisztán láttam rajta, hogy mosolyog. Hogy szerelmes. Egyszerre voltam mérges Thomasra, hogy ilyen könnyelmű, amiért ennyire könnyen összetöri Camil szívét, amiért talán majd napokig vigasztalhatom az álmatlan szobatársamat is. De valahogy én magam is elmosolyodtam. Régóta nem láttam ennyire felhőtlennek a bátyám arcát, és örültem annak, hogy végre boldog. Úgy döntöttem, hagyom, hadd forrja ki magát a dolog, és majd meglátjuk, mi lesz belőle. Lehet, hogy ez csak egy fellángolás mindkettejük részéről, de mindketten elég nagyok ahhoz, hogy egyedül intézzék a dolgaikat.
A nappaliból egyenesen a konyhába vágtattam, ahol mindent beterített a sütemények végeláthatatlan hada.
- Szia! - intettem nevetve a sürgő-forgó lánynak. - Cordelya vagyok.
- Marina. - a lány egy mozdulattal ledobta a kötényét, és kihúzta füléből a fülhallgatót. - Most érkeztél?
- Igen. - füllentettem, majd eszembe jutott, hogy épp megpróbálok őszinte lenni. - Pár perce. Órája...
- Nem hallottalak. - nevetett fel. - Bár nem te vagy az egyetlen... A szobatársamról nem tudsz valamit?
- Nem, tudtommal még csak hárman vagyunk itt. - motyogtam. - Én a szobába zárkóztam be, de ahogy látom, te a sütéssel foglaltad le magad.
- Amerikai csokis sütik a nagyi titkos receptje után, némi újítással. - Marina felém nyújtott egy tálat, mire én átvettem tőle. Azonnal falni kezdtem, és az első falat után megállapítottam, hogy Marina valódi konyhatündér.
- Honnan jöttél? - kérdeztem két falat között, mire mosolyogva felém fordult.
- Egyenesen a távoli Olaszországból. Rómában élek, a szüleimnek ott van egy-két étteremhálózata. - őszintén meglepődtem, bár jobban megnézve le sem tagadhatta volna olasz gyökereit. Sőt...
- Ne haragudj, de véletlenül a vezetékneved nem Cauviglia? - Marina érdeklődve felém fordult, még a fakanalát is letette.
- Nem csoda, ha nem emlékszel rám, Cory vagyok! - kiáltottam önfeledten. - Összesen kétszer ha találkoztunk, és őszintén szólva én nem beszéltem olaszul, te pedig spanyolul, így szinte nem is voltunk együtt, de anyukád az én apukám testvére!
A nagynéném még évekkel ezelőtt veszett össze a családdal, mikor kiköltöztek Rómába, és azóta alig hallottunk valamit felőlük, de azt pontosan tudtam, hogy van egy gyönyörű, fekete hajú, nevetős lányuk, akivel összesen egy 'Szia!' erejéig tudtam társalogni.
- Megvan! - Marina nevetve reagált a tényre, mikor mindkettőnknek leesett, hogy unokatestvérek vagyunk. Mosolyogva átölelt, én pedig magamban azon gondolkodtam, apa tudott-e arról, hogy Marina is a Severo tanulója lesz.
- Kicsi a világ. - nevettem fel. - Ezáltal jogosult lettem a sütid korlátlan fogyasztására!
- Még szép. El kell fogynia az összesnek! - ahogy Marina visszafordult a pulthoz, megcsörrent a telefonom. Persze hogy nem indultam el otthonról egy titkos kis mobil nélkül, hiszen jól tudtam, hogy el fogják kobozni. A kijelzőn Camil neve állt, ezért úgy döntöttem, elhagyom a konyhát, és a nappaliba siettem.
- Szia Camil!
- Cory, hál' Istennek, hogy felvetted! - Camil hangján tisztán hallatszott, hogy kétségbeesett. Abban a pillanatban azt kívántam, bár ragadt volna le a busza valahol a Severo felé tartva, vagy kapott volna defektet a kocsija. Lennie kellett valaminek, ami megakadályozta, hogy eljusson ide, hogy lássa a kertben andalgó barátját, és a csinos, szőke Crystalt.
- Hol vagy Camil? - igyekeztem elnyomni a hangomban lappangó kétségbeesést, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ne félj, itt vagyok. - a lány felnevetett, én pedig megnyugodhattam, hogy nem történt semmi baj. Abban viszont biztos voltam, hogyha Thomas előbb vagy utóbb nem csinál valamit, beszélnem kell vele. - A lakótársaim jófejnek tűnnek, szerintem túlélem itt. Veled mi a helyzet?
- Képzeld, az unokatesómmal közös a lakásunk! - meséltem nevetve.
- Ő a szobatársad? - kérdezte Camil, mire kedvem lett volna elsüllyedni ott helyben.
- Nem... a szobatársam... nagyon kedves. Crystalnak hívják. - próbáltam semmilyen árulkodó jelet nem adni, de közben egyszerre utáltam Thomast, Crystalt, és magamat is, hogy hazudnom kell a lánynak, aki szinte mindig mellettem állt.
- Jól van, majd később beszélünk, megkereslek az évnyitó után. Szia Cory! - ezzel Camil bontotta a vonalat. Más esetben megharagudtam volna rá, amiért csak így leteszi a telefont, de most sokkal inkább felszabadultam a tudattól, hogy az eddigi legjobb barátnőm nem tőlem fog megtudni olyan valamit, amitől akár összetörhet a szíve is.
Úgy döntöttem, felhívom Thomast, így tárcsáztam a számát. Időközben Marina intett, és felsétált a szobájába, így egyedül maradtam. Miközben a bátyám még mindig nem vette fel a telefont a konyhába siettem, és magamra zártam a tolóajtót. Végül ahogy sejtettem, csak Thomas hangpostája kapcsolt, így lecsaptam a telefonom az asztalra. Pillanatok teltek csak el, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Crystal. Ellenségesen mértem végig a lányt, de látszólag észre sem vette. Intett felém, de gondolatban valahol máshol járt. Először arra tippeltem volna, hogy őrülten szerelmes, de inkább árasztott komorságot a tekintete, mint felhőtlen boldogságot. Miközben a konyhapulthoz sétált, és vizet töltött magának, végig úgy tűnt, hogy ha bár testiekben épp előttem áll, valójában nagyon máshol jár.
- Barátnője van. - azonnal a lényegre tértem, és kiböktem azt, ami annyira zavart... mióta is? Már vagy egy órája...
Crystal azonnal félrenyelt, és köhögve meredt rám. Csak másodpercek múlva jutott levegőhöz, én pedig még mindig ugyanolyan vádlóan bámultam, mint mikor bejött, remélve, hogy most már észreveszi.
- Hogy mi?
- Láttalak Thomassal. Ő a bátyám. - mélyen a szemébe néztem, és próbáltam tudtára adni, hogy mi a helyzet. - Barátnője van. Camilnak hívják, és nagyon kedves lány. Nem kéne tönkretenned a kapcsolatukat.
- Nézd, tudom hogy nem vagyok mindennapi lány, de az ég világon semmi rosszat nem tettem, főleg nem a bátyáddal. - Crystal tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, hogy valójában tényleg fogalma sincs semmiről. - Thomas csak jóvátett valamit azzal, hogy visszahozta Alaszkát.
- Megmondtam, allergiás vagyok rá, nem maradhat...
- Ez elég furcsa, mert már percek óta itt mászkál, és egyáltalán nem látom, hogy rosszul lennél. - a lány az asztal alatt mászkáló macskára pillantott, akit jelenleg kedvem lett volna kirugdosni a szobából, ehelyett azonban csak megrántottam a vállam.
- A lényeg, hogy maradj távol a bátyámtól.
- Utoljára mondom el, semmi közöm a bátyádhoz.
- Elhiszem, hogy te így gondolod. - az ajtó felé indultam, és kitártam, majd még utoljára visszafordultam. - De én láttam, hogy nézett rád.

A következő órák egész gyorsan teltek el. Crystal nem jött fel a szobába, csak mikor én már a nappaliba vonultam Marina mellé, hogy tévét nézzünk. A szobát sikerült úgy-ahogy rendbe tennem, így már Tökély Kisasszonynak sem lehetett semmi baja. A délután folyamán bekopogott hozzánk egy egyenruhát viselő férfi is, hatalmas dobozokkal, amikről közölte, hogy a tankönyveinket tartalmazzák. Rövid hüledezés után mindhárman átvettük a nekünk szánt csomagokat, és a negyedik lakótársunkét is, aki még mindig nem érkezett meg. Az idő egyre gyorsabban telt, és azon kaptam magam, hogy beesteledett, vagyis muszáj lesz lemennem a nagyterembe, az évnyitóra. Marina korábban elindult, azt mondta, a rendezvény előtt még körülnéz az épületben, így Crystal-lal ketten maradtunk. Igyekeztem nem szólni hozzá, miközben a ruháim között kutattam, valami elegánsabb darab után. Ide-oda hánytam a szekrényemben a farmernadrágokat és kivágott hátú pólókat, amelyek felét csakis azért pakoltam be, hogy elborzasszam apát. Észre sem vettem, hogy Crystal egy ideje már meg sem moccan a szomszéd ágyon. Egy ideig azt hittem, engem bámul olyan idegesítően, aztán rá kellett jöjjek, hogy maga elé réved. Először csak megrántottam a vállam, de amikor már idegesítően hosszú idő óta ült ugyanabban a pózban, megszólaltam.
- Ez hozzátartozik a napi hogyan legyünk a megszokottnál is idegesítőbbek rutinodhoz? - rá sem néztem, de szinte éreztem, ahogy a tekintete rám szegeződik. Arra vártam, hogy megdob valami béna beszólással, de meg sem szólalt. Nekem azonban muszáj volt az értésére adnom valamit.
- Nézd, én nem szólnék bele. Komolyan. De a bátyám vigyorgó arca, meg a szőke madárfészek a fejeden beleégett az emlékezetembe, Camil telefonhívásával együtt, ami alatt, mint egy harmadik személyként végig közrejátszott a fejemben a tudat, hogy valamit nem mondhatok el neki. - nagy levegőt vettem, de épp elég rövid idő alatt ahhoz, hogy Crystal ne jusson szóhoz. - Most azt hiszed, hogy Thomas talán szeret. És talán ő is azt hiszi, de én tudom, hogy nem így van. Számára ez csak egy fellángolás, mert Camil a szerelem...
- Te jó ég, félreértelmezted az egészet...
- Talán így van, de meg kell értened, hogy nem futhatsz utána...
- Én nem...
- Crystal, Thomas nem...
- Az ég szerelmére fogd már be, Cory! - ezzel felpattant az ágyból, és kiviharzott a szobából. Utána akartam menni, hogy tisztán, és érthetően közöljem
vele, hogy maradjon távol a bátyámtól, de azzal, hogy sikerült kiszakítanom ebből a rózsaszín ködből, azt gondoltam, elértem a kellő hatást. A fejemben mégis ott élt egy kis pink színű babaház, amiben Thomas és Crystal barbibabákhoz méltó, tökéletes kis életet él, nekem meg maradt a szemetesfurgon. És a tudat, hogy igazából nekem is pontosan akkora részem van Camil félrevezetésében, mint a két tökkelütöttnek.
Dühösen dobáltam össze-vissza a magammal cipelt ruhadarabokat, mikor két farmer között kezembe akadt egy bordó csipkefelső. Valószínűleg véletlenül hajítottam be a bőröndömbe, mert azonnal felismertem. Anya egyik régi blúza volt, az olyan régi holmik egyike, amit apa a folyosó végi kis gardróbba rejtett. Totálisan meg volt győződve arról, hogy egyikünk sem tudja, hol van a szoba, pedig a ház minden egyes lakója tisztában volt a létezésével.
Más esetben biztos, hogy a szoba legtitkosabb széfjébe rejtettem volna a darabot, de mivel tudtam, hogy úgysem találok más elegáns blúzt, megígértem magamnak, hogy nagyon vigyázni fogok rá, és belebújtam a felsőbe. Egy fekete nadrágot kotortam elő a ruhakupacból, és miután kitéptem az összes gubancot a hajamból, elindultam a nagyterem felé. A megnyitó kezdetéig már alig pár perc maradt, így kiszúrtam egy helyet Marina és -balszerencsémre- Crystal között, és leültem. Tettem egy sikertelen kísérletet, hogy találjak pár ismerős arcot, esetleg meglássam Camilt, vagy talán Danielt a nagy tömegben, de erre esélyem sem volt. Csak Sofia-t vettem észre a színpad mellett feszítve, de felé inkább csak egy nem túl kedves vigyort küldtem. Először azt hittem, engem bámul, aztán mikor a grimaszom után semmilyen mérgezett nyíl nem talált telibe, rájöttem, hogy nem is felém néz. Egy pillanatra azt hittem, a mellettem ülő Crystal-t szuggerálja, aztán ezt a lehetőséget hamar elvetettem, hiszen mi dolga lenne Sofianak és Crystalnak?
Először az igazgatónő, egy magas, vékony nő tartott órákig húzódó beszédet. Beszélt arról, hogy mennyire örül hogy ennyi új diák jött az iskolába, hogy jó hírnevüket öregbítse... aha, persze, én meg a Marsról származom. Már féltem, hogy elalszom, és hangosan szuszogni kezdek, mikor az igazgatónő a tavalyi év éltanulójának adta át a szót. Hát persze, hogy Sofia lépett a mikrofonhoz. Úgy tipegett az emelvényhez a kis cipőcskéjében, mintha épp valami szépségverseny díját kellene átvennie.
- Kedves tanáraim, diáktársaim! - kezdte vigyorogva, nekem pedig szinte felfordult a gyomrom. - Nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem köreinkben régi és új tanulóinkat. Kis idővel ezelőtt én magam is ott ültem, ahol most ti, és érdeklődéssel telve néztem erre az új világra. Ez az idő azonban már elmúlt, ezért szeretném egy kedves ismerősömet felszólítani, hogy elmondja, mit is érez most, hogy köreinkben üdvözölhetjük. - szavait nagy taps fogadta, de mikor a mellettem ülő Crystal szíve olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy még én is meghallottam, azt hittem, Sofia őt akarja szólítani. Aztán a színpadon álló lány kimondott egy nevet. Az én nevemet.
- Mi a franc... - leheltem magam elé, de a nézőtéren már kitört a taps, így csak a mellettem ülő lány hallhatta.
- Menj! - fordult felém Crystal, szokatlanul kedves hangfekvéssel.
- Mivan? Én nem megyek fel oda... - motyogtam, de Crystal tovább erősködött.
- Mi történhet? Legfeljebb elszúrod, de ha nem mész fel, azt mindenki meg fogja jegyezni...
- Azt is, ha valami totális baromságot mondok... - ellenkeztem, de Crystal máris a színpad felé löködött. Bizonytalan léptekkel indultam föl a kis lépcsőn, egyenesen a pódium felé. Fogalmam sem volt, mit tervez Sofia, de a gonosz pillantásából arra következtettem, hogy a "véletlenül rossz folyosóra vezetlek" című akciójával a bosszúja még nem ért véget.
- Khrm... nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma... -  mikrofon előtt állva próbáltam valami értelmes dolgot összeállítani azokból a szavakból, amik más esetben biztos, hogy soha nem hagynák el a beszélőkémet. - Nagy izgalommal és idegességgel teli várakozással tekintek az előttem álló négy évre, amit eme csodálatos intézmény falai között kívánok eltölteni... Remélem, hogy ezt az időt kellemesen fogjuk eltölteni mind... közösen. - bosszúsan Sofiara pillantottam, majd újra a tömeg felé fordulva bólintottam, és hátrébb léptem. Már épp indultam, sőt, rohantam volna le a színpadról, mikor a fejem fölött megnyikordult valami. Fölfelé pillantottam, attól félve, hogy az univerzum a terem összeomlasztásával bosszulja meg a rémes "beszédemet", azonban a gerendán csak egyetlen vödröt véltem felfedezni. Mire azonban nyomon követhettem volna a vödörre kötött madzag útját, a függöny takarásában álló Sofia nagyot rántott a kötélen. A következő pillanatban pedig egy adag ragacsos lötty landolt a nyakamban. Mielőtt észbe kaphattam volna, már beterítette mindenemet: beszívta a hajam, a bőröm, és az anyától örökölt blúzom is. Nem tudtam, mit tegyek. Valamiért rettentő érzés kerített hatalmába: a tudat, hogy tönkretettem az egyetlen magammal hozott ruhadarabot, ami fontos volt nekem. Dühös voltam Sofiara, Crystalra is, amiért mindenképp azt akarta, hogy felmenjek a színpadra, és egy kicsit magamra is, amiért belesétáltam a csapdába.
A nézőtéren ülők egy része hangosan felröhögött, mások szégyenkezve a fejüket fogták, az illedelmesebbek pedig magukba fojtották a röhögést. Kisimítottam a rózsaszín löttyöt a szememből, és nagy levegőt véve lesétáltam a színpadról. Ahogy eltűntem a színről, rohanni kezdtem. Még nem tudtam, hogy üvölteni, vagy sírni fogok-e, de azt tudtam, hogy el akarok menekülni erről a helyről. Mert az már akkor is biztos volt, hogy nem maradok ezen a Sofiahoz hasonló fúriáktól túlzsúfolt, őrült helyen...