Hola!:)
Itt is az új rész! A csodás deign Szimy műve, mindenkinek ajánlom, hogy most rögtön nézze meg, mert egyszerűen... ahw<3
Itt is az új rész! A csodás deign Szimy műve, mindenkinek ajánlom, hogy most rögtön nézze meg, mert egyszerűen... ahw<3
Crystal Ferro
La Plata, 2016 július harmadika. A történelemkönyvek megfeledkeznek eme igen fontos dátumról, de nem is csoda, hisz mind poros vackok... Persze, hogy nem említik egy szupernova felrobbanását, a történelem legnagyobb árulását. Esküszöm, egyik háború sem volt még ennyire igazságtalan, mint
amit aznap vívtam a családommal. Pedig a nővéremmel ketten indultunk neki az ellenségnek, ami így is hajthatatlan volt. A Ferro szülők csapatai rendíthetetlenül állták az ostromot.
amit aznap vívtam a családommal. Pedig a nővéremmel ketten indultunk neki az ellenségnek, ami így is hajthatatlan volt. A Ferro szülők csapatai rendíthetetlenül állták az ostromot.
- Els, a titkos fegyvert! - suttogtam a meghátrálásra készülő hadseregünk másodtábornokának. A nővérem kis habozás után megértette, mire akarok kilyukadni, és az elszánt arckifejezése pillanatok alatt szomorú érzelmeket vett át. Én is így tettem, ezzel megkezdve a Ferro nővérek támadását.
- Kérlek, apa! - kezdte Els, megtámadva a gyengébbnek vélt félt. - Ha a Severo-ba küldesz, elszalasztom az esélyt a Miranda-hoz való felvételre, és Ryan-t is futni hagyom! - a nővérem tervei hosszútávra pont úgy feleslegessé váltak, mint az enyémek, a szüleink egyetlen legyintésére, mellyel megparancsolták, hogy Buenos Aires egyik híres akadémiáján folytassuk a tanulmányainkat. Els a divathoz való érzékével egy ilyen céghez akart leszerződni, és a tervei közt szerepelt férjhez menni a barátjához, szülni egy tucat gyereket, majd elgurulni egy fehér, hatfogatos hintón... Nekem egyszerűbb ötleteim voltak, elsősorban bejutni egy neves színészkurzusba, és olyan gyorsan itt hagyni La Plata-t, ahogy csak lehet! Félreértés ne essék, imádom a helyet, de a családom kész elme-őrültek gyülekezete! Anya étterem tulajdonos, a szülei révén elég sok pénzre tett szert, de az összes idejét elveszi a munka, és nem ér rá velünk foglalkozni. Apa üzletember, és állandóan van valami fontos dolga. Kihagyták az összes eddigi ünnepélyemet, még csak énekelni sem láttak az iskolai színdarabban, pedig nem voltam rossz! Sőt, igazi csillagként álltam színpadra! Egyébként nem, mintha annyira érdekes lenne, egyáltalán nem zavar... Els-ről is tudtam, hogy az első adandó alkalommal lelépne, így nem igazán számítottam rá, hogy beférek abba a hintóba a tizenkét gyerek, meg a felhőtlen párocska mellé.
- És én is tönkre mennék! - folytattam kerek szemekkel, pillogva az előbb megkezdett ostromot. - Nem tehetitek tönkre az életem.
Az ellenség persze rögtön visszatámadt, bevetve a közömbösséget, fegyver helyett egy újsággal elvágva a Ferro nővérek szemkontaktusát a szülőkkel.
- A Severo-ba mentek. - jelentette ki apa ridegen. - Pont.
Így zajlott le a Severo Ochoa-ért folytatott küzdelem a mi otthonunkban. Mi kitartóan küzdöttünk egy szinte lehetetlennek tűnő csatában, és jól el is véreztünk... A szupernovám felrobbant, de az a baj, hogy csak engem, meg Els-t rántott magával, mert a Ferro szülők újságnak nevezett pajzsa kivédett mindent, mi pedig megehettünk, amit főztünk.
Nekem valójában csak az utolsó nap, a bőröndömet pakolgatva esett le, hogy a szüleink száműznek minket.
- Kipkopp! - vidám hangra fordultam az ajtó felé, ahol a nővéremet pillantottam meg. - Bejöhetek?
- Fogalmam sincs, hogy vagy te ennyire vidám! - bosszankodva lecsaptam a harmadik bőröndöm fedelét, ami most sem sikerült lezárnom. Az első kofferem megfelelő súly hatására lezáródott, a másodiknál már szükségem volt még egy kis segítségre, így az ölembe vettem Rachel-t, a család macskáját, aki egyébként elég termetes egy állat. Majdnem akkora, mint egy kisebb kutya, és feleannyi kölyke van, mint amennyit Els egyébként tervezett. Az egyikőjük az én kiscicám, Alaszka. Néha elég idegesítő, mikor a nyávogása miatt nem tudok aludni, de mindig kárpótol, mikor az ölembe kuporodik. A lényeg, hogy Rachel segítségével lezártam a második bőröndöm, de szegény megijedt, és elszaladt. Nem hibáztatom...
- Várj, segítek! - Els mellém ült a kofferemre, ami megadta magát, és be tudtam cipzározni.
- Te már kész vagy? - kérdeztem, miközben Alaszka hordozóját kezdtem keresni.
- Igen, mert én nem viszek annyi cuccot, mint te. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel rápillantottam, magyarázatot követelve. - Mert csak két bőröndöm van, egy sporttáskám, és két kicsi csomagom.
Nevetve megráztam a fejem, és kezemben a macskám ketrecével a csomagjaimhoz léptem.
- Hozod Alaszkát is? - kérdezte a nővérem csodálkozva.
- Persze, ahhoz, hogy teljesen tökéletes legyek, kell egy puha kisállat is nekem. - legyintettem sietősen, mire Els hangosan felnevetett. - Remélhetőleg egy év múlva anyáék rádöbbennek, hogy a Severo totál gáz, és átíratnak máshová!
- Crystal, neked nem mondták? - Els csodálkozva mért végig, mire kicsit megijedtem, bár akkor még fogalmam sem volt az egészről. - Apáék az akadémia végéig írattak be minket az iskolába. Te négy évet húzol majd le!
- Mi? - gúnyos mosolyra húztam a számat, bár tudtam, hogy a nővéremnek igaza van. - Csak nem gondolják, hogy négy évet ki fogok ott bírni! Els...
- Sajnálom! - szomorúan magához húzott, így időt adva nekem, hogy összeszedjem magamat. Gyorsan megigazítottam a hajamat, majd a csalódottságomat elfojtva kihurcoltam a cuccaimat a folyosóra.
- Valaki kivisz bennünket a reptérre? - kérdeztem szuszogva Els-t, mikor letettem a csomagjaimat.
- Ryan azt mondta, eljön értünk. - mosolygott rám a nővérem, majd kilépett az ajtón. Én úgy döntöttem, elbúcsúzom a családomtól. Először persze behajtottam Alaszkát a szállító ketrecébe. Nem szeret ebben utazni, talán a pink nem az ő színe... Apát a dolgozószobájában találtam meg a képernyő fölé görnyedve.
- Lassan indulunk. - motyogtam, mire bólintott, levette a szemüvegét, és mellém lépett.
- Vigyázz magadra, Crystal! - mosolygott rám, majd magához szorított. Furcsa volt a közvetlensége, mintha elkövetett volna ellenem valamit, persze azon kívül, hogy száműzet az iskolába.
- Baj van, apa? - kérdeztem gyanakodva, de ő megrázta a fejét.
- Már nem is lehetek szomorú, amiért elmentek mindketten?
- Nem önszántunkból megyünk el! - kiáltottam indulatosan, de ő csendre intett, majd még egyszer megölelt. Még beszéltünk kicsit, majd anya után indultam. A konyhában találtam rá, épp hangosan kiabált valakivel a telefonban.
- Nekem azonnal kellenek a papírok, érti? - kiáltotta indulatosan, én pedig kicsit hátrébb húzódtam, hogy megtudjam, miről van szó. - Nem várhatok! Nem, nem érdekelnek a formaságok! Most rögtön bemegyek a bíróságra, ha kell, de el akarok válni!
Nem tudom leírni, amit akkor éreztem. Mert értelmet nyert minden, hogy miért volt eddig csönd az ebédlőasztalnál, hogy a szüleim miért kerülték egymást, és hogy apa miért volt ennyire engedékeny velem. Már régóta a levegőben volt a dolog, de most váratlanul érintett, és szíven ütött.
- Tessék? - csalódottan előléptem, mire anya lecsapta a telefont. Bosszúsan megmasszírozta a homlokát, majd egy székre támaszkodva felém fordult.
- Mennyit hallottál Crystal?
- Pont eleget! - mérgesen fújtatva közelebb léptem hozzá. - Nem csak hogy börtönbe zárattok, de még ez is! Nem gondolod, hogy ezt illett volna közölni velünk?
- Ne beszél így velem, Crystal! Ez nem a ti dolgotok! - anya szigorúan végigmért, megigazította a ruháját, majd folytatta. - Nem kéne beleütnöd az orrodat mások dolgába, ezt megtanulhatnád!
- Anya, mégis csak a szüleink vagytok, nem látod, hogy ez bennünket is érint?!? - mérgesen hadonásztam, de anya most sem engedett.
- Megtudtátok volna, idővel, ha elintéztük a formaságokat...
- Mikor? Mikor majd arra térünk haza a szünetben, hogy valamelyikőtök elköltözik, mi pedig nem tehetünk semmit?
- Fejezd be Crystal! Apádat lefoglalja a munka, Afrikába fog menni, én pedig nem szeretnék így élni... - legyintett anya, én pedig bosszúsan tűrtem az egészet.
- Én most megyek... - gyorsan megöleltem anyát, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a házból. Kint persze Els sem volt valami jó formában.
- Mi történt? - kérdeztem, meglátva a kisírt szemeit.
- Ryan-t sajnos elrángatták a szülei egy nyaralásra, pont ma, és nem ér rá kivinni bennünket. - látszott, hogy a nővérem elég alaposan összeveszett a barátjával, így inkább nem faggattam.
- Akkor hogy utazunk? - kérdeztem halkan, mire megrántotta a vállát.
- Szóljunk apának, biztos kivisz majd...
- Nem! - hirtelen az ajtó elé ugrottam. Nem akartam, hogy Els megtudja a válást ilyen állapotban, őt ismerve pedig biztos hogy észrevette volna a szüleinken, hogy valami nincs rendben. Gyorsan ki kellett találjak valamit, ami nem is ment annyira nehezen, mert a garázsra pillantva rögtön tudtam a megoldást. - Gyere velem!
Els közelgő, tizennyolcadik születésnapja alkalmából anyáék vettek neki egy kocsit. Igazság szerint Els tizenhét évesen már letette a jogsiját, de azóta egyszer sem vezetett, anyáék pedig ösztökélni akarták. Fogalmam sincs, hogyan akarták átadni neki az ajándékot, de most szükségem volt rá. Sebes léptekkel indultam a lezárt garázs felé. Tudtam, hogy anyáék ide rejtették, mert külön megkértek, hogy csenjem el a nővérem kulcsát a helyiséghez, ezért biztos voltam a dolgomban. Els csodálkozására előkotortam a kulcsát, és kinyitottam az ajtót. Ahogy sejtettem, a fehér kocsi bent állt a sötétben, egy cetlivel a visszapillantóján: "Boldog születésnapot, Elsa!"
- Ez meg... - kezdte a nővérem csodálkozva, de a szavába vágtam.
- Születésnapi ajándék. Tudsz még vezetni? - tudakoltam türelmetlenül, mire nevetve bólintott, és óvatosan felnyitotta a kocsiajtót. Én bepattantam mellé, és sürgetően végigmértem.
- Na, tudod vezetni?
- Persze! - Els még mindig az ülésen talált kulcsot méregette, majd lassan beindította a kocsit.
- Akkor induljunk, kérlek! - motyogtam, mire kigurultunk a garázsból. Az első pár baki után, mikor kicsit megijedtem, Els megnyugtatott, hogy biztonságban vagyunk, és az út nagy részén nem is történt semmi érdekes. A nővérem egész jól vezette az autót, ahhoz képest, hogy jó ideje nem próbálkozott. Alig egy óra alatt megérkeztünk Buenos Airesbe, és Els bekanyarodott egy hatalmas épület elé.
- Csak azt ne mond, hogy megjöttünk! - fújtattam idegesen, és kikapcsoltam a rádióból üvöltő zenét.
- De igen. - sóhajtott Els is, és kinyitotta az ajtót. - Fogjuk fel optimistán a dolgokat.
- Optimistán? - kérdeztem ideges, elképedve a nővérem jókedvűségén, de ő csak bólintott. Száműztek egy börtön szerű helyre, ahol tanulni is kell, a szüleim válnak, a nővérem a kapcsolata miatt roppan össze, tehát bármennyire optimistán állok hozzá a dolgokhoz, az életem romokban...
- Mennyit hallottál Crystal?
- Pont eleget! - mérgesen fújtatva közelebb léptem hozzá. - Nem csak hogy börtönbe zárattok, de még ez is! Nem gondolod, hogy ezt illett volna közölni velünk?
- Ne beszél így velem, Crystal! Ez nem a ti dolgotok! - anya szigorúan végigmért, megigazította a ruháját, majd folytatta. - Nem kéne beleütnöd az orrodat mások dolgába, ezt megtanulhatnád!
- Anya, mégis csak a szüleink vagytok, nem látod, hogy ez bennünket is érint?!? - mérgesen hadonásztam, de anya most sem engedett.
- Megtudtátok volna, idővel, ha elintéztük a formaságokat...
- Mikor? Mikor majd arra térünk haza a szünetben, hogy valamelyikőtök elköltözik, mi pedig nem tehetünk semmit?
- Fejezd be Crystal! Apádat lefoglalja a munka, Afrikába fog menni, én pedig nem szeretnék így élni... - legyintett anya, én pedig bosszúsan tűrtem az egészet.- Én most megyek... - gyorsan megöleltem anyát, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a házból. Kint persze Els sem volt valami jó formában.
- Mi történt? - kérdeztem, meglátva a kisírt szemeit.
- Ryan-t sajnos elrángatták a szülei egy nyaralásra, pont ma, és nem ér rá kivinni bennünket. - látszott, hogy a nővérem elég alaposan összeveszett a barátjával, így inkább nem faggattam.
- Akkor hogy utazunk? - kérdeztem halkan, mire megrántotta a vállát.
- Szóljunk apának, biztos kivisz majd...
- Nem! - hirtelen az ajtó elé ugrottam. Nem akartam, hogy Els megtudja a válást ilyen állapotban, őt ismerve pedig biztos hogy észrevette volna a szüleinken, hogy valami nincs rendben. Gyorsan ki kellett találjak valamit, ami nem is ment annyira nehezen, mert a garázsra pillantva rögtön tudtam a megoldást. - Gyere velem!
Els közelgő, tizennyolcadik születésnapja alkalmából anyáék vettek neki egy kocsit. Igazság szerint Els tizenhét évesen már letette a jogsiját, de azóta egyszer sem vezetett, anyáék pedig ösztökélni akarták. Fogalmam sincs, hogyan akarták átadni neki az ajándékot, de most szükségem volt rá. Sebes léptekkel indultam a lezárt garázs felé. Tudtam, hogy anyáék ide rejtették, mert külön megkértek, hogy csenjem el a nővérem kulcsát a helyiséghez, ezért biztos voltam a dolgomban. Els csodálkozására előkotortam a kulcsát, és kinyitottam az ajtót. Ahogy sejtettem, a fehér kocsi bent állt a sötétben, egy cetlivel a visszapillantóján: "Boldog születésnapot, Elsa!"
- Ez meg... - kezdte a nővérem csodálkozva, de a szavába vágtam.
- Születésnapi ajándék. Tudsz még vezetni? - tudakoltam türelmetlenül, mire nevetve bólintott, és óvatosan felnyitotta a kocsiajtót. Én bepattantam mellé, és sürgetően végigmértem.
- Na, tudod vezetni?
- Persze! - Els még mindig az ülésen talált kulcsot méregette, majd lassan beindította a kocsit.
- Akkor induljunk, kérlek! - motyogtam, mire kigurultunk a garázsból. Az első pár baki után, mikor kicsit megijedtem, Els megnyugtatott, hogy biztonságban vagyunk, és az út nagy részén nem is történt semmi érdekes. A nővérem egész jól vezette az autót, ahhoz képest, hogy jó ideje nem próbálkozott. Alig egy óra alatt megérkeztünk Buenos Airesbe, és Els bekanyarodott egy hatalmas épület elé.
- Csak azt ne mond, hogy megjöttünk! - fújtattam idegesen, és kikapcsoltam a rádióból üvöltő zenét.
- De igen. - sóhajtott Els is, és kinyitotta az ajtót. - Fogjuk fel optimistán a dolgokat.
- Optimistán? - kérdeztem ideges, elképedve a nővérem jókedvűségén, de ő csak bólintott. Száműztek egy börtön szerű helyre, ahol tanulni is kell, a szüleim válnak, a nővérem a kapcsolata miatt roppan össze, tehát bármennyire optimistán állok hozzá a dolgokhoz, az életem romokban...
