Sección 4 - Madarat tolláról, embert barátjáról

Crystal Ferro

Mikor Els már vörösen égő fejjel, fújtatva küzdött a csomagtartóba pakolt, súlyos bőröndjeinkkel, én még mindig az anyósülés párnáját melegítettem. Újra meg újra végigfutottam minden pozitívumként felfogható dolgon, de így sem sikerült a nővéremhez hasonló módon hozzáállni a Severo rémálomba illő intézményéhez. Még csak elképzelni sem tudtam, hogyan fogok itt újrakezdeni mindent az otthoni hírnevem nélkül. Magamban visszasírtam La Plata-t, az én kis unalmasnak becézhető életemet, amiből a sok engem ért, dicsérő szó mellett annyira elvágytam. Most mégis a világ bármely más táján lettem volna, csak épp itt nem, a Severo Ochoa épülete előtt. Más diákok hálát adnak a világegyetem legapróbb mikroorganizmusainak is, és a csillagos eget verő tandíj ellenére is minden álmuk, hogy ebben az iskolában tanulhassanak. Megint mások - akár csak én - a hőn áhított független szabadságot vesztik el a létesítmény falai között, négy, keserves tanulással töltött évért cserébe. 

- Ideje jönnöd! - Els dörömbölése a kocsi makulátlan ablakán teljesen kizökkentett a nem túl boldog gondolatmenetemből, így zavarodott arckifejezéssel kászálódtam ki az autóból. Lassan lépkedve sétáltam a nővérem mellé, aki gyors mozdulattal a kezembe nyomta két bőröndömet, és a halálra rémült Alaszka ketrecét.
- Vigyázz a ketreccel, szerintem elromolhatott a zár! - rám sem nézett, miközben kivette a többi holminkat is. - A többit viszem én! - tisztán értettem a célzást: szerinte túl sok cuccot hoztam. - Nézd... előbb, vagy utóbb meg kell szoknod a helyet!
- Tudom, csak... - elkeseredett és tehetetlen voltam, ettől pedig gyengének, elesettnek éreztem magam.
- Idő kell, elhiszem! - Els megértően legyintett. - Előre megyek, te pedig legyél fél óra múlva az igazgatóinál, hogy bejelentkezhessünk!
Ezzel magamra hagyott, és a bejárat felé vette az irányt. Els mindig is ilyen volt. Könnyen, gyorsan alkalmazkodott, pedig nem mindig kapott időt rá. Őt mindenki szerette mindenhol, anélkül, hogy elvárta volna. Sosem tudtam, hogyan bírja ki a mi családunkban anélkül, hogy megváltozna, mégsem irigykedtem rá. Felnéztem a nővéremre.
Percekig némán álldogáltam, és hallgattam Alaszka kaparászását a ketrec oldalán. Valami tényleg zöröghetett benne, mert a macskám is félve húzódott hátra.
- Nekem sem tetszik a hely. - megrántottam a vállam, majd újra végiggondoltam mindent. Tíz perc mélységes elmélkedés után úgy döntöttem, nem váratom tovább Els-t. az első bőrönd felé tett mozdulatom után rájöttem, hogy mégsem lesz olyan könnyű dolgom, mint elsőre gondoltam volna. A koffert nem véletlenül volt olyan nehéz lezárni, most pedig keservesen nyikorogva figyelmeztetett, hogy nem adja könnyen magát. Már akkor balsejtelmem támadt, mikor a kerekek megakadtak egy kőpatkában, én pedig majdnem szemtől szembe találtam magam az aszfalttal. Eljuttatni a bőröndöt a parkolóból a bejáratig hirtelen lehetetlen küldetéssé vált. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban eltaknyolhatok,  és elérhetem, hogy már az első itt töltött napomon mindenki rajtam nevessen. A legrosszabbra azonban mégsem voltam felkészülve. Azzal, hogy a bőröndöm kereke egyszerűen kitört egy, az út közepén éktelenkedő gödörben, előre nem látott események lavináját indítottam el, ami elsöpörte az eddigi életem minden egyes megmaradt darabkáját. Ha a Faraguay nevű cég egy picit is strapabíróbbra tervezte volna annak a pink bőröndnek a kerekét, én sosem cövekeltem volna le a kihalt út közepén, sosem vesz ilyen kezdetet a történetem, és talán sosem ismerem meg Thomas Castillo-t.
Először csak a szél süvítése vált egyre hangosabbá, mégsem emeltem fel a fejem, hiszen a nyavalyás bőröndöm kerekét próbáltam kirángatni a gödörből. A következő pillanatban már csak annyit láttam, ahogy egy piros sportkocsi száguld felém eszméletlen sebességgel. El akartam rohanni, de az ijedtségtől szinte mozdulni sem bírtam. A szívem a torkomban dobogott, és rettegtem, hogy az én sztorimnak itt van vége. Hogy nem láthatom többé a családomat, hogy nem simogathatom többé a most is kétségbeesetten nyávogó macskámat és többet nem vehetem fel azt a gyönyörű, mélykék kisestélyit, amit szülinapomra kaptam. Szorosan lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni mindent, de a kocsi nyikorgásán kívül semmit nem hallottam. A következő pillanatban lökést éreztem a jobb oldalról, majd a földön találtam magam. Egy pillanatig még a szememet sem mertem kinyitni, aztán lassan felfogtam, hogy valójában semmi bajom, csak megijedtem. Hallottam a kocsi ajtajának csapódását, majd a közeledő lépteket, mire hirtelen felpattantam a kemény betonról.
- Úristen, ne haragudj! - szúrós szemmel mértem végig a felém közeledő ámokfutót. Valójában nem is nézett ki olyan veszélyesnek, bennem azonban erőteljesen éltek az elmúlt másodpercek emlékei.
- Minden renden? - a fiú idegesen fürkészett sötétbarna szemeivel, de én némán végigsimítottam a ruhámon.
- Hát persze... - szűrtem a fogaim között, majd megfogtam a törött kerekű bőröndömet, és indultam volna tovább, de utánam kiáltott.
- Nem ütötted meg magad? - elém ugrott, mire egyre idegesebb lettem.
- Nem, úgyhogy már igazán visszarongyolhatnál a kocsidba más szerencsétleneket elgázolni! - kiáltottam rá, mire elmosolyodott, és odébb lépett, ezzel szabaddá téve az utamat.
- A neve Lola! - vigyorgott. - Mármint nem a szerencsétlennek, hanem a kocsinak!
Felvont szemöldökkel meredtem rá, és sarkon fordultam volna, mikor megtorpantam.
- Nem is érdekel, hogy szólok-e az igazgatóságon? - furcsálltam az egész szituációt, de ő csak megrántotta a vállát.
- Egyébként is nehéz volt meggyőznöm apát, hogy utánam küldje a kocsit, talán okkal. - felváltva bámulta a piros autót és engem, végül a tekintete megállapodott rajtam. - Azért tényleg jól vagy?
Egy pillanatig úgy éreztem, újra kiáltani fogok, aztán észrevettem, hogy tényleg aggódik.
- Jól vagyok. - és ezúttal elnevettem magam. Fogalmam sem volt, mikor szűnt meg a feszültség köztünk, vagy mikor felejtettem el, hogy az előbb kis híján elgázolt, de mostanra nem éreztem, hogy ideges lennék miatta. - Crystal Ferro vagyok.
- Én meg Thomas Castillo - egy pillanatra felrémlett valami a névről, de hamar elnyomtam az emléket. - És azt hiszem, jól jönne egy barát.
- Hát, akkor már van egy. - még egyszer rámosolyogtam, majd végleg a bejárat felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy csapódik a kocsiajtó, aztán becsukódott mögöttem a Severo ajtaja.
Hát, az biztos, hogy nem a külsőségek miatt irtóztam ettől az iskolától. Be kell valljam, egy pillanatra lenyűgözött a nagy felhajtás, és az iskola csillogása, aztán mégis eszembe jutott, hogy emiatt kellett lemondanom a terveimről.
Egy diáktól útbaigazítást kértem, majd felsétáltam az igazgatóiba. Els az ajtó előtt várt rám, majd sebesen bevonszolt az irodába, ahol egy igen unszimpatikus nő fogadott. Szúrósan végigmért, de nekem csak akkor esett le, hogy mit kéne mondanom, mikor a nővérem is oldalba bökött.
- Elnézést a késésért, asszonyom. - motyogtam, majd leültem Els mellé.
A nő, az asztalán álló névtábla szerint Ms. Sanchez először elkobozta a mobilunkat, majd teletraktált bennünket az iskolai szabályzat pontjaival. Mire végeztünk a fejem már vörösödött, és csak azt kívántam, hogy eltűnhessek innen.
- Nekem másik irányba kell mennem... - szólalt meg Els egy folyosónál. - Este lemegyek hozzád, ígérem!
Ezzel átölelt, és elindult a szobája felé. Én is hamar megtaláltam a szobámat, és beléptem a nyitott ajtón. Újabb meglepetés ért, ugyanis a lakásunk eszméletlenül festett. Először a hatalmas ablakok taglóztak le, de a berendezés is kifogástalan volt.
Ezt követően finom illat csapta meg az orrom. Fahéj és csokoládé tökéletes egyvelege, aminek hatására azonnal megkordult a gyomrom. Kis forgolódás után meg is találtam a konyhát. A bőröndjeimet a szoba közepén hagyva beléptem a kis helyiségbe, és azonnal észrevettem a fekete hajú lányt, aki fülhallgatóval a fülében táncolt, kezében egy nagy tállal. Amint felém fordult, összerezzent, és halkan felsikkantott.
- Szia! Crystal vagyok. - mosolyogtam rá.
- Marina. - a lány az asztalra dobta a tálat, és egy tányér felé bökött, amin már tucatszámban díszelegtek a sütik. - Kérsz?
Egy másodperc se kellett hozzá, hogy a számba tuszkoljam az édességet, aminek hatására szinte megfeledkeztem minden bajomról. - Mióta vagy itt? - kérdeztem teli szájjal. Valahogy szokatlanul közvetlen lettem Marina mellett, és olyan érzés töltött el, mintha már évtizedek óta ismerném.
- Szerintem én voltam az első diák... - motyogta. - És unatkoztam... Te lehetsz a második a lakásban, de mivel úgy tűnik, téged sem igazán hallottalak meg, így bármi lehetséges... A bal oldali szoba lesz a tietek. - mosolygott Marina.
Bólintottam, majd visszasétáltam a bőröndjeimhez, és elindultam az egyik lépcsőn. Annak ellenére, hogy Marina szerint még senki nem volt a szobában, én halkan nyitottam ajtót. Abban a pillanatban ahogy beléptem a szobába tragikus látvány fogadott. És amikor azt mondom tragikus, azt nem a hely makulátlan karbantartása végett értem. Úgy tűnik, Marina mégsem hallotta meg ahogy a szobatársam birtokba veszi a lakást, és minden egyes magával hozott ruháját szétdobál a szabad térben.
Óvatosan átléptem a kuplerájon és a bőröndömet a szabadnak vélt ágyra dobtam. Megpróbáltam felmérni a terepet, de a sok szétszórt dolog között semmire nem jutottam, így óvatosan elkezdtem odébb dobálni a ruhákat. Egy idő után viszont egyre jobban belegabalyodtam a ruhadarabokba, így percek múltán már a cipőmmel rugdostam őket arrébb.
Természetesen ebben a minutumban tárult ki a fürdőszoba ajtaja, és megjelent benne egy fiatal, barna hajú lány, minden bizonnyal a szobatársam.
- Most inkább nem mondok semmit... - motyogta, és kihúzta füléből a fülhallgatóját.
- Ezek a tieid? - kérdeztem idegesen, és odébb dobtam az utolsó darabot is.

- Hát... - egy pillanatra elgondolkodott, majd felemelt egy aranyflitterekkel borított blézert. - Ez itt például Madonnáé, csak nálam maradt a tegnapi buli után...
Egy pillanatra elmosolyodtam, majd a bőröndjeimhez sétáltam.
- Crystal.
- Cory Castillo. - egy pillanatig még a vér is megfagyott az ereimben. Hogy mi? Oh nem... Nem lehetek ennyire peches. Az előbb épp egy másik Castillo próbált elgázolni, akinek a húgát szerencsésen kifogtam szobatársnak? Nem, ilyen nem létezik.
- Mi a baj? - nevetett fel, majd alaposan végigmért.
- Semmi, csak... - megpróbáltam elterelni a témát, és az első kifogás, ami eszembe jutott természetesen Alaszka volt - Csak elfelejtettem kiengedni Alaszkát.
- Várj, mi? - Cory meghökkenve felém fordult. - Kisállatot tartasz?
- Igen, van egy kiscicám. - motyogtam, miközben a ketrec felé fordultam.
- Nem lesz az úgy jó. - a lány egy pillanatra elmosolyodott, majd rögtön komorrá várt.
- Allergiás vagy rá?
- Bizony ám... - bólintott, majd furcsálló tekintettel mérte végig Alaszka üres szállítódobozát. - Nem igazán nyertél meg a ruháim rugdosásával, de hidd el, nem hazudok, mikor azt mondom, abban ugyan nincsen macska!
Rémülten eszméltem rá, hogy a bizonytalan zár és Els figyelmeztetése után rá kellett volna jönnöm, hogy Alaszka bizony el fog tűnni. Szó nélkül rohantam ki a szobából, magára hagyva a szobatársamat. Leszáguldottam a lépcsőn, majd feltéptem az ajtót, ahol egyenesen a bejárat előtt álldogáló idegen nyakában végeztem. Nem sokon múlt, hogy mindketten a padlón végezzük, így amint tehettem a saját lábamra álltam, ahol végre szemügyre vehettem a srácot. Bár ne tettem volna!
- Te meg mi a francot keresel itt? - értetlenül álldogáltam Thomas előtt, aki egy határozott mozdulattal berántott a szemben lévő ajtó mögött elterülő takarítószertárba.
- Ha valamit megjegyeztem a vén szatyor monológjából, az az volt, hogy nem flangálhatsz a lányok kollégiumi folyosóján, hacsak nem vagy transzvesztita! - suttogtam a fiúnak, aki erre csak megrántotta a vállát.
- Én nem szándékoztam megjelenni, vagy figyelni... - Thomas elvigyorodott, majd komolyabban végigmért. - A lényeg, hogy találtam egy macskát, és úgy gondoltam te vevő lennél rá.
- Mi? Hol? Megtaláltad Alaszkát? Hol van? - kétségbeesetten méregettem a velem szemben kuporgó fiút, akinek arcáról csak nem akart lefagyni az a féloldalas mosoly.
- Még nem tudtam becsempészni a gondnok tudta nélkül, mivel a pink nyakörvű macskáról tuti nem hinné el, hogy az enyém...
- Thomas Castillo, te nem vagy teljesen százas! - nevettem fel, és hátba veregettem őt.
- Egy, kettő, három... - halk visszaszámlálást követve kiosontunk a szertárból, át a folyosón, meg sem állva a bejáratig. Thomas a parkolón át az iskola parkjába vezetett, majd megállt, és ünnepélyesen egy pad alá mutatott. Boldogan öleltem magamhoz a halszagtól bűzlő kiscicámat. A pad alá hajolva szemet szúrt a halkonzerv is, amit gyanakodva a fiú felé mutattam.
- Te szardíniát adtál neki?
- Netán nem szereti a halat? - Thomas végigmérte az álmos Alaszkát, majd felém fordult.
- Dehogynem szereti, csak évente egyszer kaphat belőle, nehogy elhízzon. - mosolyogva mérlegeltem a helyzetet, majd elhajítottam a konzervet. - Rendben, ha éjszaka átmászik hozzád, és egész este nyávog a füledbe, az csakis a te hibád lesz.
Mindketten felnevettünk, majd lassan visszafelé kezdtünk sétálni.
- Honnan tudtad, hogy hol van a lakásunk? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- A húgom...
- A szobatársam. - amint leesett a dolog, újabb kérdés után kutattam a fejemben, de a Milyen szép napunk van! sablonmondaton kívül nem jutott semmi sem az eszembe. Csöndben ballagtunk vissza az iskola épületébe, ahol valóban megküzdöttem a gondokkal Alaszka érdekében, de végül meggyőztem, hogy nincsen semmilyen betegsége, és be van oltva, így beengedett bennünket.
- Én azt hiszem, most megyek. - Thomas még megölelt, majd az ellenkező folyosó felé indult, mint amerre nekem kellett mennem.
- A megnyitón találkozunk. - még visszafordult, majd végleg eltűnt a szemem elől. Én sem vártam sokáig, és elindultam felfelé a lépcsőn. Alig pár fokig jutottam, mikor meghallottam a nevem.
- Crystal! - egy fekete hajú lány rohant utánam, kiválva az őt körülvevő diákok köréből. Tisztán látszott, hogy ő itt a népszerűség megtestesítője, a legmegfelelőbb személy, akivel jóban kell lennem ahhoz, hogy a tápláléklánc tetejére kerülhessek.
- A nevem Sofia de la Rosa, másodéves tanuló! - a kezét nyújtotta, amit én mosolyogva megráztam. Végignézte a kezében tartott papírt, majd belém karolt, és elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Te vagy Cordelya szobatársa, igaz?
- Igen. - furcsának találtam a kérdést, de mindennél jobban szerettem volna, ha az itt töltött éveim minél jobban teljenek, így szinte bármit képes lettem volna megtenni Sofia-nak. - Ismered őt?
- Mondhatjuk. - nevetett fel Sofia. Inkább gúnyosnak hallottam a hangját, mint boldognak, vagy kedvesnek, de ez akkor nem érdekelt. - Szeretnélek megkérni pár szívességre. Persze idővel mind kifizetődne, hidd el, jó az, ha van itt egy olyan barátod, mint én.
- Mégis milyen szívességre? - időközben az ajtónk elé érkeztünk, ahol megtorpantam.
- Csak pár... aprócska dolog.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem olyan dolgokra fog kérni, hogy reklámozzam az általa vezetett klubbot, vagy vegyek neki egy üveg ásványvizet. Nyilvánvalóvá vált hogy Cory elsőszámú és legfontosabb ellenségével állok szemben, aki megkeserítheti mindkettőnk napjait a Severo-ban töltött évek alatt. El kellett döntenem, melyik oldalra állok. Döntenem kellett, kit akarok barátomnak, és kit ellenségemnek. Próbáltam nyugodt maradni és tisztán gondolkodni, de nem voltam rá képes. Csakis Sofia kérdése visszhangzott a fejemben:
- Mond Crystal, mennyire szeretnél népszerű lenni?

Sección 3 - Első benyomás rossz szokás

Cordelya Castillo

 A kocsi lassan megállt az iskola előtt. Már kívülről látszott, milyen elit ez a hely. A falak krémszínűre voltak festve, az épület előtt pedig egy tábla jelezte, hogy megérkeztünk. Thomas viszonylag nyugodt volt, én azonban mindenképpen el akartam tűnni erről a helyről. Mikor kiszálltunk az autóból, fújtatva indultam el az épület felé, meg sem várva, a bátyámat. Nagyon kényelmetlenül éreztem magamat ezen a helyen. Még alig pár lépést tettem a bejárat felé, mikor a gyomrom görcsbe rándult. Jól tudtam, hogy ez a börtön rögtön lecsap rám, amint átlépek a küszöbön. Mély levegőt véve elnyomtam az arcomon megjelenő félelmet határozott léptekkel indultam tovább. Nem láthatják, hogy félsz! Motyogtam magamban, és igyekeztem minél határozottabbnak tűnni. Amint átléptem a hatalmas boltív alatt, óriási előcsarnok fogadott. Szolid, bézs beütésű falak néhol ízléses, aranyszínű motívumokkal díszítve, hatalmas ablakok, és antik bútorok, ameddig a szem ellát. Egy pillanatra hatalmába kerített a csodálat, és az épület berendezése, és hangulata belém fojtotta a szót. Mégis, pillanatok alatt rádöbbentem, hogy a Severo épületében állok, és nem a tervezővel, vagy a lakberendezővel jöttem vitatkozni. Otthon is találni hasonlóan kellemes épületeket.
Mélyet sóhajtva egy kosztümös, középkorú nőhöz sétáltam, aki erre felnézett a kezében tartott papírkötegek közül.
- Elnézést, merre találom az igazgatói irodát? - szólítottam meg a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben. Erre alaposan végigmért pápaszeme mögül, majd kihúzta magát, és  már már rémisztő gúnnyal a hangjában megszólalt.
- Önnek is jó napot, kisasszony! - kezdte ridegen. - Maga biztosan új... ez egyszer elnézem Önnek a helytelen megszólítást, úgyhogy becsülje meg magát! Így tesszük fel a kérdést: elnézést asszonyom, lenne szíves megmutatni, merre találom az igazgatói irodát?
- Ha maga mondja... - legyintettem, mire halk sikoly hagyta el a torkát. A legkevésbé volt kedvem ezzel a nővel illemtant tanulni, jelenleg csupán szerettem volna bejelentkezni, és elvonulni a világ elől.
- Ezt nem tűröm! - kiáltott fel a nő hisztérikusan, majd elrohant az egyik folyosón. Kétségem sem volt afelől, hogy épp egy leendő tanárnőmmel szemtelenkedtem, és még meg fogok szenvedni ezért, de ez most a legkevésbé sem izgatott. Tanácstalanul álltam a terem közepén, néha az ajtó felé pillantva, hátha Thomas belép rajta, de a bátyám csak nem jött. Fogalmam sem volt, mi tart neki ennyi ideig, de semmi kedvem nem volt utána járni a dolognak.
- Látom, találkoztál Ms. Sanchez-zel... - szólalt meg a hátam mögött egy bársonyos hang. Amint megpördültem, egy mosolygós, fekete hajú lánnyal találtam szemben magam. A nyakában aranymedál fityegett, a táskájáról kilométerekről is megállapítottam volna, hogy igen drága darab.
- A nevem Sofia, másodéves vagyok itt. - mosolyogva kezet nyújtott, én pedig elfogadtam.
- Cordelya Castillo - megráztam a kezét, és hagytam, hogy nevetve magyarázni kezdjen az iskoláról. Valami furcsa volt Sofia-ban, és valami azt súgta, hogy ismerem valahonnan, de nem törődtem vele, hiszen kedvesnek és segítőkésznek bizonyult.
- Ha az igazgatóit keresed... - egy pillanatra eltöprengett, majd arcára újabb mosoly szökött, és a bal oldali folyosóra mutatott. - Végigmész ezen a folyosón, majd az első lehetőségnél elkanyarodsz jobbra, aztán újra jobbra, és már meg is érkeztél!
- Nagyon köszönöm! - még utoljára visszanéztem a felém integető Sofia-ra, majd az általa megjelölt irányba indultam. Végig haladtam a hosszú folyosón, magam után húzva a bőröndömet. Ahogy Sofia mondta, hamarosan megláttam a jobb oldali elágazást, és villámgyorsan elkanyarodtam. A tempómat egyre csak növeltem a végtelennek tűnő folyosón, és magamban újra és újra elképzeltem, ahogy elterülök az ágyon, és egyedül lehetek. Felmerült bennem, hogy Sofia esetleg becsapott, de miért tette volna, ha még csak nem is ismerem őt. Magamban egész úton szitkozódtam, hogy ahelyett, hogy követve az általam felhergelt Ms. Sanchez-t a lányoktól nyüzsgő folyosón indultam volna, ezt a kihaltnak bizonyult útvonalat választottam.
- Na végre! - türelmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megpillantottam az újabb jobb oldalról nyíló folyosót. És végre valahára élő embert is láttam magam körül! Megkönnyebbülten indultam arrafelé, amerre az igazgatói irodát sejtettem. Út közben szemügyre vettem az ajtókra ragasztott cetliket, melyen mindenhol négy név díszelgett. Sebastian Rodriguez, Sergio és Nicolas Rosas, Raul Alvarez... Rossz érzés fogott el a rengeteg fiúnév láttán, így szemügyre vettem minden velem szembejövő diákot - akik rendesen megbámultak engem -, mire a balsejtelmem beigazolódott. Abban a pillanatban esett le a tantusz: én ismerem Sofia-t! És igen, szándékosan rossz irányba küldött. Sofia de la Rosa gyerekkorától kezdve kőgazdag apuci kislánya volt, és mindketten ugyanabba az óvodába jártunk. Egy évvel idősebb volt mint én, és a barátnőivel épp azon a mászókán óhajtott játszani, amin én és a csoporttársaim is. Sofia őfelsége már akkor is igen döjfös volt, és mikor nem akartunk elmenni a homokozó másik végébe, eleredt a szája. Akkor hallottam életemben először káromkodni valakit. Ezután csak arra emlékszem, hogy nekiestem, és megdobáltam homokkal. Tudom, nem kellett volna, de voltam vagy öt éves! Sofia pedig ma megvan vagy 16, és így állna bosszút? Hogy a fiúk szállásának részlegébe küld? Az egyszer biztos, hogyha itt elkapnak, nekem végem, hiszen a Severo egyik legfontosabb alapszabálya, hogy engedély nélkül nem lehet átsétálni egyik szárnyból a másikba.
Elkeseredetten belerúgtam a bőröndömbe, mire az hangos ricsajjal hanyatt vágódott a földön. Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy merre menjek. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy visszafordulok, de képtelen lettem volna megtenni az utat anélkül, hogy elkapnának. Megcsörgettem Thomas-t, de a drága bátyám pár csöngés után kinyomott. Ennyit a testvéri összetartásról! Legszívesebben kiabáltam volna, de a folyosó végéről jövő hangok megállítottak. Cipősarkak kopogása volt, és minden kétségem elmúlt afelől, hogy egy tanárnő közeledik felém. A szememmel lázasan vizslattam a folyosót olyan ajtót keresve, ami mögött egy takarítószertár, vagy más olyan helység húzódik, ahol elbújhatok. A következő pillanatban már megpillantottam a magassarkú tulajdonosát, egy  alacsony, szőke nőt. Valamiért a padlót fürkészte, így nem vett észre azonnal. Akkor és ott biztosra vettem, hogy nem élem meg a holnapi évnyitót. Abban a pillanatban valaki megragadta a karomat, és a bőröndömmel együtt berántott egy szobába, majd villámgyorsan becsukta az ajtót. Nem tudtam, mi történik, de nem tiltakoztam, mert jelenleg ez a kéz jelentette nekem az egyetlen kiutat a bajból. Lassan megfordultam, és egy magas, barna hajú sráccal találtam szemben magam. Az a tipikus figura, akitől a korombeli lányok azonnal elájulnak. Az ujját a szájára tapasztotta, jelezve, hogy maradjak csendben.
Hallgattam, ahogy a lépések zaja elhalkul, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Köszönöm! - suttogtam a fiú felé, mire ő hanyagul megvonta a vállát. Igazából lövésem sem volt arról, hogy mit is kéne tennem, és az sem szerepelt a bakancslistámon, hogy túlzásba vigyem a hálálkodást, így a kezem lassan a kilincsre csúsztattam, majd lenyomtam azt.
- Csak így elsétálsz? - amint kitettem a lábam a folyosóra, a fiú utánam kiáltott. A kérdés váratlanul ért, és villámgyorsan pördültem meg. Nem mondom, hogy nem jött be a srác, de az is biztos, hogy sütött róla, hogy az atipikus elkényeztetett szoknyavadász lehet.
- Megköszöntem, nem igaz? - széttártam a karomat, mire ő is kilépett a folyosóra, és az ajtófélfának támaszkodott. - Mit kéne még tennem?
- Először is, ha erre mászkálsz - és nem vagy valamelyik kollégiumba érkező fiú édesanyja -,akkor van egy olyan elméletem, hogy eltévedtél... - a hangjában nem volt gúny, vagy szánalom, valami mégis arra késztetett, hogy kieresszem a tüskéimet. Döjfösen kihúztam magam, és tekintetemet az övébe vájtam.
- Nem tévedtem el, csak... nem találom az igazgatói irodát! - megrántottam a vállam, de közben egy pillanatra sem bontottam meg a szemkontaktust. Újra végigmért, és arcára őszintének tűnő mosoly kúszott, ami miatt minden egyes pillanatban észnél kellett lennem, nehogy én is elnevessem magam.
- Haladj az árral! - kacsintott, majd kezével a folyosó vége felé irányuló embertömegre bökött. Engedélyeztem magamnak egy enyhe mosolyt, majd bólintva elindultam volna, de a fiú,újra megállított.
- Másodszor... - lazán ellökte magát az ajtófélfától, majd felém fordult. Mikor már biztos volt benne, hogy figyelek rá, újra elmosolyodott. - A nevem Daniel Vargas. És ha már megmentettelek a kicsapástól a tanév kezdete előtt, megmondhatnád a nevedet!
- Rendben. - vigyorogva tűrtem a pillantását, majd sarkon fordultam. Magam mögött hallottam, a rohanó Daniel lépteit, aki pár másodperc alatt utolért, és megragadta a karom.
- Akkor? - várakozó tekintettel fürkészte az arcom, én pedig nevetve megráztam a fejem.
- Azt mondtam, megmondom a nevemet, de azt nem, hogy mikor! - ezzel magára hagytam az értetlenül ácsorgó Danielt a fiúktól hemzsegő folyosón. Fogalmam sem volt, hova lett a lebukástól való félelem, vagy a fiúról alkotott első benyomásom, de ezek hiánya arra késztetett, hogy mielőtt elkanyarodtam volna a heringrajhoz hasonló emberáradattal, megfordultam, és odakiáltottam Daniel-nek:
- Cordelya! A nevem Cordelya - mosolyogva figyeltem, ahogy megindul felém, azonban én gyorsabb voltam. Elég filmet láttam már, hogy tudjam, egy hatásos belépő, vagy rejtélyes találkozás mennyit dob a sztorin, és most, hogy ilyen lehetőséget kaptam, nem akartam elszúrni. Nem tudom, Daniel valójában milyen ember. Nem tudom, kedvelni fogom-e, vagy az első alkalommal meggyűlölöm. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán látom-e még újra a fiút, de azt tudtam, hogy ha kell, akkor így lesz.

Percek alatt megérkeztem az igazgatóiba vezető ajtónak vélt bejárat elé, az itt tolongó diákokból pedig arra következtettem, hogy jó helyen járok. Úgy döntöttem, megvárom a bátyámat, de negyed óra semmittevés után rájöttem, hogy Thomas vagy megelőzött engem, vagy megette a jeti.
- Cara Gavaretti? - ugyanaz a szikár férfi dugta ki az orrát az igazgatói ajtaján, mint aki az előző percekben is, keresve az olyan diákokat, akik el akarják foglalni a szobájukat. Szinte nevetséges volt a szemüvegében, ami minden rossz mozdulatánál le akart esni az orráról, és az átizzadt ingében, ami az augusztusi melegben makacsul tapadt a hátához.
- Cordelya és Thomas Castillo itt van már? - kérdezte némi várakozás után, mikor rájött, hogy az először szólított lány nem érkezett meg. A nevem hallatán felugrottam a székemből, és a férfi elé botorkáltam.
- Jó napot, Cordelya vagyok! - mosolyogtam rá, reménykedve, hogy nem haragszik meg rám úgy, mint Ms. Sanchez. A férfi bólintott, majd intett, hogy kövessem. Hát, azt meg kell hagyni, hogy egy fokkal jobb kezdés, mintha hisztérikusan legyezgetve magát elszaladt volna.
- Cordelya Castillo? - kérdezte odabent egy nő a számítógép mögül. Amint felemelte a fejét, felismertem benne a tanárnőt, akivel már sikeresen megutáltattam magam.
- Igen, asszonyom... - idétlenül vigyorogva foglaltam helyet vele szemben, és magamban azon morfondíroztam, mivel tudnám jóvá tenni az első találkozásunkkor történt kirohanásomat. Most sem volt sokkal több kedvem Ms. Sanchez-hez, és a nevetséges etikettjéhez, de Daniel emléke furcsa módon nyugtató hatással volt rám, így biztos lehettem benne, hogy nem fogok senkit az őrületbe kergetni.
- A kedves bátyja? - kérdezte kimérten, fel sem nézve a papírjaiból.
- Nem tudom, asszonyom... - motyogtam, még mindig vigyorogva. - Biztosan meg fogom találni, és elmagyarázok neki mindent.
Ms. Sanchez felvont szemöldökkel rám pillantott, mintha kételkedne abban, hogy én valóban az a lány vagyok, aki nem is olyan régen totálisan kikészítette.
- Össze kell szednem néhány adatot önről, és kedves bátyjáról, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben - motyogta ridegen a nő, mire borzongás futott végig a hátamon. Igyekeztem fékezni magam, bár Ms. Sanchez hangjától szinte libabőrős lettem, és kedvem lett volna kiugrani az ablakon. Mintha az, hogy Thomas magamra hagyott, az én hibám lenne.
- Kor?
- Én 15 éves vagyok, Thomas pedig 16... - motyogta, a nő pedig megköszörülte a torkát, mire zavartan hozzátettem: - asszonyom...
- Lakcím, édesapjuk, édesanyjuk neve? - Ms. Sanchez kérdezett az elérhetőségekről, egészségügyi adatokról, és mindenről, amiről csak lehet, úgyhogy nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne rohanjak el megfojtani kedves bátyámat, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben... A feketeleves mégis akkor jött, mikor Ms. Sanchez elém tolt egy borítékot. Vonakodva előhúztam a telefonomat a farmernadrágom zsebéből, és belecsúsztattam a sárga papírborítékba.
- Üzenetküldésre az iskolai vezetékes telefonok szolgálnak... Ön a második emeleti 25-ös lakásban fog lakni, lakótára lesz Rosa Street, Marina Cauviglia kisasszonyoknak, a szobatára pedig Crystal Ferro kisasszony lesz. - ezzel a kezembe nyomott egy kis aranyozott kulcsot, melyen a 25-ös szám díszelgett. Mielőtt jobban megnézhettem volna, egy fiókból előhúzott egy csomagot.
- Ez az iskolai egyenruha, amelyet az ünnepélyeken kötelező viselni minden diáknak a Severo Ochoa intézményében. - a nő a kezembe nyomta a ruhákat, majd intett, hogy felállhatok.
- Amint megtalálja, kérem küldje ide kedves bátyját!
- Igenis, asszonyom... - bólintottam, és mintha apró mosolyt fedeztem volna fel az arcán. Épp hogy csak látni lehetett. A bőröndömmel, és az újonnan kapott holmikkal egyensúlyozva kiléptem az irodából. Amint körbenéztem, ismerős arcot pillantottam meg a tömegben.

- Thomas Castillo! - kiáltottam rá dühösen a közeledő bátyámra. Fogalmam sem volt, mi lehet csapzott külsejének oka, vagy miért ilyen furcsa az arca, de ez most nem is érdekelt.
- Ne haragudj rám, Cory, én csak... - motyogta, de nem hagytam, hogy befejezze. Mérgesen az igazgatói felé böktem.
- Most menj, és nézz szembe rémálmaid boszorkányával kedves bátyám, aki nem szándékoztál megjelenni köreinkben! - kiabáltam Thomasra, olyan hangnemben, akár csak Ms. Sanchez, majd fújtatva faképnél hagytam a döbbent bátyámat. Nem tudom, hogy fogom megtalálni őt, vagy mikor beszélhetünk majd, de annyira haragudtam rá, hogy reménykedtem benne, hogy ez csak napok múlva törtéhet majd meg. Kis idő múlva meg is találtam az ajtót, ami mögött a lakás terült el, amelyben négy évig élni fogok. A szívem a torkomban dobogott, mikor belöktem az ajtót. Azonban ahogy átléptem a küszöböt, elmúlt minden kétségem. Hatalmas helyiség tárult elém: óriási nappali hófehér falakkal, és hatalmas ablakokkal. A szoba közepén, a fekete árnyalatú padlón egy kényelmesnek tűnő, fehér kanapé kapott helyet. A falra hosszú polcokat szereltek, amelyek még mind üresen álltak. A padlóra hatalmas fehér szőnyeget terítettek, ezzel összhangot adva a nappalinak. Az ablakokhoz sétáltam, ahonnan úgy tűnt, belátni a fél világot. A szoba mindkét oldalán  feketére festett lépcső húzódott, mely a szobába vezetett. A jobb oldali feljáró alatti ajtó félig nyitva állt, de így is látni lehetett rajta keresztül a takaros kis konyhát. Óvatosan megindultam felfelé az egyik lépcsőn, félve, hogy esetleg felkeltem valamelyik lakótársam figyelmét. Semmi kedvem nem volt pont most ismerkedni velük. Szerencsémre üres szobába nyitottam be, és feltűnés nélkül be is csukhattam magam után az ajtót. Ebben a helységben sem kellett csalódnom: krémszínű falait néhol fekete minták díszítették, a hatalmas szoba két szélére két két franciaágyat állítottak, és a kristálytiszta üvegablakok fölé akasztott függöny is harmonizált a színekkel. Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, van hely, ahol szívesebben lennék örök kárhozatra ítélve, és abban a pillanatban el is hittem, hogy talán túl fogom élni ezt a négy évet a Severo falai között.
Óvatosan leültem az ágyra, majd amint megéreztem, milyen puha, azonnal elvetettem magam rajta. Ezért az ágyért hagytam el Thomast, haragítottam magamra Ms. Sanchez-t, dőltem be Sofia kicsinyes bosszúhadjáratának, és emiatt ismertem meg Daniel-t. De megérte.
A Daniel-lel való találkozás eszembe juttatta, hogy mennyire rosszul igazodom ki az embereken, és milyen jól meg lehet téveszteni! Daniel-ről azt hittem, hogy beképzelt, és elkényeztetett fiú, mégis úgy tűnik, egész kedves srác. Sofia esetében meggyőződésem volt, hogy jó szándékú és segítőkény lánnyal van dolgom, mégis kiderült, hogy ő a megtestesült boszorkány a mesékből.  És talán Ms. Sanchez első benyomását is sikerült megváltoztatnom magamról. És ezzel még közel sem volt vége a napomnak. Sejtelmem sem volt, mi vár még rám.

Mert akkor lépett be a lány, csapzott, szőke hajjal, fújtatva. Ő, meg a szeszélyei fenekestül forgatták fel az életemet. Máig sem felejtettem el azt az embert, aki az évek alatt nem a barátom lett, sokkal inkább a nővérem: Crystal Ferro-t...

Sección 2 - Az életem romokban

Hola!:)
Itt is az új rész! A csodás deign Szimy műve, mindenkinek ajánlom, hogy most rögtön nézze meg, mert egyszerűen... ahw<3 

Crystal Ferro

La Plata, 2016 július harmadika. A történelemkönyvek megfeledkeznek eme igen fontos dátumról, de nem is csoda, hisz mind poros vackok... Persze, hogy nem említik egy szupernova felrobbanását, a történelem legnagyobb árulását. Esküszöm, egyik háború sem volt még ennyire igazságtalan, mint
amit aznap vívtam a családommal. Pedig a nővéremmel ketten indultunk neki az ellenségnek, ami így is hajthatatlan volt. A Ferro szülők csapatai rendíthetetlenül állták az ostromot. 

- Els, a titkos fegyvert! - suttogtam a meghátrálásra készülő hadseregünk másodtábornokának. A nővérem kis habozás után megértette, mire akarok kilyukadni, és az elszánt arckifejezése pillanatok alatt szomorú érzelmeket vett át. Én is így tettem, ezzel megkezdve a Ferro nővérek támadását. 

- Kérlek, apa! - kezdte Els, megtámadva a gyengébbnek vélt félt. - Ha a Severo-ba küldesz, elszalasztom az esélyt a Miranda-hoz való felvételre, és Ryan-t is futni hagyom! - a nővérem tervei hosszútávra pont úgy feleslegessé váltak, mint az enyémek, a szüleink egyetlen legyintésére, mellyel megparancsolták, hogy Buenos Aires egyik híres akadémiáján folytassuk a tanulmányainkat. Els a divathoz való érzékével egy ilyen céghez akart leszerződni, és a tervei közt szerepelt férjhez menni a barátjához, szülni egy tucat gyereket, majd elgurulni egy fehér, hatfogatos hintón... Nekem egyszerűbb ötleteim voltak, elsősorban bejutni egy neves színészkurzusba, és olyan gyorsan itt hagyni La Plata-t, ahogy csak lehet! Félreértés ne essék, imádom a helyet, de a családom kész elme-őrültek gyülekezete! Anya étterem tulajdonos, a szülei révén elég sok pénzre tett szert, de az összes idejét elveszi a munka, és nem ér rá velünk foglalkozni. Apa üzletember, és állandóan van valami fontos dolga. Kihagyták az összes eddigi ünnepélyemet, még csak énekelni sem láttak az iskolai színdarabban, pedig nem voltam rossz! Sőt, igazi csillagként álltam színpadra! Egyébként nem, mintha annyira érdekes lenne, egyáltalán nem zavar... Els-ről is tudtam, hogy az első adandó alkalommal lelépne, így nem igazán számítottam rá, hogy beférek abba a hintóba a tizenkét gyerek, meg a felhőtlen párocska mellé.

- És én is tönkre mennék! - folytattam kerek szemekkel, pillogva az előbb megkezdett ostromot. - Nem tehetitek tönkre az életem.

Az ellenség persze rögtön visszatámadt, bevetve a közömbösséget, fegyver helyett egy újsággal elvágva a Ferro nővérek szemkontaktusát a szülőkkel.

- A Severo-ba mentek. - jelentette ki apa ridegen. - Pont.

Így zajlott le a Severo Ochoa-ért folytatott küzdelem a mi otthonunkban. Mi kitartóan küzdöttünk egy szinte lehetetlennek tűnő csatában, és jól el is véreztünk... A szupernovám felrobbant, de az a baj, hogy csak engem, meg Els-t rántott magával, mert a Ferro szülők újságnak nevezett pajzsa kivédett mindent, mi pedig megehettünk, amit főztünk. 

Nekem valójában csak az utolsó nap, a bőröndömet pakolgatva esett le, hogy a szüleink száműznek minket.

- Kipkopp! - vidám hangra fordultam az ajtó felé, ahol a nővéremet pillantottam meg. - Bejöhetek?

- Fogalmam sincs, hogy vagy te ennyire vidám! - bosszankodva lecsaptam a harmadik bőröndöm fedelét, ami most sem sikerült lezárnom. Az első kofferem megfelelő súly hatására lezáródott, a másodiknál már szükségem volt még egy kis segítségre, így az ölembe vettem Rachel-t, a család macskáját, aki egyébként elég termetes egy állat. Majdnem akkora, mint egy kisebb kutya, és feleannyi kölyke van, mint amennyit Els egyébként tervezett. Az egyikőjük az én kiscicám, Alaszka. Néha elég idegesítő, mikor a nyávogása miatt nem tudok aludni, de mindig kárpótol, mikor az ölembe kuporodik. A lényeg, hogy Rachel segítségével lezártam a második bőröndöm, de szegény megijedt, és elszaladt. Nem hibáztatom...

- Várj, segítek! - Els mellém ült a kofferemre, ami megadta magát, és be tudtam cipzározni. 

- Te már kész vagy? - kérdeztem, miközben Alaszka hordozóját kezdtem keresni. 

- Igen, mert én nem viszek annyi cuccot, mint te. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel rápillantottam, magyarázatot követelve. - Mert csak két bőröndöm van, egy sporttáskám, és két kicsi csomagom.

Nevetve megráztam a fejem, és kezemben a macskám ketrecével a csomagjaimhoz léptem.

- Hozod Alaszkát is? - kérdezte a nővérem csodálkozva.

- Persze, ahhoz, hogy teljesen tökéletes legyek, kell egy puha kisállat is nekem. - legyintettem sietősen, mire Els hangosan felnevetett. - Remélhetőleg egy év múlva anyáék rádöbbennek, hogy a Severo totál gáz, és átíratnak máshová!

- Crystal, neked nem mondták? - Els csodálkozva mért végig, mire kicsit megijedtem, bár akkor még fogalmam sem volt az egészről. - Apáék az akadémia végéig írattak be minket az iskolába. Te négy évet húzol majd le!

- Mi? - gúnyos mosolyra húztam a számat, bár tudtam, hogy a nővéremnek igaza van. - Csak nem gondolják, hogy négy évet ki fogok ott bírni! Els...

- Sajnálom! - szomorúan magához húzott, így időt adva nekem, hogy összeszedjem magamat. Gyorsan megigazítottam a hajamat, majd a csalódottságomat elfojtva kihurcoltam a cuccaimat a folyosóra.

- Valaki kivisz bennünket a reptérre? - kérdeztem szuszogva Els-t, mikor letettem a csomagjaimat. 

- Ryan azt mondta, eljön értünk. - mosolygott rám a nővérem, majd kilépett az ajtón. Én úgy döntöttem, elbúcsúzom a családomtól. Először persze behajtottam Alaszkát a szállító ketrecébe. Nem szeret ebben utazni, talán a pink nem az ő színe... Apát a dolgozószobájában találtam meg a képernyő fölé görnyedve.

- Lassan indulunk. - motyogtam, mire bólintott, levette a szemüvegét, és mellém lépett.

- Vigyázz magadra, Crystal! - mosolygott rám, majd magához szorított. Furcsa volt a közvetlensége, mintha elkövetett volna ellenem valamit, persze azon kívül, hogy száműzet az iskolába.

- Baj van, apa? - kérdeztem gyanakodva, de ő megrázta a fejét.

- Már nem is lehetek szomorú, amiért elmentek mindketten? 

- Nem önszántunkból megyünk el! - kiáltottam indulatosan, de ő csendre intett, majd még egyszer megölelt. Még beszéltünk kicsit, majd anya után indultam. A konyhában találtam rá, épp hangosan kiabált valakivel a telefonban.

- Nekem azonnal kellenek a papírok, érti? - kiáltotta indulatosan, én pedig kicsit hátrébb húzódtam, hogy megtudjam, miről van szó. - Nem várhatok! Nem, nem érdekelnek a formaságok! Most rögtön bemegyek a bíróságra, ha kell, de el akarok válni!

Nem tudom leírni, amit akkor éreztem. Mert értelmet nyert minden, hogy miért volt eddig csönd az ebédlőasztalnál, hogy a szüleim miért kerülték egymást, és hogy apa miért volt ennyire engedékeny velem. Már régóta a levegőben volt a dolog, de most váratlanul érintett, és szíven ütött.

- Tessék? - csalódottan előléptem, mire anya lecsapta a telefont. Bosszúsan megmasszírozta a homlokát, majd egy székre támaszkodva felém fordult.
- Mennyit hallottál Crystal?
- Pont eleget! - mérgesen fújtatva közelebb léptem hozzá. - Nem csak hogy börtönbe zárattok, de még ez is! Nem gondolod, hogy ezt illett volna közölni velünk?
- Ne beszél így velem, Crystal! Ez nem a ti dolgotok! - anya szigorúan végigmért, megigazította a ruháját, majd folytatta. - Nem kéne beleütnöd az orrodat mások dolgába, ezt megtanulhatnád!
- Anya, mégis csak a szüleink vagytok, nem látod, hogy ez bennünket is érint?!? - mérgesen hadonásztam, de anya most sem engedett.
- Megtudtátok volna, idővel, ha elintéztük a formaságokat...
- Mikor? Mikor majd arra térünk haza a szünetben, hogy valamelyikőtök elköltözik, mi pedig nem tehetünk semmit?
- Fejezd be Crystal! Apádat lefoglalja a munka, Afrikába fog menni, én pedig nem szeretnék így élni... - legyintett anya, én pedig bosszúsan tűrtem az egészet.
- Én most megyek... - gyorsan megöleltem anyát, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a házból. Kint persze Els sem volt valami jó formában.
- Mi történt? - kérdeztem, meglátva a kisírt szemeit.
- Ryan-t sajnos elrángatták a szülei egy nyaralásra, pont ma, és nem ér rá kivinni bennünket. - látszott, hogy a nővérem elég alaposan összeveszett a barátjával, így inkább nem faggattam.
- Akkor hogy utazunk? - kérdeztem halkan, mire megrántotta a vállát.
- Szóljunk apának, biztos kivisz majd...
- Nem! - hirtelen az ajtó elé ugrottam. Nem akartam, hogy Els megtudja a válást ilyen állapotban, őt ismerve pedig biztos hogy észrevette volna a szüleinken, hogy valami nincs rendben. Gyorsan ki kellett találjak valamit, ami nem is ment annyira nehezen, mert a garázsra pillantva rögtön tudtam a megoldást. - Gyere velem!
Els közelgő, tizennyolcadik születésnapja alkalmából anyáék vettek neki egy kocsit. Igazság szerint Els tizenhét évesen már letette a jogsiját, de azóta egyszer sem vezetett, anyáék pedig ösztökélni akarták. Fogalmam sincs, hogyan akarták átadni neki az ajándékot, de most szükségem volt rá. Sebes léptekkel indultam a lezárt garázs felé. Tudtam, hogy anyáék ide rejtették, mert külön megkértek, hogy csenjem el a nővérem kulcsát a helyiséghez, ezért biztos voltam a dolgomban. Els csodálkozására előkotortam a kulcsát, és kinyitottam az ajtót. Ahogy sejtettem, a fehér kocsi bent állt a sötétben, egy cetlivel a visszapillantóján: "Boldog születésnapot, Elsa!"
- Ez meg... - kezdte a nővérem csodálkozva, de a szavába vágtam.
- Születésnapi ajándék. Tudsz még vezetni? - tudakoltam türelmetlenül, mire nevetve bólintott, és óvatosan felnyitotta a kocsiajtót. Én bepattantam mellé, és sürgetően végigmértem.
- Na, tudod vezetni?
- Persze! - Els még mindig az ülésen talált kulcsot méregette, majd lassan beindította a kocsit.
- Akkor induljunk, kérlek! - motyogtam, mire kigurultunk a garázsból. Az első pár baki után, mikor kicsit megijedtem, Els megnyugtatott, hogy biztonságban vagyunk, és az út nagy részén nem is történt semmi érdekes. A nővérem egész jól vezette az autót, ahhoz képest, hogy jó ideje nem próbálkozott. Alig egy óra alatt megérkeztünk Buenos Airesbe, és Els bekanyarodott egy hatalmas épület elé.
- Csak azt ne mond, hogy megjöttünk! - fújtattam idegesen, és kikapcsoltam a rádióból üvöltő zenét.
- De igen. - sóhajtott Els is, és kinyitotta az ajtót. - Fogjuk fel optimistán a dolgokat.
- Optimistán? - kérdeztem ideges, elképedve a nővérem jókedvűségén, de ő csak bólintott. Száműztek egy börtön szerű helyre, ahol tanulni is kell, a szüleim válnak, a nővérem a kapcsolata miatt roppan össze, tehát bármennyire optimistán állok hozzá a dolgokhoz, az életem romokban...

Sección 1 - Mert ha minden könnyű lenne...

Cordelya Castillo

- És te komolyan igent mondtál neki? Nem hiszem el Camil... - aznap is nevetve estem be a ház ajtaján, egyenesen a sütögető Olga háta mögé, a bátyám barátnőjével a nyomomban.

- Mi olyan vicces drágáim? - Olga mosolyogva fordult felénk.

- Semmi, csak Camil elmesélte, hogy Thomas hogyan hívta el először randira. - még mindig nevettem, bár jól ismertem a sztorit. Thomas abban a pillanatban rontott be az előszobába, olyan arckifejezéssel, mint aki épp egy összeesküvésről vett tudomást. 

- Mit csináltam? - kérdezte komolyan, és gorombán, végigmérve először engem, majd Camilt és Olgát.

- Semmit, semmit drágám, csak Cordelya éppen most mondta, hogy mennyire szereted a csokitortát, amit épp most sütök! - vigyorgott rá a házvezetőnőnk. Olga az egyetlen, aki a teljes nevemen szólít, aki ismer, mindig Lya-nak becéz.

- Én nem ezt hallottam! - Thomas nem az az ember, akivel egy szempillantás alatt el lehet hitetni, hogy rosszul emlékszik.

- Jut eszembe, apa hívott, még mikor Cami meg én sétáltunk! - kiáltottam fel. - Azt mondta, ha visszaértünk, te meg én menjünk be hozzá!

Thomas intett, hogy felőle mehetünk, úgyhogy a nappalin keresztül berongyoltunk apa dolgozószobájába. Mindig unalmasnak tartottam ezt a kis helységet, apa sosem volt hajlandó kidíszíteni, de  mivel nem sok időt töltök itt, nem igazán ellenkeztem vele ez ügyben.

- Mit szeretnél apa? - huppantam le az asztal előtt álló székre. Ő most is pont azzal az arckifejezéssel mért véget, amit akkor használ, mikor valami szigorú dolgot akar közölni. 

- Itt a nyár vége. - kezdte komoran.

- És utálsz, mert Párizsba megyek énekelni. - nevettem fel keseredetten, mikor eszembe jutott a tervem.

- Nem Cordelya. Tévedsz! Igenis szeretlek. - apa megrázta a fejét -mintha egy fejrázással a világ összes gondját el tudná tüntetni-, amire egy szemforgatással válaszoltam. - És Párizsba sem mész. Mindkettőtök mától a Severo Ochoa tanítványa.
Fogalmam sincs, mit éreztem abban a másodpercben. Azt hiszem, erre mondják, hogy teljes képszakadás. A következő emlékem az, hogy erővel csapom be magam után a szobám ajtaját, miközben apával kiabálok. Utáltam őt, utáltam az iskolát, utáltam az álmaimat, magamat, amiért nem tudtam valóra váltani őket, meg úgy ahogy van, az egész világot. Végre egyedül voltam a szobámban, és nem zargatott senki. Azt hiszem, az első dolgom az volt, hogy lerogytam az ablakpárkányra. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Mit tehetnék az ellen, hogy apa abba a szigorú, szörnyű börtönbe dugjon. A Severo Ochoa-t csak hírnévből ismertem. Angeles néném mindig azt hajtogatta, hogy ne legyek rossz, mert apa a végén oda küld, ha nagyon az agyára megyek. És most? Jól ismertem apát. Tudtam, hogy ha valamit kijelentett, kész, nem lehet vele ellenkezni. Thomassal valahogy még kibírnám. Inkognítóban lelépnénk néha, de az iskola két szárnyra van osztva! A fiúk és lányok szét vannak választva, csak engedéllyel lehet járkálni, és állítólag az igazgató nem bőkezű ezekkel. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megszökök, de ennyire őrült még én sem vagyok! Aztán arra is gondoltam, hogy bezárom apát addig, amíg Párizsba nem érek, de rajtam kívül még laknak páran ebben a házban. A harcot felvenni apával, viszont még én is képtelen lennék. Camilt nem vonhattam bele a családi ügyeinkbe, Thomas biztosan nem szegülne ellen, Olga, vagy Ramallo, apa segéde meg elképzelhetetlen, hogy támogatnák a költözésem. A családnak egyetlen közeli tagja van még, Angeles. Ő még ki is állna mellettem, hiszen ahogy anyának volt, neki is a zene a mindene! Vele akartam élni Európában is. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a tény, rögtön a telefonomért nyúltam. Tárcsáztam a számot, majd pár csörgés után a jól ismert hang megszólalt a vonal túlsó végén.
- Angeles Carrara, miben segíthetek? - kérdezte nyugodtan.
- Angie, itt Cordelya! - még mindig hallatszott az elkeseredés a hangomban, de inkább nem akartam arra energiát pazarolni, hogy nyugodtan tűnjek.
- Mi a baj, kincsem? - Angie hangja is ijedté vált.
- Apa a Severo Ochoa-ba küld! Nem mehetek Párizsba! - újra előtört egy adag hiszti, ami felülkerekedett rajtam, a könnyeim megint folyni kezdtek.
- Cordelya, figyelj rám! - a vonal másik végéről Angie pár perc múlva szólalt meg. - Beszélek apáddal, próbálj megnyugodni, elintézem, nem mész a Severo-ba!
A hívásnak vége szakadt, én pedig inkább megpróbáltam erőt venni magamon. A szobámban álló szintetizátorhoz léptem, és játszani kezdtem rajta az első dalt, amit még pár hete kezdtem tanulgatni. Egyszerű akkordok sorozata, a dallama mégis tetszik. A zene valahogy most is megnyugtatott, ám mikor befejeztem a dallamot, újra rám tört volna a szomorúság, ha Camil nem ront be.
- Sajnálom, kislány! - ölelt magához. Sokáig így álltunk, majd ő szólalt meg. - Thomas sem viseli jól, de az apátok nem enged. A bátyád kizárt a szobájából!
- Sajnálom, Camil! - sóhajtottam, majd mindketten lerogytunk az ágyra.
- Nézd Lya, te vagy az egyetlen barátom, Thomas pedig a pasim. - motyogta Camil, mire meredten bámulni kezdtem. - Megkérem a szüleim, hogy hadd mehessek veletek!
Őszintén csodáltam ezt a vörös hajú lányt. Itt ül előttem, és képes lenne önként börtönbe vonulni értünk.
- Camil! Ezt egyikünk sem várja el tőled! - a hangomban vegyült az őszinte csodálat és a fájdalom is.
- Nem azért... Mit kezdenék magammal... - hanyagul megrántotta a vállát, majd nevetve kisétált a szobából.
Angie ígéretéből nem lett semmi. A nagynéném persze naponta hívogatta apát, de a telefonhívásokat egyszerűen ki lehet nyomni, nem igaz? A nyár hátramaradt része úgy ahogy volt, elröppent. Thomas az ideje nagy részét a szobájában töltötte a gitárjával kettesben, én sem nagyon mozdultam ki, csak Olgat engedtem be a kajával, hiszen az éhhalál nem szerepelt a terveimben. A zongorám előtt kuksoltam, ezzel talán a legrosszabbat téve magamnak, hiszen így még nehezebb lesz elválni a kedves hangszertől.
Aztán eljött augusztus 29. Az előző estét végigbőgtem, így kisírt, fáradt szemekkel ébredtem hajnalban. Nem volt kedvem visszaaludni, így egy darabig csak ültem az ágyban, és azon töprengtem, mi rosszat követhettem el a sorsom ellen, hogy így büntet. Abban a pár hétben még jobban megutáltam a Severo Ochoa-t. Még pirkadat előtt felkeltem az ágyból. Vagy fél órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam eltüntetni a karikákat a szemem elól, de végül lemostam az összes korrektort, amit magamra tettem. Még egyszer lejátszottam a jól ismert dallamot a fekete-fehér billentyűkön, majd összedobáltam azokat a cuccokat, amiket még nem készítettem be. Mikor Ramallo szólt, hogy itt van a sofőr, aki elvisz a suliba, már a bőrönddel a kezemben ültem az ágyon. Mikor kiléptem a folyosóra, Thomassal találtam szemben magam.
- Beszéltél apával? - kérdeztem halkan, mire bólintott.
- Már tegnap elköszöntem. Te?
Válaszul megráztam a fejem. - Nem áll szándékomban ezek után beszélni vele. Úgy érzem, elárult engem!
- Csak a legjobbat akarja nekünk. - Thomas egyaránt győzködte magát, és engem is, de én hajthatatlan voltam.
- De ami szerinte a legjobb nekünk - sóhajtottam. - ,azzal teszi a legrosszabbat!
Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket, és lesétáltam a lépcsőn. Miután köszöntem Carlos-nak, a sofőrünknek, bőröndjeimet gyorsan bepakoltam a csomagtartóba, majd helyet foglaltam a hátsó ülésen. A kocsi sötétített ablakain keresztül jól láttam a felkelő napot, mégsem villanyozott föl túlságosan. Valójában nem értettem, mire ez a nagy óvatosság még a kocsival is, hiszen egy hatalmas, fehér luxusautót amúgy is csak kiszúr pár épeszű ember... Akkor meg nem mindegy, ki ül benne? Persze nem gondolkodhat mindenki úgy, mint én, erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy apa fejében a logika legapróbb szikrája sem fedezhető fel.
Igyekeztem néma bambulással eltölteni az időt, de sehogy nem tudtam nyugalmi állapotba helyezkedni, ráadásul Thomas sem volt hajlandó a kocsiba fáradni, így úgy döntöttem, megkeresem őt. Legkevésbé akartam apával találkozni, de muszáj volt tennem valamit. Feltéptem a kocsi ajtaját, és puffogva visszabaktattam a teraszra, ahol egy oszlopnak dőlve figyeltem Thomas és Camil búcsúzkodását.
- Majd megyek én is hamar... - Camil halkan beszélt, a szavai hangsúlyából arra következtettem, hogy nem is régen veszekedett a bátyámmal.
- Rendben... - motyogta Thomas, majd gyors csókot nyomott a lány szájára és elviharozva mellettem, bevágta magát a fehér kocsiba. Camil is küldött felém egy halovány mosolyt, majd lelépett. Én is a kocsi fel fordultam, de amint megpördültem, apa állt előttem.
- Mit akarsz? - karba tett kézzel fordultam felé menekülési útvonalat keresve.
- Cordelya, ne viselkedj így! - apa sóhajtott, majd kicsit odébb állt, így lehetőséget adva nekem a távozásra, amit azon nyomban megragadtam. Mégis, mikor elhaladtam apa mellett, ő megszorította a karom, ezzel egy pillanatra pedig megállított.
- Ugye tudod, hogy szeretek? - kérdezte halkan, mire gorombán kitéptem a kezem a szorításából, és bevágtattam a kocsiba.
Kicsivel azután, hogy a motor felzúgott, és az ablakon kibámulva megpillantottam az elsuhanó tájat, Thomas megbökte a vállam.
- Mi van? - flegmán felé fordultam, de ahogy hozzá szóltam, rögtön meg is bántam. Nem akartam neki rosszat, de abban a helyzetben nem tudtam volna szebben megszólalni. Nem is vette nagyon magára, hiszen ezzel ő is tisztában volt.
- Nyugi... - megrántotta a vállát, és az ablak felé fordult. - Lesz egy évünk szülők nélkül...
- Szülők helyet gyilkológépeket kapunk, akik vérszívásból élnek, és a foguk a kémiadolgozatukon át harap... - sóhajtottam fel fáradtan. Akárhogy próbáltam, ennek az egész ügynek nem lehetett a jó oldalát nézni. Ezzel a pillanattal csesztem el az egész életem. Ha kikerülök a Severo-ból, esetleg orvos, jogász, vagy valami gürcölő barom válhat belőlem, de hogy zenész nem, az biztos...
- A mai, biztos hogy nem az én napom... - motyogtam, majd bedugtam a fülhallgatóm, és hagytam, hogy a kocsi átguruljon velem egy új, számomra teljesen ismeretlen életbe...

Újra elölről...

Sziasztok!
Ahogy a cím sejteti, a blog ELÖLRŐL INDUL! 
Tudom, most mérgesek vagytok rám, de már nem tudom folytatni ezt a sztorit. Elvarrtam pár szálat, amit nem kellett volna, és rengeteg új ötletem támadt egy új sztorihoz. Sajnálom, nehezen hoztam ezt a döntést, de ez lesz a legjobb a blognak!:)
Remélem velem tartotok továbbra is, az első fejezet nem sokára felkerül, a szereplők pedig máris láthatóak. :D
Addig is, vigyázzatok magatokra, hamarosan találkozunk!