Sección 7 - Nincsen fehér fekete nélkül

Cordelya Castillo

 Legnagyobb meglepetésemre, miután becsaptam magam mögött az első utamba kerülő takarítószertár ajtaját, sem hisztérikus üvöltés, sem kétségbeesett zokogás nem tört fel a torkomból. Ha valaki benyit és meglát, azt mondhatta volna, hogy csak elmélyülten filozofálok az élet értelméről, valójában azonban egészen máson járt az agyam. Hirtelen azon kaptam magam, hogy megfeledkezve a fejem tetejétől a kislábujjamig beborító rózsaszín ragacsról, lejátszom magamban az érkezésünk minden egyes pillanatát, különösen figyelve arra, hogy az épület melyik részein helyeztek el kamerákat. Na nem mintha Sofia akciója után olyan könnyen megfeledkeznének rólam. Ugyanis most már nem csak egy újonc kis gólya vagyok, én lettem a trutyis lány... Azonban ha sikerülne észrevétlenül elhagynom a Severo utálatos épületét, és csak a szökésem után vennék észre, hogy eltűntem, addigra én már Párizsban lehetnék, Angie nénémnél, aki majd a könyörgéseim hatására írna egy levelet az iskolának, valami olyan dumával, hogy sajnálatos módon Cordelya Castillo nevű növendékük az őt ért lelki traumák okán hisztérikus rohamai hatására saját testi és lelki egészsége miatt kényszerült elhagyni a Severo Ochoa becses intézményét... Magam előtt láttam Ms. Sanchez arcát, aki dühtől vöröslő -vagy inkább távozásom okán felhőtlenül ragyogó- képével elolvassa a levelet.

A baj csak az volt, hogy a tervemben túl sok volt a ha, és legfeljebb egy Jackie Chan-filmben lehetett volna megvalósítható... Így a sötét raktárban kuporogva valahogy kezdtem rájönni, hogy a következő négy évemet talán mégiscsak itt kell majd leélnem. 

- Mi a franc? - a következő pillanatban valaki feltépte a raktár ajtaját, én pedig a hirtelen beáradó fényben kuporogva bosszúsan pillantottam titokzatos alak felé.

- Mit látnak szemeim, csak nem Daniel Vargas? - kissé kétkedve meresztettem a szemem a fölöttem tornyosuló fiúra, akinek arcán akkora vigyor terült szét, amit még talán életemben nem láttam.

- Cordelya Castillo! - először rá akartam kérdezni, hogy honnan tudta meg a nevemet, a következő pillanatban azonban már tisztában voltam a válasszal. - Tudod, elmondhattad volna a nevedet egyszerűbben is. Elég drámai lett volna az is, ha egy éjféli szerenádban közlöd, vagy csak beállítasz egy csokor rózsával... Habár ilyen látványosan még sosem próbálkoztak nálam!

- Neked elment az eszed! - kiabálni akartam vele, mérges akartam lenni a világmindenséggel együtt rá is, de mire a mondat végére értem, ott álltam vele szemben, pukkadozva a nevetéstől.
- Hogy találtál meg? - kérdeztem hirtelen, bár még mindig nevetve. Válaszul a hófehér padlón éktelenkedő rózsaszín csíkra bökött.
- Gondoltam, ha nem egy varázslatos rózsaszín csiga hagyta, te vagy az - egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd újra felnevetett, mikor hozzátette: - plusz rossz folyosó...
- Oh, ne már! - ahogy megpördültem, magam is láttam, hogy a kétségbeesett menekülés közepette bizony eltévesztettem az épület két szárnyát, és a fiú kollégiumban kötöttem ki.
- Tudod, egyszerűen csak fel is hívhatnál, ha találkozni akarsz velem... - Daniel előhúzott a zsebéből egy hasonlóan régi telefont, mint amit én használok, mióta Ms. Sanchez elkobozta a mobilomat.
- Szerinted minden diáknak van titkos telefonja? - böktem a készülékre, tudomást sem véve az öntelt megjegyzéseiről.
- Viccet félretéve... - Daniel visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe, és habár a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, tudtam, hogy most már komolyan beszél. - Nem lenne kedved sétálni egyet odakint? Elmondhatnád, hogy mégis mit tettél az univerzum ellen, amiért egy adag undorító lötyivel büntetett...
- Nem igazán vagyok... séta-képes öltözetben. - a hangomat egy pillanatra újra hatalmába kerítette a kétségbeesés. Csak be akartam dőlni az ágyamba, és a tanév végéig fel sem kelni onnan. Azonban ahogy Daniel arcáról lehervadt a mosoly, a szám szinte magától mozdult.
- Daniel! Egy óra múlva, a bejárat előtt!
- Na de Cordelya kisasszony, 10 órakor takarodó! - a fiú alig tudta elnyomni a feltörő nevetést a hangjában, de én csak megrántottam a vállamat.
- Még nem kezdődött el a tanév! Van egy szabad esténk...

Legnagyobb szerencsémre sikerült úgy eljutnom a fürdőszobáig, hogy a jelenlétem senkinek sem szúrt szemet. Crystal nem volt a szobában, mint később Marina-tól megtudtam, sétálni ment... Aha, hiszi a piszi! Lövésem sem volt, merre kóborolhat, de amíg nincs az öt méteres körzetemben, nekem teljesen mindegy! Nem akartam látni őt, és miután annyira győzködött, hogy felmenjek a színpadra, már tényleg semmi kedvem nem volt beszélgetni vele. Ezt talán még Crystal macskája is megérezte, és bűnbánóan kuporgott a gazdája ágya alatt.
A ragacsos ruháimat azonnal bedobtam egy lavór vízbe, és magamban nagyon is reménykedtem, hogy a foltok majd kijönnek anya blúzából. Miután lezuhanyoztam és megmostam a hajamat, egy kicsit meg is nyugodtam, és közöltem Alaszkával, hogy kimászhat az ágy alól, nem fogom megkopasztani. Persze amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót, ő ugyanúgy a sötétben kuporgott.
- Hová mész? - ahogy a kilincsre csúsztattam a kezemet, Marina szólalt meg a hátam mögött.
- Sétálni. - mosolyodtam el, mire felhúzta a szemöldökét. Gondoltam, hogy Crystal sétája után már nem igazán fogja elhinni, de én valóban csak a parkba szerettem volna lemenni. Azt a részletet viszont minek kössem az orrára, hogy Daniel-lel megyek?
Intettem, majd választ sem várva kiléptem az ajtón. Az előcsarnokig meg sem álltam, azonban mikor leértem a lépcsőn, előkaptam a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő. Magamban egy sóhajjal nyugtáztam, hogy még bőven 10 óra előtt járunk, és nem lesz szükség semmilyen cselre ahhoz, hogy kijussak a parkba.
- Mégis hogy sikerült ilyen gyorsan kiszedned azt az... izét? - a portásfülke előtt elhelyezett kanapéról hallatszódó hang hatására azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Sofia úgy ült ott, egy bizonyára Hogyan legyünk minél jobb rosszak? címmel ellátott magazint lapozgatva, mintha egészen eddig csak arra várt volna, hogy egy gyanútlan gólya arra sétáljon, ő meg jól elszórakozhasson rajta.
- Nincs jobb dolgod ennél? - kérdeztem bosszankodva, de őszintén szólva, fogalmam sem volt, miért nem hagyom egyszerűen faképnél. 
- Maradt még egy kicsi a hajadban... jajj, nem, bocsánat! Az csak a hajad... - gonosz vigyorra húzta a száját, én pedig beláttam, hogy semmi értelme nem lenne egy újabb beszóláson agyalni, és inkább elindultam a bejárat felé. De úgy tűnt, Sofia nem igazán szokott hozzá az ilyesmihez, és azonnal felpattant a kanapéról.
- Daniel-hez igyekszel? - kérdésére mintha még a szívem is kihagyott volna egy ütemet. - Ugyan már Cory, láttalak beszélgetni benneteket!
- Nekem nincs igényem az újabb gyerekes játékaidra, úgyhogy nincs véletlenül valami titkos buli valamelyik koleszszobában, vagy akárhol, ahová hivatalos vagy?
- Ugyan már szívem! Én nem vagyok hivatalos ilyen bulikba. - legyintett egyet, majd fölényesen újra csak elmosolyodott. - Én rendezem őket.
- Egyébként - ahogy látta, hogy megint elindulok a bejárat felé, újra utánam vetette magát. - ,remélem nincsenek csalóka reményeid Daniel-t illetően.
- Tessék? - megvető grimaszt erőltettem az arcomra, de a szívem vészcsengőként kezdett kalapálni, és már tudtam, hogy egyáltalán nem akarom hallani a választ.
- Csak úgy értettem, ne bízd el magadat. Daniel csak megsajnált. Ő ilyen vegyünk a szárnyaink alá minden szerencsétlent típus. Pont ezt szeretem benne...
Egy percig csak álltam előtte némán, azon gondolkodva, hogy őt vagy magamat töröljem képen. Igazából nem azért, mert annyi reményt fűztem volna hozzá, hogy bármi is lehet a Daniel és köztem lévő heccelődésből, csak jól esett, hogy valaki érdeklődik irántam. Erre kiderül, hogy az a valaki a világ legrémesebb barátnőjével rendelkezik. Aztán egyszerűen sarkon fordultam, és elsétáltam...
Először meg akartam állni a park előtt, hogy megvárjam Danielt, és magyarázatot követeljek, de aztán a lábaim csak vittek maguktól, ki a Severo bejáratán, át a parkot övező rózsabokrokon, egészen egy elég messzinek tűnő padig. Ott leültem, felhúztam a térdemet, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon meddig tudnék futni anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.Bár ha jobban belegondoltam, valójában jól esett ott üldögélni. A hideg levegő kitisztította a fejem, az őszi szélben lengedező falevelek pedig az otthoni parkot juttaták eszembe. Az idilli pillanatot csak az törte meg, mikor rájöttem, hogy valójában otthon sem akarok lenni. Nem akartam apa már-már fojtogató aggódását, a délutánokat, mikor egyedül Camil-lal tudtam beszélgetni, még a Párizs képeivel és különféle kottákkal teleaggatott faliújságomat sem akartam. Hirtelen rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit nem vettem észre a Severo-ban, az a legjobb dolog, amit az otthon töltött évek után kaphattam: függetlenség. Thomas-on, Camil-on és Sofia-n kívül nem volt itt senki, akit a mai nap előtt is ismertem volna, így pedig majdhogynem tiszta lapot kaptam. Még mindig utáltam az iskolát, utáltam ezt a bezártságot, utáltam a pár órával ezelőtti pillanat emlékét, magát Sofia-t, még egy kicsit Daniel-t is, de ha túl akartam élni négy évet a Severo Ochoa falai között, ezeket mind ki kellett zárnom.
- Cory? - a sötétből hirtelen a bátyám zilált alakja bontakozott ki. - Te mit keresel itt?
- Ugyanezt akartam kérdezni.
- Veszekedtem...
- Camil-lal? Máris összevesztetek? Thomas, még csak most érkeztél, és...
- Igazából - megköszörülte a torkát, és bocsánatkérően nézett rám. - Crystal-lal.
- Hogy micsoda? - szavai hallatán a gyomrom hirtelen felkavarodott, és erőt kellett vennem magamon, hogy megmaradjak az előbbi álláspontom mellett.
- Cory, én... - mielőtt azonban a bátyám bármit is mondhatott volna, a szavába vágtam.
- Ide figyelj! Nem tudom, mi bajotok van Camil-lal, ahogy azt sem tudom, hogy mi a fenét művelsz a szobatársammal, de egyvalamit tudok: Camil az egyetlen régi barátom, és nem szeretném, ha bármi olyat tennél, amivel megbántod. Ő rendes lány. És nehezemre esik kimondani, de talán Crystal sem olyan rémes. A lényeg, hogy egyikőjük sem érdemli meg, hogy átvágd. Szóval azt ajánlom, hogy mire legközelebb találkozol bármelyikőjükkel is, tudd, hogy mit akarsz, és azt közöld velük is! - mivel általában Thomas szokott ehhez hasonló szövegeléseket tartani, egy kicsit átestem a ló túloldalára, és a monológ végére már jócskán felvittem a hangom. Szerencsémre mikor az órámra pillantottam, már jó ideje takarodót fújtak, így csak megöleltem a bátyámat, és a kollégium felé vettem az irányt. De ahogy a bejárathoz értem, feltűnt, hogy nem csak a Castillo testvérpár szegte meg a szabályt, valaki más is kint álldogál az épület előtt. Az a valaki pedig Daniel Vargas személyesen...
- Cory! - megpróbáltam észrevétlenül elosonni mellette, de esélyem sem volt, azonnal kiszúrt. - Nem úgy volt, hogy sétálunk egyet?
- Tudod, szerintem a barátnőd nem örülne neki. Mond meg Sofia-nak, hogy játszadozzon valaki mással... - ezzel hátat fordítottam neki, és mit sem törődve az értetlen arckifejezésével, otthagytam az épület előtt álldogálva. Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, és mire elértem a lakásunk bejáratát, már szinte rohantam. Amilyen hamar csak tudtam, bevágtam magam mögött az ajtót, és titokban abban reménykedtem, hogyha elég hangosan csattan, kívül tart majd minden ahhoz hasonló rosszat, ami az elmúlt napban történt velem...

Sección 6 - Rossztett helyébe mit várj?

Crystal Ferro

Én sosem voltam az a fajta ember, aki se szó, se beszéd áttipor a barátain. Igazából az általánosban bármit megtettem volna a számomra kedves ismerőseimért, egyszer még egy megrovást is bevállaltam egy osztálytársamért, pedig eszem ágában sem volt almacsutkát dobni a tanárnő hajába. Mondanom sem kell, otthon jól kikaptam érte, mégsem bántam, hiszen legalább a padtársam -akit valószínűleg egyenesen igazgatói intővel jutalmaztak volna-, megúszta a dolgot. Igazából hálás mosolyon kívül semmit nem kaptam tőle, de nem is volt rá szükségem. Ugyanis az eset után hetekig azzal a tudattal alhattam el, hogy önzetlenül segítettem valakinek.

Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek ilyesmire. A torkom összeszorult, a gyomrom pedig egyenesen görcsbe rándult, mikor végignéztem, ahogy a rózsaszín löttytől ragacsos Cordelya lesétált az emelvényről. Ha nagyon akartam volna, a teljes felelősséget Sofia-ra háríthattam volna, hiszen ő rántotta meg a kötelet, én csak bátorítottam Coryt, hogy álljon ki a tömeg elé. Hiszen mi történhet? Nem vallhattam be, hogy ha felmegy oda, egy vödörnyi joghurt - legalábbis akkor erre tippeltem - borul a nyakába. Mikor órákkal ezelőtt Sofia egyetlen apró szívességre kért, még biztos voltam benne, hogy nem fogok engedni neki. Kemény elhatározás élt a fejemben, miszerint igenis hű leszek magamhoz, és az elveimhez, csak aztán Cory maszlaga Thomas barátnőjéről teljesen összezavart. Fogalmam sem volt, mit látott, vagy mit nem, de az biztos, hogy nekem semmilyen terveim nem voltak a bátyjával. Mégis, a kirohanása elég volt ahhoz, hogy mikor Sofia a színpadra szólította őt, eluralkodjon rajtam a népszerűség utáni vágyakozás, és Sofia szigorú tekintetének felügyelete alatt rávegyem Coryt, hogy lejárassa magát. 

- Hülye vasorrú banya... - vetette maga elé Marina Sofiara utalva, miután az igazgatónő sűrű bocsánatkérés, és az eset felderítésének ígérete közben útjára bocsátott mindenkit. - Oké, igazából egész szép orra van, de akkor is...

- Igazából az orra vészesen hasonlít anyukám egyik barátnőjének plasztikáztatott nózijára... - színlelt nevetéssel, de igazi undorral a hangomban igyekeztem elterelni a szót, bár a megvetést inkább magamnak címeztem, mint az eset fő kitervelőjének.
- Az biztos, hogyha rajtam múlna, kicsapnák az iskolából... - Marina hangja újra tele volt dühvel, mire egy mögöttünk éppen felálló lány közbeszólt.
- Mindig megússza... - legyintett, mintha az ehhez hasonló akciók mindennaposak lennének itt. - Most is csak az árnyékból gonoszkodik, a tanárok nem látják, vagy csak nem akarják látni, azok a diákok, akik pedig tisztában vannak Sofia ügyleteivel, nem mernek felszólalni ellene. Az lenne a tökéletes baklövés, ami itt egyet jelentene a halállal.
A lány újra megrántotta a vállát, majd eltűnt a bejáratokon kiáramló tömegben. Mellettem Marina újra beszélni kezdett arról, mennyire megveti azt, aki részt vesz az ilyen megaláztatásokban, de mindent, amit kimondott, én már percekkel előtte listára vettem magamnak. Alig fél napja érkeztem, és a Crystal Ferro baklövései című jegyzék egyre csak növekedett. Öt perc sem kellett hozzá, és a mellettem sétáló lányt magára hagyva elindultam visszafelé. Céltudatosan átverekedtem magam tömegen, és csak akkor torpantam meg, mikor megpillantottam Sofiat. Balszerencsémre ő is kiszúrt engem, és befejezte az előtte álldogáló tanárnővel folytatott beszélgetését arról, hogy természetesen fogalma sincs, ki vetemedhetett ilyen galádságra...
- Crystal! - arcán újra megjelent az a fölényes mosoly, amit első találkozásunkkor is láttam rajta, de most valami más is vegyült hozzá. Láttam rajta, hogy rettentően örül a sikerének. - Tudod, meg kell mondjam, egy pillanatig azt hittem, lebeszéled róla...
- Igen, én pont erről... - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Viszont... - belém karolt, és kiterelt a folyosóra, oda, ahol senki nem hallhatott bennünket. - mivel azonban megtetted, amit én kértem, most én teszek érted valamit.
- De én semmit sem kértem! - végre sikerült annyi indulatot vinnem a hangomba, hogy Sofia végre végighallgasson, és leszűrhesse: ez volt az első és utolsó ilyen alattomos dolog, amiben részt vettem.
- Ugyan Crystal! - végül mégiscsak megrántotta a vállát, mintha csak tudná, hogy mit gondolok, de azzal is tisztában lenne, hogy ő jobban tudja, mi jó nekem. - Kihagynád az évnyitó partit?
- Hogy mit? - mintha a lány kimondta volna a titkos varázsszót, egyetlen szempillantás alatt elnyerte a figyelmemet.
- Lassan évek óta szokás a Severo felsőbb éves diákjainak körében, hogy titkos partit adunk a tetőn. Az egyik srác a gondnok fia, és az apja sosem veszi észre, ha kis időre eltűnik pár kulcsa... a tanároknak sem szúr szemet soha, mivel a buli mindig a fiú kollégium tetőterén van, ami jó messze fekszik az ő szárnyuktól... - Sofia arcára gúnyos vigyor ült, amiből tudtam, hogy valószínűleg nagy szerepe volt a parti hagyománnyá alakításában. A tudat pedig, hogy Sofia népszerűsége még nagyobb, mint gondoltam, nem igazán segített az erkölcsi iránytűmnek.
- Ugyan, Crystal, ne nézz már így! Most már le kell aratnod a babérokat! - rántotta meg a vállát, és elindult a folyosón. - Különben is, talán ez az utolsó alkalom az évben, hogy vegyülhetünk a fiúkkal! - kacsintott, majd eltűnt a tömegben, magamra hagyva engem a vállaimon ücsörgélő angyalka és ördögfióka ádáz küzdelmében.

Este kilenckor, két reménytelen vacillálással  teli óra után torkomban dobogó szívvel léptem ki a folyosóra. Cory azóta sem jelent meg a szobánkban, Marinanak pedig elég volt egy sétálni megyek kifogás, így valójában senkinek nem szúrt szemet, hogy eltűnök éjszakára. Mikor elindultam a Sofia által előre elmagyarázott útvonalon, még mindig bizonytalanul lépkedtem. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem a partira, már azért sem, mert tisztában voltam azzal, miért hívott meg Sofia. Azonban a tény, hogy gólyák csak nagyon ritka esetben kapnak meghívást, arra következtettem, hogyha az év hátralévő részében én leszek a lány, aki ott volt a bulin, nem kell többet eleget tennem Sofia utasításainak. Na meg persze közre játszott az is, hogy népszerű akartam lenni. Kimondhatatlanul akartam. Az egómnak már így sem tett jót, hogy itt mindent újra kellett kezdenem, de ráadásul még Sofia kéréseit is úgy lestem, mint egy hűséges kiskutya. Függetlenné akartam válni, de anélkül, hogy közben magamra haragítanám a suli legnépszerűbb üdvöskéjét.
Ahogy belöktem magam előtt a tetőre nyíló ajtót, sosem gondoltam volna, hogy az ekkora mennyiségű fény és zene útját zárja el. Ha nem tudtam volna a partiról, eszem ágában sem lett volna bulizó fiatalokat keresni. A fényeket esetleg a Severo birtokának határáról ki lehetett volna szúrni, de korábban közölték velem is, hogy az éjjeliőrök csak holnap érkeznek meg a szabadságukról.

 - Crystal Ferro, igaz? - lépett elém egy magasabb srác. Kezében műanyag poharat tartott, aminek szagáról egyértelműen megállapítottam, hogy alkohol van benne, a fiú mégsem hasonlított az otthoni éjszakákból ismerős, utcán támolygó kölykökre. Kilométerekről ki lehetett volna szúrni róla, hogy a Severo növendéke már több éve.
- Igen. - bólintottam, és átnyújtottam neki egy kis papírdarabot, amit még Sofia nyújtott át. - Mi árult el?
- Messziről megérzem az újoncok szagát. - vigyorodott el, majd visszaadta a cetlit. Beljebb léptem, és megpróbáltam találni pár ismerős arcot - sikertelenül. Miután megállapítottam, hogy mindenki valamilyen poharat tart a kezében, úgy éreztem, a legjobb mód a beolvadásra, ha én is veszek magamnak valamit. Odasétáltam a hosszú asztalhoz, felemeltem egy poharat, és megtöltöttem az egyetlen alkoholmentes itallal, amit találtam: ásványvízzel.
- Hu, Crystal, nem lesz az túl erős? - az ismerős hangra hátrakaptam a fejem, és szemben találtam magam a vigyorogva álldogáló Thomassal. Francba! Tudnom kellett volna, hogy ő is itt lesz, tekintve, hogy egy évfolyammal feljebb jár, mint én, és azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nem egy varangyos béka.
- Szerintem már így is eleget ittam... - motyogtam magam elé, majd látva értetlen arckifejezését, megpróbáltam elmagyarázni. - Tudod, a te arcodat látom mindenhol. És ne hidd, hogy a jó értelemben...
Megpróbáltam faképnél hagyni, de egyetlen mozdulattal megpördült és megállított.
- Most mi bajod van? - ahogy nekem szegezte a kérdést, egy pillanatra megrökönyödtem. Még magamnak sem adtam erre választ, igazából csak ösztönösen el akartam kerülni Thomast. Nem akartam találkozni vele, a barátnőjével, a... és akkor esett le.
- Miért nem mondtad, hogy van barátnőd? - szegeztem neki a kérdést. Persze ahogy kimondtam, már szívtam is volna vissza, de már késő volt. Thomas szeme kikerekedett, a következő pillanatban pedig zavartan felnevetett.
- Tessék?
- A húgod mondta, hogy egy nagyon kedves lánnyal jársz, és fogalmazzunk úgy, hogy eléggé leteremtett, mert azt hitte, hogy én... - nem tudtam befejezni a mondatot. Mert igazából nem is akartam. Akkora abszurdum volt már maga a gondolat is, amit Cory feltételezett, hogy nem akartam kimondani. És ahogy ott álltam, egyre inkább rájöttem, hogy semmi jogom nem volt számon kérni az előttem álló fiún, hogy van-e barátnője, vagy nincs. Hogy őszinte legyek, hirtelen fogalmam sem volt, miért is kellett volna elmondania nekem, hiszen alig pár perce találkoztunk, és azon kívül, hogy majdnem elgázolt, majd visszaszolgáltatta a macskámat, semmi nem történt köztünk.
- Nem igazán szoktam úgy bemutatkozni, hogy helló, én Thomas Castillo vagyok, a barátnőmet Camil Torres-nek hívják, és jövő hónapban feleségül veszem...
- Várj, mi van? - ledöbbenve bámultam az előttem álló srácot, mire ő elröhögte magát.
- Csak viccelek!
- Ja, hogy most nevetnem is kellett volna? - grimaszoltam, és újra megkíséreltem faképnél hagyni Thomast. Igazából sokkal inkább magamra voltam mérges, mint rá, de akkor ezt nem igazán akartam bevallani magamnak.
- Crystal, ne már, csak vicceltem! Mert ez általában bejön... - újra elállta az utamat, az arcára pedig valamiféle öntelt vigyor kúszott.
- Ez azért lehet, mert általában üresfejű csinibabákkal csevegsz...
- És te nem vagy az? - még mindig mosolygott, de a hangja kicsit komorabbá vált.
- Hát... nálam csak a csinibb fele stimmel. - megrántottam a vállam, és én is elmosolyodtam.
De abban a pillanatban, ahogy Thomas és köztem végre feloldódott volna az egészen addig jeges hangulat, két felhőkarcoló termetű srác közrefogta a fiút.
- Valami gond van? - Thomas hangja hirtelen ellenségessé vált, én pedig nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Tiéd a piros Ferrari? - szólalt meg az egyikük nem túl barátságos hangnemben. Magas volt, és sportos termetű, és folyamatosan beletúrt szőke hajába. Ugyan le lehetett olvasni az arcáról, hogy a fiúk körében pont olyan rettegett lehet, mint a lány kollégiumban Sofia, azonban az első benyomásom róla kétségtelenül az volt, hogy nevetséges.
- És még jó ideig az is marad. - Thomas gúnyosan mérte végig az őt közrefogó fiúkat.
- Felipe vagyok, annak a szépségnek a tulajdonosa, amit alaposan összekarcoltál. - a szőke srác egyik kezével dühösen a tetőről is jól látható parkoló felé bökött.
- Jajj, bocsáss meg, azt hittem, hogy az egy múzeumi kiállítás része... - vágott vissza Thomas. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam, a kezembe tartott poharat pedig egyre szorosabban markoltam. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- A lényeg, hogy nem kértem rá az aláírásodat. - Felipe tekintete egyre vészjóslóbbá vált. - Megtanulhatnál parkolni...
- Nézd, fogalmam sincs, hogy milyen indíttatással választottad azt a tragacsot, de hidd el, nem pazaroltam az időmet a kocsidra.
- Ha jól értettem, a te autód áll az enyém mellett, tehát a te zsebedből lesz kifizetve a javítása is. - jelentette ki Felipe, és láttam, hogy ökölbe szorul a keze.
- Thomas, menjünk innen, oké?- tettem egy gyenge próbálkozást, és Thomas kezét megragadva megkíséreltem kirángatni őt a két fiú közül, de ő akkor már máshol járt. Állkapcsa megfeszült, és én tudtam, hogy ha nem teszek semmit, az idei évnyitó parti botrányos verekedésbe fullad... pár karcolás miatt.
- Nézd már! A barátnőd fog kirángatni a bajból? - kérdezte gúnyosan Felipe. Kedvem lett volna képen törölni, de a következő pillanatban Thomas keze előrelendült, és telibe találta Felipe öntelt arcát. Egy pillanatra mindenki felénk fordult. Az ütés hangja bejárta az egész tetőteret, a táncolókon át a csendben álldogálókig mindenki arra volt kíváncsi, hogy a hátratántorodó Felipe hogyan reagál. Persze a következő pillanatban a fiú felegyenesedett, a keze pedig meglendült, de miután Thomas pillanatok alatt leguggolt, az ütés a másik srácot érte, aki ettől szintén összerogyott. Az egyetlen lehetőségem ebben a pillanatban lakott, így gondolkodás nélkül megajándékoztam Felipe-t a poharam tartalmával. Mivel meglepetésszerűen érte a dolog, nekem volt pár pillanatom, hogy megragadjam Thomas kezét, és egy erélyes mozdulattal kirántsam a csatatérről. A fiún még az előbbi verekedésből származó adrenalin uralkodott, így nekem sikerült elráncigálnom, át a tetőtérre nyíló bejáraton, le a kis csigalépcsőn, egészen a kollégium előtti parkig. Ekkor azonban tudatosult Thomas-ban is, hogy mi történt alig pár perccel ezelőtt.
- Crystal, mit művelsz? - Thomas ledöbbenve fordult felém. A hangjában dühöt éreztem, amit nem tudtam mire vélni.
- Akarod mondani, köszönöm Crystal, hogy feláldoztad értem az ásványvizedet, és kirángattál a bajból! Mert azt hiszem, megmentettelek egy jó kis orrplasztikától. - mondtam neki szemrehányóan. - Vagy rászorultál volna?
- Crystal, elintéztem volna. - egyre hangosabban beszélt, a mondat végére szinte kiabált. - Semmi közöd nem volt ehhez!
- De igen volt, mert az orrom előtt akartak péppé verni! - kiabáltam rá én is.
- Mondom, hogy elintéztem volna!
- Hagytad volna összeveretni magad, mikor nem is te karcoltad össze a kocsiját? - értetlenül pillantottam a fiúra, aki erre megrázta a fejét.
- Az igazából én voltam. - megrántotta a vállát. - A hülye macskád beszaladt a kocsi elé, és egy kicsit félrerántottam a kormányt...
- A hülye macskám? - mivel Thomas egyre inkább furcsábban kezdett viselkedni, én is egyre idegesebb lettem.
- Nem úgy értettem, én azt akartam mondani, hogy...
- Hogy? - vontam fel a szemöldököm. Thomas arca újra elkomorodott, majd hirtelen sarkon fordult, és távolodva odakiáltotta:
- Hogy semmi közöd nem volt hozzá!
És ezzel otthagyott a kollégiumi parkban, vaksötétben, a válasz után kutatva, hogy vajon miért nem találok egyetlen épelméjű, normális személyt ebben az istenverte kócerájban...

Sección 5 - Mikor minden flottul megy

Cordelya Castillo

Amint Crystal kiszáguldott a szobából levetettem magam az ágyra. Lássuk be, nem a legmegnyerőbb személyiség, és már az első találkozásunkkor is keresztbe tesz. Én megpróbáltam... Volt két perc, mikor valóban megerőltettem magam, és megpróbáltam barátkozni. Csak... nem jött össze. Oké, bevallom, nem vagyok allergiás a macskákra, sőt, kifejezetten szeretem őket, de hé! Egy ilyen lehetőséget nem mulaszthattam el! 

Oké, bevallom, egy kis időre felmerült bennem, hogy talán tényleg megpróbálhatnék új  barátokat szerezni, tekintettel arra, hogy a következő négy évben itt töltöm majd minden egyes napomat, de aztán felmerült bennem egy ötlet. Ha nem megy az ismerkedés - és lássuk be, nem vagyok az a könnyen barátkozós típus - egyszerűen eljátszom apának, hogy a társadalmi ranglétra legaljára kerültem, és összeroppanok a magányosságtól. Valószínűleg nem fogja bevenni rögtön, de egy kis unszolással ki tudja, mire lehet képes Cordelya Castillo bociszeme.
Miután meggyőződtem róla, hogy Crystal nem csak a nappaliban hagyta szerencsétlen kisállatát, jobban szemügyre vettem a cuccait. Magával hozhatta a fél házat, mert abban a pillanatban, ahogy felnyitottam a bőröndjét a koffer tartalma a földre borult. Még fogalmam sem volt, hogy a szobatársam érkezése előtt hogy fogok mindent visszapakolni, de muszáj voltam kicsit kutakodni utána. Igen, tudom, nem a legszebb dolog más bőröndjében turkálni, én csak kíváncsi voltam. Az első dolog, amit észrevettem egy fénykép volt. Crystal egy nála kicsivel idősebb lányt ölelt át, a hasonlóság miatt arra következtettem, hogy testvérek lehetnek. A fotón tisztán kivehető volt, hogy mennyire szeretik egymást. Egy pillanatra elszégyelltem magam, és ez elég volt ahhoz, hogy elkezdjem visszadobálni a földön heverő dolgokat. Igyekeztem minél gyorsabban elpakolni, és közben abban reménykedtem, nem hagyok ki semmit. A bőröndöt igen nagy erőfeszítések árán, de sikerült lezárnom, így visszafeküdtem az ágyamra. Semmi kedvem nem volt bepakolni, mivel nem terveztem hosszabb távra az iskola falai között maradni, a szétszórt ruháim látványa viszont igen hervasztó látványt nyújtott, így úgy döntöttem, elhagyom a szobát, és valóban megpróbálom megismerni a lakótársaimat, hiszen ha nem is négy évre, de egy-két hónapra biztosan velük élek majd. Leszaladtam a lépcsőn, majd egy pillanatra megtorpantam a nappaliban. A hatalmas ablakokból tökéletes kilátás nyílt Buenos Airesre, egyúttal azonban az iskola parkjára is, ahol mit látnak szemeim? Nem a tökéletesen metszett rózsabokrokra, vagy az ízléses kis szökőkútra gondolok, nem ám! A bátyámra, és a vele szemben álldogáló, felszabadultan nevető lányra, név szerint Crystal Ferro-ra utaltam. Thomas vigyorogva csevegett a szobatársammal, és nagyon is jól ismertem ezt a mosolyát. A bátyám ötféleképpen tud vigyorogni: az elsőt a meggyőzésre használja. Én bociszemeket, ő a vigyorát veti be. Aztán ott van a csábos mosoly, amivel megpróbál levenni valakit a lábáról, általában igen eredményesen. Az önfeledt vigyorát akkor használja, mikor például meglátja a kedvenc gumicukrát az áruházban, ilyenkor össze lehetne keverni egy kilenc éves kisfiúval. És ott a szomorú mosoly. Ilyet nem sokszor látni az arcán, de megesik néhanapján. Amit viszont akkor láttam, Thomas legritkább vigyora volt, amit eddig összesen kétszer láttam rajta, és ezek az alkalmak mindig Camillal álltak összefüggésben. De most ő nem volt sehol. A bátyám ott állt Crystal-lal szemben, és tisztán láttam rajta, hogy mosolyog. Hogy szerelmes. Egyszerre voltam mérges Thomasra, hogy ilyen könnyelmű, amiért ennyire könnyen összetöri Camil szívét, amiért talán majd napokig vigasztalhatom az álmatlan szobatársamat is. De valahogy én magam is elmosolyodtam. Régóta nem láttam ennyire felhőtlennek a bátyám arcát, és örültem annak, hogy végre boldog. Úgy döntöttem, hagyom, hadd forrja ki magát a dolog, és majd meglátjuk, mi lesz belőle. Lehet, hogy ez csak egy fellángolás mindkettejük részéről, de mindketten elég nagyok ahhoz, hogy egyedül intézzék a dolgaikat.
A nappaliból egyenesen a konyhába vágtattam, ahol mindent beterített a sütemények végeláthatatlan hada.
- Szia! - intettem nevetve a sürgő-forgó lánynak. - Cordelya vagyok.
- Marina. - a lány egy mozdulattal ledobta a kötényét, és kihúzta füléből a fülhallgatót. - Most érkeztél?
- Igen. - füllentettem, majd eszembe jutott, hogy épp megpróbálok őszinte lenni. - Pár perce. Órája...
- Nem hallottalak. - nevetett fel. - Bár nem te vagy az egyetlen... A szobatársamról nem tudsz valamit?
- Nem, tudtommal még csak hárman vagyunk itt. - motyogtam. - Én a szobába zárkóztam be, de ahogy látom, te a sütéssel foglaltad le magad.
- Amerikai csokis sütik a nagyi titkos receptje után, némi újítással. - Marina felém nyújtott egy tálat, mire én átvettem tőle. Azonnal falni kezdtem, és az első falat után megállapítottam, hogy Marina valódi konyhatündér.
- Honnan jöttél? - kérdeztem két falat között, mire mosolyogva felém fordult.
- Egyenesen a távoli Olaszországból. Rómában élek, a szüleimnek ott van egy-két étteremhálózata. - őszintén meglepődtem, bár jobban megnézve le sem tagadhatta volna olasz gyökereit. Sőt...
- Ne haragudj, de véletlenül a vezetékneved nem Cauviglia? - Marina érdeklődve felém fordult, még a fakanalát is letette.
- Nem csoda, ha nem emlékszel rám, Cory vagyok! - kiáltottam önfeledten. - Összesen kétszer ha találkoztunk, és őszintén szólva én nem beszéltem olaszul, te pedig spanyolul, így szinte nem is voltunk együtt, de anyukád az én apukám testvére!
A nagynéném még évekkel ezelőtt veszett össze a családdal, mikor kiköltöztek Rómába, és azóta alig hallottunk valamit felőlük, de azt pontosan tudtam, hogy van egy gyönyörű, fekete hajú, nevetős lányuk, akivel összesen egy 'Szia!' erejéig tudtam társalogni.
- Megvan! - Marina nevetve reagált a tényre, mikor mindkettőnknek leesett, hogy unokatestvérek vagyunk. Mosolyogva átölelt, én pedig magamban azon gondolkodtam, apa tudott-e arról, hogy Marina is a Severo tanulója lesz.
- Kicsi a világ. - nevettem fel. - Ezáltal jogosult lettem a sütid korlátlan fogyasztására!
- Még szép. El kell fogynia az összesnek! - ahogy Marina visszafordult a pulthoz, megcsörrent a telefonom. Persze hogy nem indultam el otthonról egy titkos kis mobil nélkül, hiszen jól tudtam, hogy el fogják kobozni. A kijelzőn Camil neve állt, ezért úgy döntöttem, elhagyom a konyhát, és a nappaliba siettem.
- Szia Camil!
- Cory, hál' Istennek, hogy felvetted! - Camil hangján tisztán hallatszott, hogy kétségbeesett. Abban a pillanatban azt kívántam, bár ragadt volna le a busza valahol a Severo felé tartva, vagy kapott volna defektet a kocsija. Lennie kellett valaminek, ami megakadályozta, hogy eljusson ide, hogy lássa a kertben andalgó barátját, és a csinos, szőke Crystalt.
- Hol vagy Camil? - igyekeztem elnyomni a hangomban lappangó kétségbeesést, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ne félj, itt vagyok. - a lány felnevetett, én pedig megnyugodhattam, hogy nem történt semmi baj. Abban viszont biztos voltam, hogyha Thomas előbb vagy utóbb nem csinál valamit, beszélnem kell vele. - A lakótársaim jófejnek tűnnek, szerintem túlélem itt. Veled mi a helyzet?
- Képzeld, az unokatesómmal közös a lakásunk! - meséltem nevetve.
- Ő a szobatársad? - kérdezte Camil, mire kedvem lett volna elsüllyedni ott helyben.
- Nem... a szobatársam... nagyon kedves. Crystalnak hívják. - próbáltam semmilyen árulkodó jelet nem adni, de közben egyszerre utáltam Thomast, Crystalt, és magamat is, hogy hazudnom kell a lánynak, aki szinte mindig mellettem állt.
- Jól van, majd később beszélünk, megkereslek az évnyitó után. Szia Cory! - ezzel Camil bontotta a vonalat. Más esetben megharagudtam volna rá, amiért csak így leteszi a telefont, de most sokkal inkább felszabadultam a tudattól, hogy az eddigi legjobb barátnőm nem tőlem fog megtudni olyan valamit, amitől akár összetörhet a szíve is.
Úgy döntöttem, felhívom Thomast, így tárcsáztam a számát. Időközben Marina intett, és felsétált a szobájába, így egyedül maradtam. Miközben a bátyám még mindig nem vette fel a telefont a konyhába siettem, és magamra zártam a tolóajtót. Végül ahogy sejtettem, csak Thomas hangpostája kapcsolt, így lecsaptam a telefonom az asztalra. Pillanatok teltek csak el, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Crystal. Ellenségesen mértem végig a lányt, de látszólag észre sem vette. Intett felém, de gondolatban valahol máshol járt. Először arra tippeltem volna, hogy őrülten szerelmes, de inkább árasztott komorságot a tekintete, mint felhőtlen boldogságot. Miközben a konyhapulthoz sétált, és vizet töltött magának, végig úgy tűnt, hogy ha bár testiekben épp előttem áll, valójában nagyon máshol jár.
- Barátnője van. - azonnal a lényegre tértem, és kiböktem azt, ami annyira zavart... mióta is? Már vagy egy órája...
Crystal azonnal félrenyelt, és köhögve meredt rám. Csak másodpercek múlva jutott levegőhöz, én pedig még mindig ugyanolyan vádlóan bámultam, mint mikor bejött, remélve, hogy most már észreveszi.
- Hogy mi?
- Láttalak Thomassal. Ő a bátyám. - mélyen a szemébe néztem, és próbáltam tudtára adni, hogy mi a helyzet. - Barátnője van. Camilnak hívják, és nagyon kedves lány. Nem kéne tönkretenned a kapcsolatukat.
- Nézd, tudom hogy nem vagyok mindennapi lány, de az ég világon semmi rosszat nem tettem, főleg nem a bátyáddal. - Crystal tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, hogy valójában tényleg fogalma sincs semmiről. - Thomas csak jóvátett valamit azzal, hogy visszahozta Alaszkát.
- Megmondtam, allergiás vagyok rá, nem maradhat...
- Ez elég furcsa, mert már percek óta itt mászkál, és egyáltalán nem látom, hogy rosszul lennél. - a lány az asztal alatt mászkáló macskára pillantott, akit jelenleg kedvem lett volna kirugdosni a szobából, ehelyett azonban csak megrántottam a vállam.
- A lényeg, hogy maradj távol a bátyámtól.
- Utoljára mondom el, semmi közöm a bátyádhoz.
- Elhiszem, hogy te így gondolod. - az ajtó felé indultam, és kitártam, majd még utoljára visszafordultam. - De én láttam, hogy nézett rád.

A következő órák egész gyorsan teltek el. Crystal nem jött fel a szobába, csak mikor én már a nappaliba vonultam Marina mellé, hogy tévét nézzünk. A szobát sikerült úgy-ahogy rendbe tennem, így már Tökély Kisasszonynak sem lehetett semmi baja. A délután folyamán bekopogott hozzánk egy egyenruhát viselő férfi is, hatalmas dobozokkal, amikről közölte, hogy a tankönyveinket tartalmazzák. Rövid hüledezés után mindhárman átvettük a nekünk szánt csomagokat, és a negyedik lakótársunkét is, aki még mindig nem érkezett meg. Az idő egyre gyorsabban telt, és azon kaptam magam, hogy beesteledett, vagyis muszáj lesz lemennem a nagyterembe, az évnyitóra. Marina korábban elindult, azt mondta, a rendezvény előtt még körülnéz az épületben, így Crystal-lal ketten maradtunk. Igyekeztem nem szólni hozzá, miközben a ruháim között kutattam, valami elegánsabb darab után. Ide-oda hánytam a szekrényemben a farmernadrágokat és kivágott hátú pólókat, amelyek felét csakis azért pakoltam be, hogy elborzasszam apát. Észre sem vettem, hogy Crystal egy ideje már meg sem moccan a szomszéd ágyon. Egy ideig azt hittem, engem bámul olyan idegesítően, aztán rá kellett jöjjek, hogy maga elé réved. Először csak megrántottam a vállam, de amikor már idegesítően hosszú idő óta ült ugyanabban a pózban, megszólaltam.
- Ez hozzátartozik a napi hogyan legyünk a megszokottnál is idegesítőbbek rutinodhoz? - rá sem néztem, de szinte éreztem, ahogy a tekintete rám szegeződik. Arra vártam, hogy megdob valami béna beszólással, de meg sem szólalt. Nekem azonban muszáj volt az értésére adnom valamit.
- Nézd, én nem szólnék bele. Komolyan. De a bátyám vigyorgó arca, meg a szőke madárfészek a fejeden beleégett az emlékezetembe, Camil telefonhívásával együtt, ami alatt, mint egy harmadik személyként végig közrejátszott a fejemben a tudat, hogy valamit nem mondhatok el neki. - nagy levegőt vettem, de épp elég rövid idő alatt ahhoz, hogy Crystal ne jusson szóhoz. - Most azt hiszed, hogy Thomas talán szeret. És talán ő is azt hiszi, de én tudom, hogy nem így van. Számára ez csak egy fellángolás, mert Camil a szerelem...
- Te jó ég, félreértelmezted az egészet...
- Talán így van, de meg kell értened, hogy nem futhatsz utána...
- Én nem...
- Crystal, Thomas nem...
- Az ég szerelmére fogd már be, Cory! - ezzel felpattant az ágyból, és kiviharzott a szobából. Utána akartam menni, hogy tisztán, és érthetően közöljem
vele, hogy maradjon távol a bátyámtól, de azzal, hogy sikerült kiszakítanom ebből a rózsaszín ködből, azt gondoltam, elértem a kellő hatást. A fejemben mégis ott élt egy kis pink színű babaház, amiben Thomas és Crystal barbibabákhoz méltó, tökéletes kis életet él, nekem meg maradt a szemetesfurgon. És a tudat, hogy igazából nekem is pontosan akkora részem van Camil félrevezetésében, mint a két tökkelütöttnek.
Dühösen dobáltam össze-vissza a magammal cipelt ruhadarabokat, mikor két farmer között kezembe akadt egy bordó csipkefelső. Valószínűleg véletlenül hajítottam be a bőröndömbe, mert azonnal felismertem. Anya egyik régi blúza volt, az olyan régi holmik egyike, amit apa a folyosó végi kis gardróbba rejtett. Totálisan meg volt győződve arról, hogy egyikünk sem tudja, hol van a szoba, pedig a ház minden egyes lakója tisztában volt a létezésével.
Más esetben biztos, hogy a szoba legtitkosabb széfjébe rejtettem volna a darabot, de mivel tudtam, hogy úgysem találok más elegáns blúzt, megígértem magamnak, hogy nagyon vigyázni fogok rá, és belebújtam a felsőbe. Egy fekete nadrágot kotortam elő a ruhakupacból, és miután kitéptem az összes gubancot a hajamból, elindultam a nagyterem felé. A megnyitó kezdetéig már alig pár perc maradt, így kiszúrtam egy helyet Marina és -balszerencsémre- Crystal között, és leültem. Tettem egy sikertelen kísérletet, hogy találjak pár ismerős arcot, esetleg meglássam Camilt, vagy talán Danielt a nagy tömegben, de erre esélyem sem volt. Csak Sofia-t vettem észre a színpad mellett feszítve, de felé inkább csak egy nem túl kedves vigyort küldtem. Először azt hittem, engem bámul, aztán mikor a grimaszom után semmilyen mérgezett nyíl nem talált telibe, rájöttem, hogy nem is felém néz. Egy pillanatra azt hittem, a mellettem ülő Crystal-t szuggerálja, aztán ezt a lehetőséget hamar elvetettem, hiszen mi dolga lenne Sofianak és Crystalnak?
Először az igazgatónő, egy magas, vékony nő tartott órákig húzódó beszédet. Beszélt arról, hogy mennyire örül hogy ennyi új diák jött az iskolába, hogy jó hírnevüket öregbítse... aha, persze, én meg a Marsról származom. Már féltem, hogy elalszom, és hangosan szuszogni kezdek, mikor az igazgatónő a tavalyi év éltanulójának adta át a szót. Hát persze, hogy Sofia lépett a mikrofonhoz. Úgy tipegett az emelvényhez a kis cipőcskéjében, mintha épp valami szépségverseny díját kellene átvennie.
- Kedves tanáraim, diáktársaim! - kezdte vigyorogva, nekem pedig szinte felfordult a gyomrom. - Nagy örömömre szolgál, hogy köszönthetem köreinkben régi és új tanulóinkat. Kis idővel ezelőtt én magam is ott ültem, ahol most ti, és érdeklődéssel telve néztem erre az új világra. Ez az idő azonban már elmúlt, ezért szeretném egy kedves ismerősömet felszólítani, hogy elmondja, mit is érez most, hogy köreinkben üdvözölhetjük. - szavait nagy taps fogadta, de mikor a mellettem ülő Crystal szíve olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy még én is meghallottam, azt hittem, Sofia őt akarja szólítani. Aztán a színpadon álló lány kimondott egy nevet. Az én nevemet.
- Mi a franc... - leheltem magam elé, de a nézőtéren már kitört a taps, így csak a mellettem ülő lány hallhatta.
- Menj! - fordult felém Crystal, szokatlanul kedves hangfekvéssel.
- Mivan? Én nem megyek fel oda... - motyogtam, de Crystal tovább erősködött.
- Mi történhet? Legfeljebb elszúrod, de ha nem mész fel, azt mindenki meg fogja jegyezni...
- Azt is, ha valami totális baromságot mondok... - ellenkeztem, de Crystal máris a színpad felé löködött. Bizonytalan léptekkel indultam föl a kis lépcsőn, egyenesen a pódium felé. Fogalmam sem volt, mit tervez Sofia, de a gonosz pillantásából arra következtettem, hogy a "véletlenül rossz folyosóra vezetlek" című akciójával a bosszúja még nem ért véget.
- Khrm... nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma... -  mikrofon előtt állva próbáltam valami értelmes dolgot összeállítani azokból a szavakból, amik más esetben biztos, hogy soha nem hagynák el a beszélőkémet. - Nagy izgalommal és idegességgel teli várakozással tekintek az előttem álló négy évre, amit eme csodálatos intézmény falai között kívánok eltölteni... Remélem, hogy ezt az időt kellemesen fogjuk eltölteni mind... közösen. - bosszúsan Sofiara pillantottam, majd újra a tömeg felé fordulva bólintottam, és hátrébb léptem. Már épp indultam, sőt, rohantam volna le a színpadról, mikor a fejem fölött megnyikordult valami. Fölfelé pillantottam, attól félve, hogy az univerzum a terem összeomlasztásával bosszulja meg a rémes "beszédemet", azonban a gerendán csak egyetlen vödröt véltem felfedezni. Mire azonban nyomon követhettem volna a vödörre kötött madzag útját, a függöny takarásában álló Sofia nagyot rántott a kötélen. A következő pillanatban pedig egy adag ragacsos lötty landolt a nyakamban. Mielőtt észbe kaphattam volna, már beterítette mindenemet: beszívta a hajam, a bőröm, és az anyától örökölt blúzom is. Nem tudtam, mit tegyek. Valamiért rettentő érzés kerített hatalmába: a tudat, hogy tönkretettem az egyetlen magammal hozott ruhadarabot, ami fontos volt nekem. Dühös voltam Sofiara, Crystalra is, amiért mindenképp azt akarta, hogy felmenjek a színpadra, és egy kicsit magamra is, amiért belesétáltam a csapdába.
A nézőtéren ülők egy része hangosan felröhögött, mások szégyenkezve a fejüket fogták, az illedelmesebbek pedig magukba fojtották a röhögést. Kisimítottam a rózsaszín löttyöt a szememből, és nagy levegőt véve lesétáltam a színpadról. Ahogy eltűntem a színről, rohanni kezdtem. Még nem tudtam, hogy üvölteni, vagy sírni fogok-e, de azt tudtam, hogy el akarok menekülni erről a helyről. Mert az már akkor is biztos volt, hogy nem maradok ezen a Sofiahoz hasonló fúriáktól túlzsúfolt, őrült helyen...

Sección 4 - Madarat tolláról, embert barátjáról

Crystal Ferro

Mikor Els már vörösen égő fejjel, fújtatva küzdött a csomagtartóba pakolt, súlyos bőröndjeinkkel, én még mindig az anyósülés párnáját melegítettem. Újra meg újra végigfutottam minden pozitívumként felfogható dolgon, de így sem sikerült a nővéremhez hasonló módon hozzáállni a Severo rémálomba illő intézményéhez. Még csak elképzelni sem tudtam, hogyan fogok itt újrakezdeni mindent az otthoni hírnevem nélkül. Magamban visszasírtam La Plata-t, az én kis unalmasnak becézhető életemet, amiből a sok engem ért, dicsérő szó mellett annyira elvágytam. Most mégis a világ bármely más táján lettem volna, csak épp itt nem, a Severo Ochoa épülete előtt. Más diákok hálát adnak a világegyetem legapróbb mikroorganizmusainak is, és a csillagos eget verő tandíj ellenére is minden álmuk, hogy ebben az iskolában tanulhassanak. Megint mások - akár csak én - a hőn áhított független szabadságot vesztik el a létesítmény falai között, négy, keserves tanulással töltött évért cserébe. 

- Ideje jönnöd! - Els dörömbölése a kocsi makulátlan ablakán teljesen kizökkentett a nem túl boldog gondolatmenetemből, így zavarodott arckifejezéssel kászálódtam ki az autóból. Lassan lépkedve sétáltam a nővérem mellé, aki gyors mozdulattal a kezembe nyomta két bőröndömet, és a halálra rémült Alaszka ketrecét.
- Vigyázz a ketreccel, szerintem elromolhatott a zár! - rám sem nézett, miközben kivette a többi holminkat is. - A többit viszem én! - tisztán értettem a célzást: szerinte túl sok cuccot hoztam. - Nézd... előbb, vagy utóbb meg kell szoknod a helyet!
- Tudom, csak... - elkeseredett és tehetetlen voltam, ettől pedig gyengének, elesettnek éreztem magam.
- Idő kell, elhiszem! - Els megértően legyintett. - Előre megyek, te pedig legyél fél óra múlva az igazgatóinál, hogy bejelentkezhessünk!
Ezzel magamra hagyott, és a bejárat felé vette az irányt. Els mindig is ilyen volt. Könnyen, gyorsan alkalmazkodott, pedig nem mindig kapott időt rá. Őt mindenki szerette mindenhol, anélkül, hogy elvárta volna. Sosem tudtam, hogyan bírja ki a mi családunkban anélkül, hogy megváltozna, mégsem irigykedtem rá. Felnéztem a nővéremre.
Percekig némán álldogáltam, és hallgattam Alaszka kaparászását a ketrec oldalán. Valami tényleg zöröghetett benne, mert a macskám is félve húzódott hátra.
- Nekem sem tetszik a hely. - megrántottam a vállam, majd újra végiggondoltam mindent. Tíz perc mélységes elmélkedés után úgy döntöttem, nem váratom tovább Els-t. az első bőrönd felé tett mozdulatom után rájöttem, hogy mégsem lesz olyan könnyű dolgom, mint elsőre gondoltam volna. A koffert nem véletlenül volt olyan nehéz lezárni, most pedig keservesen nyikorogva figyelmeztetett, hogy nem adja könnyen magát. Már akkor balsejtelmem támadt, mikor a kerekek megakadtak egy kőpatkában, én pedig majdnem szemtől szembe találtam magam az aszfalttal. Eljuttatni a bőröndöt a parkolóból a bejáratig hirtelen lehetetlen küldetéssé vált. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban eltaknyolhatok,  és elérhetem, hogy már az első itt töltött napomon mindenki rajtam nevessen. A legrosszabbra azonban mégsem voltam felkészülve. Azzal, hogy a bőröndöm kereke egyszerűen kitört egy, az út közepén éktelenkedő gödörben, előre nem látott események lavináját indítottam el, ami elsöpörte az eddigi életem minden egyes megmaradt darabkáját. Ha a Faraguay nevű cég egy picit is strapabíróbbra tervezte volna annak a pink bőröndnek a kerekét, én sosem cövekeltem volna le a kihalt út közepén, sosem vesz ilyen kezdetet a történetem, és talán sosem ismerem meg Thomas Castillo-t.
Először csak a szél süvítése vált egyre hangosabbá, mégsem emeltem fel a fejem, hiszen a nyavalyás bőröndöm kerekét próbáltam kirángatni a gödörből. A következő pillanatban már csak annyit láttam, ahogy egy piros sportkocsi száguld felém eszméletlen sebességgel. El akartam rohanni, de az ijedtségtől szinte mozdulni sem bírtam. A szívem a torkomban dobogott, és rettegtem, hogy az én sztorimnak itt van vége. Hogy nem láthatom többé a családomat, hogy nem simogathatom többé a most is kétségbeesetten nyávogó macskámat és többet nem vehetem fel azt a gyönyörű, mélykék kisestélyit, amit szülinapomra kaptam. Szorosan lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni mindent, de a kocsi nyikorgásán kívül semmit nem hallottam. A következő pillanatban lökést éreztem a jobb oldalról, majd a földön találtam magam. Egy pillanatig még a szememet sem mertem kinyitni, aztán lassan felfogtam, hogy valójában semmi bajom, csak megijedtem. Hallottam a kocsi ajtajának csapódását, majd a közeledő lépteket, mire hirtelen felpattantam a kemény betonról.
- Úristen, ne haragudj! - szúrós szemmel mértem végig a felém közeledő ámokfutót. Valójában nem is nézett ki olyan veszélyesnek, bennem azonban erőteljesen éltek az elmúlt másodpercek emlékei.
- Minden renden? - a fiú idegesen fürkészett sötétbarna szemeivel, de én némán végigsimítottam a ruhámon.
- Hát persze... - szűrtem a fogaim között, majd megfogtam a törött kerekű bőröndömet, és indultam volna tovább, de utánam kiáltott.
- Nem ütötted meg magad? - elém ugrott, mire egyre idegesebb lettem.
- Nem, úgyhogy már igazán visszarongyolhatnál a kocsidba más szerencsétleneket elgázolni! - kiáltottam rá, mire elmosolyodott, és odébb lépett, ezzel szabaddá téve az utamat.
- A neve Lola! - vigyorgott. - Mármint nem a szerencsétlennek, hanem a kocsinak!
Felvont szemöldökkel meredtem rá, és sarkon fordultam volna, mikor megtorpantam.
- Nem is érdekel, hogy szólok-e az igazgatóságon? - furcsálltam az egész szituációt, de ő csak megrántotta a vállát.
- Egyébként is nehéz volt meggyőznöm apát, hogy utánam küldje a kocsit, talán okkal. - felváltva bámulta a piros autót és engem, végül a tekintete megállapodott rajtam. - Azért tényleg jól vagy?
Egy pillanatig úgy éreztem, újra kiáltani fogok, aztán észrevettem, hogy tényleg aggódik.
- Jól vagyok. - és ezúttal elnevettem magam. Fogalmam sem volt, mikor szűnt meg a feszültség köztünk, vagy mikor felejtettem el, hogy az előbb kis híján elgázolt, de mostanra nem éreztem, hogy ideges lennék miatta. - Crystal Ferro vagyok.
- Én meg Thomas Castillo - egy pillanatra felrémlett valami a névről, de hamar elnyomtam az emléket. - És azt hiszem, jól jönne egy barát.
- Hát, akkor már van egy. - még egyszer rámosolyogtam, majd végleg a bejárat felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy csapódik a kocsiajtó, aztán becsukódott mögöttem a Severo ajtaja.
Hát, az biztos, hogy nem a külsőségek miatt irtóztam ettől az iskolától. Be kell valljam, egy pillanatra lenyűgözött a nagy felhajtás, és az iskola csillogása, aztán mégis eszembe jutott, hogy emiatt kellett lemondanom a terveimről.
Egy diáktól útbaigazítást kértem, majd felsétáltam az igazgatóiba. Els az ajtó előtt várt rám, majd sebesen bevonszolt az irodába, ahol egy igen unszimpatikus nő fogadott. Szúrósan végigmért, de nekem csak akkor esett le, hogy mit kéne mondanom, mikor a nővérem is oldalba bökött.
- Elnézést a késésért, asszonyom. - motyogtam, majd leültem Els mellé.
A nő, az asztalán álló névtábla szerint Ms. Sanchez először elkobozta a mobilunkat, majd teletraktált bennünket az iskolai szabályzat pontjaival. Mire végeztünk a fejem már vörösödött, és csak azt kívántam, hogy eltűnhessek innen.
- Nekem másik irányba kell mennem... - szólalt meg Els egy folyosónál. - Este lemegyek hozzád, ígérem!
Ezzel átölelt, és elindult a szobája felé. Én is hamar megtaláltam a szobámat, és beléptem a nyitott ajtón. Újabb meglepetés ért, ugyanis a lakásunk eszméletlenül festett. Először a hatalmas ablakok taglóztak le, de a berendezés is kifogástalan volt.
Ezt követően finom illat csapta meg az orrom. Fahéj és csokoládé tökéletes egyvelege, aminek hatására azonnal megkordult a gyomrom. Kis forgolódás után meg is találtam a konyhát. A bőröndjeimet a szoba közepén hagyva beléptem a kis helyiségbe, és azonnal észrevettem a fekete hajú lányt, aki fülhallgatóval a fülében táncolt, kezében egy nagy tállal. Amint felém fordult, összerezzent, és halkan felsikkantott.
- Szia! Crystal vagyok. - mosolyogtam rá.
- Marina. - a lány az asztalra dobta a tálat, és egy tányér felé bökött, amin már tucatszámban díszelegtek a sütik. - Kérsz?
Egy másodperc se kellett hozzá, hogy a számba tuszkoljam az édességet, aminek hatására szinte megfeledkeztem minden bajomról. - Mióta vagy itt? - kérdeztem teli szájjal. Valahogy szokatlanul közvetlen lettem Marina mellett, és olyan érzés töltött el, mintha már évtizedek óta ismerném.
- Szerintem én voltam az első diák... - motyogta. - És unatkoztam... Te lehetsz a második a lakásban, de mivel úgy tűnik, téged sem igazán hallottalak meg, így bármi lehetséges... A bal oldali szoba lesz a tietek. - mosolygott Marina.
Bólintottam, majd visszasétáltam a bőröndjeimhez, és elindultam az egyik lépcsőn. Annak ellenére, hogy Marina szerint még senki nem volt a szobában, én halkan nyitottam ajtót. Abban a pillanatban ahogy beléptem a szobába tragikus látvány fogadott. És amikor azt mondom tragikus, azt nem a hely makulátlan karbantartása végett értem. Úgy tűnik, Marina mégsem hallotta meg ahogy a szobatársam birtokba veszi a lakást, és minden egyes magával hozott ruháját szétdobál a szabad térben.
Óvatosan átléptem a kuplerájon és a bőröndömet a szabadnak vélt ágyra dobtam. Megpróbáltam felmérni a terepet, de a sok szétszórt dolog között semmire nem jutottam, így óvatosan elkezdtem odébb dobálni a ruhákat. Egy idő után viszont egyre jobban belegabalyodtam a ruhadarabokba, így percek múltán már a cipőmmel rugdostam őket arrébb.
Természetesen ebben a minutumban tárult ki a fürdőszoba ajtaja, és megjelent benne egy fiatal, barna hajú lány, minden bizonnyal a szobatársam.
- Most inkább nem mondok semmit... - motyogta, és kihúzta füléből a fülhallgatóját.
- Ezek a tieid? - kérdeztem idegesen, és odébb dobtam az utolsó darabot is.

- Hát... - egy pillanatra elgondolkodott, majd felemelt egy aranyflitterekkel borított blézert. - Ez itt például Madonnáé, csak nálam maradt a tegnapi buli után...
Egy pillanatra elmosolyodtam, majd a bőröndjeimhez sétáltam.
- Crystal.
- Cory Castillo. - egy pillanatig még a vér is megfagyott az ereimben. Hogy mi? Oh nem... Nem lehetek ennyire peches. Az előbb épp egy másik Castillo próbált elgázolni, akinek a húgát szerencsésen kifogtam szobatársnak? Nem, ilyen nem létezik.
- Mi a baj? - nevetett fel, majd alaposan végigmért.
- Semmi, csak... - megpróbáltam elterelni a témát, és az első kifogás, ami eszembe jutott természetesen Alaszka volt - Csak elfelejtettem kiengedni Alaszkát.
- Várj, mi? - Cory meghökkenve felém fordult. - Kisállatot tartasz?
- Igen, van egy kiscicám. - motyogtam, miközben a ketrec felé fordultam.
- Nem lesz az úgy jó. - a lány egy pillanatra elmosolyodott, majd rögtön komorrá várt.
- Allergiás vagy rá?
- Bizony ám... - bólintott, majd furcsálló tekintettel mérte végig Alaszka üres szállítódobozát. - Nem igazán nyertél meg a ruháim rugdosásával, de hidd el, nem hazudok, mikor azt mondom, abban ugyan nincsen macska!
Rémülten eszméltem rá, hogy a bizonytalan zár és Els figyelmeztetése után rá kellett volna jönnöm, hogy Alaszka bizony el fog tűnni. Szó nélkül rohantam ki a szobából, magára hagyva a szobatársamat. Leszáguldottam a lépcsőn, majd feltéptem az ajtót, ahol egyenesen a bejárat előtt álldogáló idegen nyakában végeztem. Nem sokon múlt, hogy mindketten a padlón végezzük, így amint tehettem a saját lábamra álltam, ahol végre szemügyre vehettem a srácot. Bár ne tettem volna!
- Te meg mi a francot keresel itt? - értetlenül álldogáltam Thomas előtt, aki egy határozott mozdulattal berántott a szemben lévő ajtó mögött elterülő takarítószertárba.
- Ha valamit megjegyeztem a vén szatyor monológjából, az az volt, hogy nem flangálhatsz a lányok kollégiumi folyosóján, hacsak nem vagy transzvesztita! - suttogtam a fiúnak, aki erre csak megrántotta a vállát.
- Én nem szándékoztam megjelenni, vagy figyelni... - Thomas elvigyorodott, majd komolyabban végigmért. - A lényeg, hogy találtam egy macskát, és úgy gondoltam te vevő lennél rá.
- Mi? Hol? Megtaláltad Alaszkát? Hol van? - kétségbeesetten méregettem a velem szemben kuporgó fiút, akinek arcáról csak nem akart lefagyni az a féloldalas mosoly.
- Még nem tudtam becsempészni a gondnok tudta nélkül, mivel a pink nyakörvű macskáról tuti nem hinné el, hogy az enyém...
- Thomas Castillo, te nem vagy teljesen százas! - nevettem fel, és hátba veregettem őt.
- Egy, kettő, három... - halk visszaszámlálást követve kiosontunk a szertárból, át a folyosón, meg sem állva a bejáratig. Thomas a parkolón át az iskola parkjába vezetett, majd megállt, és ünnepélyesen egy pad alá mutatott. Boldogan öleltem magamhoz a halszagtól bűzlő kiscicámat. A pad alá hajolva szemet szúrt a halkonzerv is, amit gyanakodva a fiú felé mutattam.
- Te szardíniát adtál neki?
- Netán nem szereti a halat? - Thomas végigmérte az álmos Alaszkát, majd felém fordult.
- Dehogynem szereti, csak évente egyszer kaphat belőle, nehogy elhízzon. - mosolyogva mérlegeltem a helyzetet, majd elhajítottam a konzervet. - Rendben, ha éjszaka átmászik hozzád, és egész este nyávog a füledbe, az csakis a te hibád lesz.
Mindketten felnevettünk, majd lassan visszafelé kezdtünk sétálni.
- Honnan tudtad, hogy hol van a lakásunk? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- A húgom...
- A szobatársam. - amint leesett a dolog, újabb kérdés után kutattam a fejemben, de a Milyen szép napunk van! sablonmondaton kívül nem jutott semmi sem az eszembe. Csöndben ballagtunk vissza az iskola épületébe, ahol valóban megküzdöttem a gondokkal Alaszka érdekében, de végül meggyőztem, hogy nincsen semmilyen betegsége, és be van oltva, így beengedett bennünket.
- Én azt hiszem, most megyek. - Thomas még megölelt, majd az ellenkező folyosó felé indult, mint amerre nekem kellett mennem.
- A megnyitón találkozunk. - még visszafordult, majd végleg eltűnt a szemem elől. Én sem vártam sokáig, és elindultam felfelé a lépcsőn. Alig pár fokig jutottam, mikor meghallottam a nevem.
- Crystal! - egy fekete hajú lány rohant utánam, kiválva az őt körülvevő diákok köréből. Tisztán látszott, hogy ő itt a népszerűség megtestesítője, a legmegfelelőbb személy, akivel jóban kell lennem ahhoz, hogy a tápláléklánc tetejére kerülhessek.
- A nevem Sofia de la Rosa, másodéves tanuló! - a kezét nyújtotta, amit én mosolyogva megráztam. Végignézte a kezében tartott papírt, majd belém karolt, és elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Te vagy Cordelya szobatársa, igaz?
- Igen. - furcsának találtam a kérdést, de mindennél jobban szerettem volna, ha az itt töltött éveim minél jobban teljenek, így szinte bármit képes lettem volna megtenni Sofia-nak. - Ismered őt?
- Mondhatjuk. - nevetett fel Sofia. Inkább gúnyosnak hallottam a hangját, mint boldognak, vagy kedvesnek, de ez akkor nem érdekelt. - Szeretnélek megkérni pár szívességre. Persze idővel mind kifizetődne, hidd el, jó az, ha van itt egy olyan barátod, mint én.
- Mégis milyen szívességre? - időközben az ajtónk elé érkeztünk, ahol megtorpantam.
- Csak pár... aprócska dolog.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem olyan dolgokra fog kérni, hogy reklámozzam az általa vezetett klubbot, vagy vegyek neki egy üveg ásványvizet. Nyilvánvalóvá vált hogy Cory elsőszámú és legfontosabb ellenségével állok szemben, aki megkeserítheti mindkettőnk napjait a Severo-ban töltött évek alatt. El kellett döntenem, melyik oldalra állok. Döntenem kellett, kit akarok barátomnak, és kit ellenségemnek. Próbáltam nyugodt maradni és tisztán gondolkodni, de nem voltam rá képes. Csakis Sofia kérdése visszhangzott a fejemben:
- Mond Crystal, mennyire szeretnél népszerű lenni?

Sección 3 - Első benyomás rossz szokás

Cordelya Castillo

 A kocsi lassan megállt az iskola előtt. Már kívülről látszott, milyen elit ez a hely. A falak krémszínűre voltak festve, az épület előtt pedig egy tábla jelezte, hogy megérkeztünk. Thomas viszonylag nyugodt volt, én azonban mindenképpen el akartam tűnni erről a helyről. Mikor kiszálltunk az autóból, fújtatva indultam el az épület felé, meg sem várva, a bátyámat. Nagyon kényelmetlenül éreztem magamat ezen a helyen. Még alig pár lépést tettem a bejárat felé, mikor a gyomrom görcsbe rándult. Jól tudtam, hogy ez a börtön rögtön lecsap rám, amint átlépek a küszöbön. Mély levegőt véve elnyomtam az arcomon megjelenő félelmet határozott léptekkel indultam tovább. Nem láthatják, hogy félsz! Motyogtam magamban, és igyekeztem minél határozottabbnak tűnni. Amint átléptem a hatalmas boltív alatt, óriási előcsarnok fogadott. Szolid, bézs beütésű falak néhol ízléses, aranyszínű motívumokkal díszítve, hatalmas ablakok, és antik bútorok, ameddig a szem ellát. Egy pillanatra hatalmába kerített a csodálat, és az épület berendezése, és hangulata belém fojtotta a szót. Mégis, pillanatok alatt rádöbbentem, hogy a Severo épületében állok, és nem a tervezővel, vagy a lakberendezővel jöttem vitatkozni. Otthon is találni hasonlóan kellemes épületeket.
Mélyet sóhajtva egy kosztümös, középkorú nőhöz sétáltam, aki erre felnézett a kezében tartott papírkötegek közül.
- Elnézést, merre találom az igazgatói irodát? - szólítottam meg a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben. Erre alaposan végigmért pápaszeme mögül, majd kihúzta magát, és  már már rémisztő gúnnyal a hangjában megszólalt.
- Önnek is jó napot, kisasszony! - kezdte ridegen. - Maga biztosan új... ez egyszer elnézem Önnek a helytelen megszólítást, úgyhogy becsülje meg magát! Így tesszük fel a kérdést: elnézést asszonyom, lenne szíves megmutatni, merre találom az igazgatói irodát?
- Ha maga mondja... - legyintettem, mire halk sikoly hagyta el a torkát. A legkevésbé volt kedvem ezzel a nővel illemtant tanulni, jelenleg csupán szerettem volna bejelentkezni, és elvonulni a világ elől.
- Ezt nem tűröm! - kiáltott fel a nő hisztérikusan, majd elrohant az egyik folyosón. Kétségem sem volt afelől, hogy épp egy leendő tanárnőmmel szemtelenkedtem, és még meg fogok szenvedni ezért, de ez most a legkevésbé sem izgatott. Tanácstalanul álltam a terem közepén, néha az ajtó felé pillantva, hátha Thomas belép rajta, de a bátyám csak nem jött. Fogalmam sem volt, mi tart neki ennyi ideig, de semmi kedvem nem volt utána járni a dolognak.
- Látom, találkoztál Ms. Sanchez-zel... - szólalt meg a hátam mögött egy bársonyos hang. Amint megpördültem, egy mosolygós, fekete hajú lánnyal találtam szemben magam. A nyakában aranymedál fityegett, a táskájáról kilométerekről is megállapítottam volna, hogy igen drága darab.
- A nevem Sofia, másodéves vagyok itt. - mosolyogva kezet nyújtott, én pedig elfogadtam.
- Cordelya Castillo - megráztam a kezét, és hagytam, hogy nevetve magyarázni kezdjen az iskoláról. Valami furcsa volt Sofia-ban, és valami azt súgta, hogy ismerem valahonnan, de nem törődtem vele, hiszen kedvesnek és segítőkésznek bizonyult.
- Ha az igazgatóit keresed... - egy pillanatra eltöprengett, majd arcára újabb mosoly szökött, és a bal oldali folyosóra mutatott. - Végigmész ezen a folyosón, majd az első lehetőségnél elkanyarodsz jobbra, aztán újra jobbra, és már meg is érkeztél!
- Nagyon köszönöm! - még utoljára visszanéztem a felém integető Sofia-ra, majd az általa megjelölt irányba indultam. Végig haladtam a hosszú folyosón, magam után húzva a bőröndömet. Ahogy Sofia mondta, hamarosan megláttam a jobb oldali elágazást, és villámgyorsan elkanyarodtam. A tempómat egyre csak növeltem a végtelennek tűnő folyosón, és magamban újra és újra elképzeltem, ahogy elterülök az ágyon, és egyedül lehetek. Felmerült bennem, hogy Sofia esetleg becsapott, de miért tette volna, ha még csak nem is ismerem őt. Magamban egész úton szitkozódtam, hogy ahelyett, hogy követve az általam felhergelt Ms. Sanchez-t a lányoktól nyüzsgő folyosón indultam volna, ezt a kihaltnak bizonyult útvonalat választottam.
- Na végre! - türelmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megpillantottam az újabb jobb oldalról nyíló folyosót. És végre valahára élő embert is láttam magam körül! Megkönnyebbülten indultam arrafelé, amerre az igazgatói irodát sejtettem. Út közben szemügyre vettem az ajtókra ragasztott cetliket, melyen mindenhol négy név díszelgett. Sebastian Rodriguez, Sergio és Nicolas Rosas, Raul Alvarez... Rossz érzés fogott el a rengeteg fiúnév láttán, így szemügyre vettem minden velem szembejövő diákot - akik rendesen megbámultak engem -, mire a balsejtelmem beigazolódott. Abban a pillanatban esett le a tantusz: én ismerem Sofia-t! És igen, szándékosan rossz irányba küldött. Sofia de la Rosa gyerekkorától kezdve kőgazdag apuci kislánya volt, és mindketten ugyanabba az óvodába jártunk. Egy évvel idősebb volt mint én, és a barátnőivel épp azon a mászókán óhajtott játszani, amin én és a csoporttársaim is. Sofia őfelsége már akkor is igen döjfös volt, és mikor nem akartunk elmenni a homokozó másik végébe, eleredt a szája. Akkor hallottam életemben először káromkodni valakit. Ezután csak arra emlékszem, hogy nekiestem, és megdobáltam homokkal. Tudom, nem kellett volna, de voltam vagy öt éves! Sofia pedig ma megvan vagy 16, és így állna bosszút? Hogy a fiúk szállásának részlegébe küld? Az egyszer biztos, hogyha itt elkapnak, nekem végem, hiszen a Severo egyik legfontosabb alapszabálya, hogy engedély nélkül nem lehet átsétálni egyik szárnyból a másikba.
Elkeseredetten belerúgtam a bőröndömbe, mire az hangos ricsajjal hanyatt vágódott a földön. Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy merre menjek. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy visszafordulok, de képtelen lettem volna megtenni az utat anélkül, hogy elkapnának. Megcsörgettem Thomas-t, de a drága bátyám pár csöngés után kinyomott. Ennyit a testvéri összetartásról! Legszívesebben kiabáltam volna, de a folyosó végéről jövő hangok megállítottak. Cipősarkak kopogása volt, és minden kétségem elmúlt afelől, hogy egy tanárnő közeledik felém. A szememmel lázasan vizslattam a folyosót olyan ajtót keresve, ami mögött egy takarítószertár, vagy más olyan helység húzódik, ahol elbújhatok. A következő pillanatban már megpillantottam a magassarkú tulajdonosát, egy  alacsony, szőke nőt. Valamiért a padlót fürkészte, így nem vett észre azonnal. Akkor és ott biztosra vettem, hogy nem élem meg a holnapi évnyitót. Abban a pillanatban valaki megragadta a karomat, és a bőröndömmel együtt berántott egy szobába, majd villámgyorsan becsukta az ajtót. Nem tudtam, mi történik, de nem tiltakoztam, mert jelenleg ez a kéz jelentette nekem az egyetlen kiutat a bajból. Lassan megfordultam, és egy magas, barna hajú sráccal találtam szemben magam. Az a tipikus figura, akitől a korombeli lányok azonnal elájulnak. Az ujját a szájára tapasztotta, jelezve, hogy maradjak csendben.
Hallgattam, ahogy a lépések zaja elhalkul, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Köszönöm! - suttogtam a fiú felé, mire ő hanyagul megvonta a vállát. Igazából lövésem sem volt arról, hogy mit is kéne tennem, és az sem szerepelt a bakancslistámon, hogy túlzásba vigyem a hálálkodást, így a kezem lassan a kilincsre csúsztattam, majd lenyomtam azt.
- Csak így elsétálsz? - amint kitettem a lábam a folyosóra, a fiú utánam kiáltott. A kérdés váratlanul ért, és villámgyorsan pördültem meg. Nem mondom, hogy nem jött be a srác, de az is biztos, hogy sütött róla, hogy az atipikus elkényeztetett szoknyavadász lehet.
- Megköszöntem, nem igaz? - széttártam a karomat, mire ő is kilépett a folyosóra, és az ajtófélfának támaszkodott. - Mit kéne még tennem?
- Először is, ha erre mászkálsz - és nem vagy valamelyik kollégiumba érkező fiú édesanyja -,akkor van egy olyan elméletem, hogy eltévedtél... - a hangjában nem volt gúny, vagy szánalom, valami mégis arra késztetett, hogy kieresszem a tüskéimet. Döjfösen kihúztam magam, és tekintetemet az övébe vájtam.
- Nem tévedtem el, csak... nem találom az igazgatói irodát! - megrántottam a vállam, de közben egy pillanatra sem bontottam meg a szemkontaktust. Újra végigmért, és arcára őszintének tűnő mosoly kúszott, ami miatt minden egyes pillanatban észnél kellett lennem, nehogy én is elnevessem magam.
- Haladj az árral! - kacsintott, majd kezével a folyosó vége felé irányuló embertömegre bökött. Engedélyeztem magamnak egy enyhe mosolyt, majd bólintva elindultam volna, de a fiú,újra megállított.
- Másodszor... - lazán ellökte magát az ajtófélfától, majd felém fordult. Mikor már biztos volt benne, hogy figyelek rá, újra elmosolyodott. - A nevem Daniel Vargas. És ha már megmentettelek a kicsapástól a tanév kezdete előtt, megmondhatnád a nevedet!
- Rendben. - vigyorogva tűrtem a pillantását, majd sarkon fordultam. Magam mögött hallottam, a rohanó Daniel lépteit, aki pár másodperc alatt utolért, és megragadta a karom.
- Akkor? - várakozó tekintettel fürkészte az arcom, én pedig nevetve megráztam a fejem.
- Azt mondtam, megmondom a nevemet, de azt nem, hogy mikor! - ezzel magára hagytam az értetlenül ácsorgó Danielt a fiúktól hemzsegő folyosón. Fogalmam sem volt, hova lett a lebukástól való félelem, vagy a fiúról alkotott első benyomásom, de ezek hiánya arra késztetett, hogy mielőtt elkanyarodtam volna a heringrajhoz hasonló emberáradattal, megfordultam, és odakiáltottam Daniel-nek:
- Cordelya! A nevem Cordelya - mosolyogva figyeltem, ahogy megindul felém, azonban én gyorsabb voltam. Elég filmet láttam már, hogy tudjam, egy hatásos belépő, vagy rejtélyes találkozás mennyit dob a sztorin, és most, hogy ilyen lehetőséget kaptam, nem akartam elszúrni. Nem tudom, Daniel valójában milyen ember. Nem tudom, kedvelni fogom-e, vagy az első alkalommal meggyűlölöm. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán látom-e még újra a fiút, de azt tudtam, hogy ha kell, akkor így lesz.

Percek alatt megérkeztem az igazgatóiba vezető ajtónak vélt bejárat elé, az itt tolongó diákokból pedig arra következtettem, hogy jó helyen járok. Úgy döntöttem, megvárom a bátyámat, de negyed óra semmittevés után rájöttem, hogy Thomas vagy megelőzött engem, vagy megette a jeti.
- Cara Gavaretti? - ugyanaz a szikár férfi dugta ki az orrát az igazgatói ajtaján, mint aki az előző percekben is, keresve az olyan diákokat, akik el akarják foglalni a szobájukat. Szinte nevetséges volt a szemüvegében, ami minden rossz mozdulatánál le akart esni az orráról, és az átizzadt ingében, ami az augusztusi melegben makacsul tapadt a hátához.
- Cordelya és Thomas Castillo itt van már? - kérdezte némi várakozás után, mikor rájött, hogy az először szólított lány nem érkezett meg. A nevem hallatán felugrottam a székemből, és a férfi elé botorkáltam.
- Jó napot, Cordelya vagyok! - mosolyogtam rá, reménykedve, hogy nem haragszik meg rám úgy, mint Ms. Sanchez. A férfi bólintott, majd intett, hogy kövessem. Hát, azt meg kell hagyni, hogy egy fokkal jobb kezdés, mintha hisztérikusan legyezgetve magát elszaladt volna.
- Cordelya Castillo? - kérdezte odabent egy nő a számítógép mögül. Amint felemelte a fejét, felismertem benne a tanárnőt, akivel már sikeresen megutáltattam magam.
- Igen, asszonyom... - idétlenül vigyorogva foglaltam helyet vele szemben, és magamban azon morfondíroztam, mivel tudnám jóvá tenni az első találkozásunkkor történt kirohanásomat. Most sem volt sokkal több kedvem Ms. Sanchez-hez, és a nevetséges etikettjéhez, de Daniel emléke furcsa módon nyugtató hatással volt rám, így biztos lehettem benne, hogy nem fogok senkit az őrületbe kergetni.
- A kedves bátyja? - kérdezte kimérten, fel sem nézve a papírjaiból.
- Nem tudom, asszonyom... - motyogtam, még mindig vigyorogva. - Biztosan meg fogom találni, és elmagyarázok neki mindent.
Ms. Sanchez felvont szemöldökkel rám pillantott, mintha kételkedne abban, hogy én valóban az a lány vagyok, aki nem is olyan régen totálisan kikészítette.
- Össze kell szednem néhány adatot önről, és kedves bátyjáról, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben - motyogta ridegen a nő, mire borzongás futott végig a hátamon. Igyekeztem fékezni magam, bár Ms. Sanchez hangjától szinte libabőrős lettem, és kedvem lett volna kiugrani az ablakon. Mintha az, hogy Thomas magamra hagyott, az én hibám lenne.
- Kor?
- Én 15 éves vagyok, Thomas pedig 16... - motyogta, a nő pedig megköszörülte a torkát, mire zavartan hozzátettem: - asszonyom...
- Lakcím, édesapjuk, édesanyjuk neve? - Ms. Sanchez kérdezett az elérhetőségekről, egészségügyi adatokról, és mindenről, amiről csak lehet, úgyhogy nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne rohanjak el megfojtani kedves bátyámat, aki nem szándékozik jelen lenni köreinkben... A feketeleves mégis akkor jött, mikor Ms. Sanchez elém tolt egy borítékot. Vonakodva előhúztam a telefonomat a farmernadrágom zsebéből, és belecsúsztattam a sárga papírborítékba.
- Üzenetküldésre az iskolai vezetékes telefonok szolgálnak... Ön a második emeleti 25-ös lakásban fog lakni, lakótára lesz Rosa Street, Marina Cauviglia kisasszonyoknak, a szobatára pedig Crystal Ferro kisasszony lesz. - ezzel a kezembe nyomott egy kis aranyozott kulcsot, melyen a 25-ös szám díszelgett. Mielőtt jobban megnézhettem volna, egy fiókból előhúzott egy csomagot.
- Ez az iskolai egyenruha, amelyet az ünnepélyeken kötelező viselni minden diáknak a Severo Ochoa intézményében. - a nő a kezembe nyomta a ruhákat, majd intett, hogy felállhatok.
- Amint megtalálja, kérem küldje ide kedves bátyját!
- Igenis, asszonyom... - bólintottam, és mintha apró mosolyt fedeztem volna fel az arcán. Épp hogy csak látni lehetett. A bőröndömmel, és az újonnan kapott holmikkal egyensúlyozva kiléptem az irodából. Amint körbenéztem, ismerős arcot pillantottam meg a tömegben.

- Thomas Castillo! - kiáltottam rá dühösen a közeledő bátyámra. Fogalmam sem volt, mi lehet csapzott külsejének oka, vagy miért ilyen furcsa az arca, de ez most nem is érdekelt.
- Ne haragudj rám, Cory, én csak... - motyogta, de nem hagytam, hogy befejezze. Mérgesen az igazgatói felé böktem.
- Most menj, és nézz szembe rémálmaid boszorkányával kedves bátyám, aki nem szándékoztál megjelenni köreinkben! - kiabáltam Thomasra, olyan hangnemben, akár csak Ms. Sanchez, majd fújtatva faképnél hagytam a döbbent bátyámat. Nem tudom, hogy fogom megtalálni őt, vagy mikor beszélhetünk majd, de annyira haragudtam rá, hogy reménykedtem benne, hogy ez csak napok múlva törtéhet majd meg. Kis idő múlva meg is találtam az ajtót, ami mögött a lakás terült el, amelyben négy évig élni fogok. A szívem a torkomban dobogott, mikor belöktem az ajtót. Azonban ahogy átléptem a küszöböt, elmúlt minden kétségem. Hatalmas helyiség tárult elém: óriási nappali hófehér falakkal, és hatalmas ablakokkal. A szoba közepén, a fekete árnyalatú padlón egy kényelmesnek tűnő, fehér kanapé kapott helyet. A falra hosszú polcokat szereltek, amelyek még mind üresen álltak. A padlóra hatalmas fehér szőnyeget terítettek, ezzel összhangot adva a nappalinak. Az ablakokhoz sétáltam, ahonnan úgy tűnt, belátni a fél világot. A szoba mindkét oldalán  feketére festett lépcső húzódott, mely a szobába vezetett. A jobb oldali feljáró alatti ajtó félig nyitva állt, de így is látni lehetett rajta keresztül a takaros kis konyhát. Óvatosan megindultam felfelé az egyik lépcsőn, félve, hogy esetleg felkeltem valamelyik lakótársam figyelmét. Semmi kedvem nem volt pont most ismerkedni velük. Szerencsémre üres szobába nyitottam be, és feltűnés nélkül be is csukhattam magam után az ajtót. Ebben a helységben sem kellett csalódnom: krémszínű falait néhol fekete minták díszítették, a hatalmas szoba két szélére két két franciaágyat állítottak, és a kristálytiszta üvegablakok fölé akasztott függöny is harmonizált a színekkel. Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, van hely, ahol szívesebben lennék örök kárhozatra ítélve, és abban a pillanatban el is hittem, hogy talán túl fogom élni ezt a négy évet a Severo falai között.
Óvatosan leültem az ágyra, majd amint megéreztem, milyen puha, azonnal elvetettem magam rajta. Ezért az ágyért hagytam el Thomast, haragítottam magamra Ms. Sanchez-t, dőltem be Sofia kicsinyes bosszúhadjáratának, és emiatt ismertem meg Daniel-t. De megérte.
A Daniel-lel való találkozás eszembe juttatta, hogy mennyire rosszul igazodom ki az embereken, és milyen jól meg lehet téveszteni! Daniel-ről azt hittem, hogy beképzelt, és elkényeztetett fiú, mégis úgy tűnik, egész kedves srác. Sofia esetében meggyőződésem volt, hogy jó szándékú és segítőkény lánnyal van dolgom, mégis kiderült, hogy ő a megtestesült boszorkány a mesékből.  És talán Ms. Sanchez első benyomását is sikerült megváltoztatnom magamról. És ezzel még közel sem volt vége a napomnak. Sejtelmem sem volt, mi vár még rám.

Mert akkor lépett be a lány, csapzott, szőke hajjal, fújtatva. Ő, meg a szeszélyei fenekestül forgatták fel az életemet. Máig sem felejtettem el azt az embert, aki az évek alatt nem a barátom lett, sokkal inkább a nővérem: Crystal Ferro-t...

Sección 2 - Az életem romokban

Hola!:)
Itt is az új rész! A csodás deign Szimy műve, mindenkinek ajánlom, hogy most rögtön nézze meg, mert egyszerűen... ahw<3 

Crystal Ferro

La Plata, 2016 július harmadika. A történelemkönyvek megfeledkeznek eme igen fontos dátumról, de nem is csoda, hisz mind poros vackok... Persze, hogy nem említik egy szupernova felrobbanását, a történelem legnagyobb árulását. Esküszöm, egyik háború sem volt még ennyire igazságtalan, mint
amit aznap vívtam a családommal. Pedig a nővéremmel ketten indultunk neki az ellenségnek, ami így is hajthatatlan volt. A Ferro szülők csapatai rendíthetetlenül állták az ostromot. 

- Els, a titkos fegyvert! - suttogtam a meghátrálásra készülő hadseregünk másodtábornokának. A nővérem kis habozás után megértette, mire akarok kilyukadni, és az elszánt arckifejezése pillanatok alatt szomorú érzelmeket vett át. Én is így tettem, ezzel megkezdve a Ferro nővérek támadását. 

- Kérlek, apa! - kezdte Els, megtámadva a gyengébbnek vélt félt. - Ha a Severo-ba küldesz, elszalasztom az esélyt a Miranda-hoz való felvételre, és Ryan-t is futni hagyom! - a nővérem tervei hosszútávra pont úgy feleslegessé váltak, mint az enyémek, a szüleink egyetlen legyintésére, mellyel megparancsolták, hogy Buenos Aires egyik híres akadémiáján folytassuk a tanulmányainkat. Els a divathoz való érzékével egy ilyen céghez akart leszerződni, és a tervei közt szerepelt férjhez menni a barátjához, szülni egy tucat gyereket, majd elgurulni egy fehér, hatfogatos hintón... Nekem egyszerűbb ötleteim voltak, elsősorban bejutni egy neves színészkurzusba, és olyan gyorsan itt hagyni La Plata-t, ahogy csak lehet! Félreértés ne essék, imádom a helyet, de a családom kész elme-őrültek gyülekezete! Anya étterem tulajdonos, a szülei révén elég sok pénzre tett szert, de az összes idejét elveszi a munka, és nem ér rá velünk foglalkozni. Apa üzletember, és állandóan van valami fontos dolga. Kihagyták az összes eddigi ünnepélyemet, még csak énekelni sem láttak az iskolai színdarabban, pedig nem voltam rossz! Sőt, igazi csillagként álltam színpadra! Egyébként nem, mintha annyira érdekes lenne, egyáltalán nem zavar... Els-ről is tudtam, hogy az első adandó alkalommal lelépne, így nem igazán számítottam rá, hogy beférek abba a hintóba a tizenkét gyerek, meg a felhőtlen párocska mellé.

- És én is tönkre mennék! - folytattam kerek szemekkel, pillogva az előbb megkezdett ostromot. - Nem tehetitek tönkre az életem.

Az ellenség persze rögtön visszatámadt, bevetve a közömbösséget, fegyver helyett egy újsággal elvágva a Ferro nővérek szemkontaktusát a szülőkkel.

- A Severo-ba mentek. - jelentette ki apa ridegen. - Pont.

Így zajlott le a Severo Ochoa-ért folytatott küzdelem a mi otthonunkban. Mi kitartóan küzdöttünk egy szinte lehetetlennek tűnő csatában, és jól el is véreztünk... A szupernovám felrobbant, de az a baj, hogy csak engem, meg Els-t rántott magával, mert a Ferro szülők újságnak nevezett pajzsa kivédett mindent, mi pedig megehettünk, amit főztünk. 

Nekem valójában csak az utolsó nap, a bőröndömet pakolgatva esett le, hogy a szüleink száműznek minket.

- Kipkopp! - vidám hangra fordultam az ajtó felé, ahol a nővéremet pillantottam meg. - Bejöhetek?

- Fogalmam sincs, hogy vagy te ennyire vidám! - bosszankodva lecsaptam a harmadik bőröndöm fedelét, ami most sem sikerült lezárnom. Az első kofferem megfelelő súly hatására lezáródott, a másodiknál már szükségem volt még egy kis segítségre, így az ölembe vettem Rachel-t, a család macskáját, aki egyébként elég termetes egy állat. Majdnem akkora, mint egy kisebb kutya, és feleannyi kölyke van, mint amennyit Els egyébként tervezett. Az egyikőjük az én kiscicám, Alaszka. Néha elég idegesítő, mikor a nyávogása miatt nem tudok aludni, de mindig kárpótol, mikor az ölembe kuporodik. A lényeg, hogy Rachel segítségével lezártam a második bőröndöm, de szegény megijedt, és elszaladt. Nem hibáztatom...

- Várj, segítek! - Els mellém ült a kofferemre, ami megadta magát, és be tudtam cipzározni. 

- Te már kész vagy? - kérdeztem, miközben Alaszka hordozóját kezdtem keresni. 

- Igen, mert én nem viszek annyi cuccot, mint te. - mondta nevetve, mire elkerekedett szemekkel rápillantottam, magyarázatot követelve. - Mert csak két bőröndöm van, egy sporttáskám, és két kicsi csomagom.

Nevetve megráztam a fejem, és kezemben a macskám ketrecével a csomagjaimhoz léptem.

- Hozod Alaszkát is? - kérdezte a nővérem csodálkozva.

- Persze, ahhoz, hogy teljesen tökéletes legyek, kell egy puha kisállat is nekem. - legyintettem sietősen, mire Els hangosan felnevetett. - Remélhetőleg egy év múlva anyáék rádöbbennek, hogy a Severo totál gáz, és átíratnak máshová!

- Crystal, neked nem mondták? - Els csodálkozva mért végig, mire kicsit megijedtem, bár akkor még fogalmam sem volt az egészről. - Apáék az akadémia végéig írattak be minket az iskolába. Te négy évet húzol majd le!

- Mi? - gúnyos mosolyra húztam a számat, bár tudtam, hogy a nővéremnek igaza van. - Csak nem gondolják, hogy négy évet ki fogok ott bírni! Els...

- Sajnálom! - szomorúan magához húzott, így időt adva nekem, hogy összeszedjem magamat. Gyorsan megigazítottam a hajamat, majd a csalódottságomat elfojtva kihurcoltam a cuccaimat a folyosóra.

- Valaki kivisz bennünket a reptérre? - kérdeztem szuszogva Els-t, mikor letettem a csomagjaimat. 

- Ryan azt mondta, eljön értünk. - mosolygott rám a nővérem, majd kilépett az ajtón. Én úgy döntöttem, elbúcsúzom a családomtól. Először persze behajtottam Alaszkát a szállító ketrecébe. Nem szeret ebben utazni, talán a pink nem az ő színe... Apát a dolgozószobájában találtam meg a képernyő fölé görnyedve.

- Lassan indulunk. - motyogtam, mire bólintott, levette a szemüvegét, és mellém lépett.

- Vigyázz magadra, Crystal! - mosolygott rám, majd magához szorított. Furcsa volt a közvetlensége, mintha elkövetett volna ellenem valamit, persze azon kívül, hogy száműzet az iskolába.

- Baj van, apa? - kérdeztem gyanakodva, de ő megrázta a fejét.

- Már nem is lehetek szomorú, amiért elmentek mindketten? 

- Nem önszántunkból megyünk el! - kiáltottam indulatosan, de ő csendre intett, majd még egyszer megölelt. Még beszéltünk kicsit, majd anya után indultam. A konyhában találtam rá, épp hangosan kiabált valakivel a telefonban.

- Nekem azonnal kellenek a papírok, érti? - kiáltotta indulatosan, én pedig kicsit hátrébb húzódtam, hogy megtudjam, miről van szó. - Nem várhatok! Nem, nem érdekelnek a formaságok! Most rögtön bemegyek a bíróságra, ha kell, de el akarok válni!

Nem tudom leírni, amit akkor éreztem. Mert értelmet nyert minden, hogy miért volt eddig csönd az ebédlőasztalnál, hogy a szüleim miért kerülték egymást, és hogy apa miért volt ennyire engedékeny velem. Már régóta a levegőben volt a dolog, de most váratlanul érintett, és szíven ütött.

- Tessék? - csalódottan előléptem, mire anya lecsapta a telefont. Bosszúsan megmasszírozta a homlokát, majd egy székre támaszkodva felém fordult.
- Mennyit hallottál Crystal?
- Pont eleget! - mérgesen fújtatva közelebb léptem hozzá. - Nem csak hogy börtönbe zárattok, de még ez is! Nem gondolod, hogy ezt illett volna közölni velünk?
- Ne beszél így velem, Crystal! Ez nem a ti dolgotok! - anya szigorúan végigmért, megigazította a ruháját, majd folytatta. - Nem kéne beleütnöd az orrodat mások dolgába, ezt megtanulhatnád!
- Anya, mégis csak a szüleink vagytok, nem látod, hogy ez bennünket is érint?!? - mérgesen hadonásztam, de anya most sem engedett.
- Megtudtátok volna, idővel, ha elintéztük a formaságokat...
- Mikor? Mikor majd arra térünk haza a szünetben, hogy valamelyikőtök elköltözik, mi pedig nem tehetünk semmit?
- Fejezd be Crystal! Apádat lefoglalja a munka, Afrikába fog menni, én pedig nem szeretnék így élni... - legyintett anya, én pedig bosszúsan tűrtem az egészet.
- Én most megyek... - gyorsan megöleltem anyát, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a házból. Kint persze Els sem volt valami jó formában.
- Mi történt? - kérdeztem, meglátva a kisírt szemeit.
- Ryan-t sajnos elrángatták a szülei egy nyaralásra, pont ma, és nem ér rá kivinni bennünket. - látszott, hogy a nővérem elég alaposan összeveszett a barátjával, így inkább nem faggattam.
- Akkor hogy utazunk? - kérdeztem halkan, mire megrántotta a vállát.
- Szóljunk apának, biztos kivisz majd...
- Nem! - hirtelen az ajtó elé ugrottam. Nem akartam, hogy Els megtudja a válást ilyen állapotban, őt ismerve pedig biztos hogy észrevette volna a szüleinken, hogy valami nincs rendben. Gyorsan ki kellett találjak valamit, ami nem is ment annyira nehezen, mert a garázsra pillantva rögtön tudtam a megoldást. - Gyere velem!
Els közelgő, tizennyolcadik születésnapja alkalmából anyáék vettek neki egy kocsit. Igazság szerint Els tizenhét évesen már letette a jogsiját, de azóta egyszer sem vezetett, anyáék pedig ösztökélni akarták. Fogalmam sincs, hogyan akarták átadni neki az ajándékot, de most szükségem volt rá. Sebes léptekkel indultam a lezárt garázs felé. Tudtam, hogy anyáék ide rejtették, mert külön megkértek, hogy csenjem el a nővérem kulcsát a helyiséghez, ezért biztos voltam a dolgomban. Els csodálkozására előkotortam a kulcsát, és kinyitottam az ajtót. Ahogy sejtettem, a fehér kocsi bent állt a sötétben, egy cetlivel a visszapillantóján: "Boldog születésnapot, Elsa!"
- Ez meg... - kezdte a nővérem csodálkozva, de a szavába vágtam.
- Születésnapi ajándék. Tudsz még vezetni? - tudakoltam türelmetlenül, mire nevetve bólintott, és óvatosan felnyitotta a kocsiajtót. Én bepattantam mellé, és sürgetően végigmértem.
- Na, tudod vezetni?
- Persze! - Els még mindig az ülésen talált kulcsot méregette, majd lassan beindította a kocsit.
- Akkor induljunk, kérlek! - motyogtam, mire kigurultunk a garázsból. Az első pár baki után, mikor kicsit megijedtem, Els megnyugtatott, hogy biztonságban vagyunk, és az út nagy részén nem is történt semmi érdekes. A nővérem egész jól vezette az autót, ahhoz képest, hogy jó ideje nem próbálkozott. Alig egy óra alatt megérkeztünk Buenos Airesbe, és Els bekanyarodott egy hatalmas épület elé.
- Csak azt ne mond, hogy megjöttünk! - fújtattam idegesen, és kikapcsoltam a rádióból üvöltő zenét.
- De igen. - sóhajtott Els is, és kinyitotta az ajtót. - Fogjuk fel optimistán a dolgokat.
- Optimistán? - kérdeztem ideges, elképedve a nővérem jókedvűségén, de ő csak bólintott. Száműztek egy börtön szerű helyre, ahol tanulni is kell, a szüleim válnak, a nővérem a kapcsolata miatt roppan össze, tehát bármennyire optimistán állok hozzá a dolgokhoz, az életem romokban...

Sección 1 - Mert ha minden könnyű lenne...

Cordelya Castillo

- És te komolyan igent mondtál neki? Nem hiszem el Camil... - aznap is nevetve estem be a ház ajtaján, egyenesen a sütögető Olga háta mögé, a bátyám barátnőjével a nyomomban.

- Mi olyan vicces drágáim? - Olga mosolyogva fordult felénk.

- Semmi, csak Camil elmesélte, hogy Thomas hogyan hívta el először randira. - még mindig nevettem, bár jól ismertem a sztorit. Thomas abban a pillanatban rontott be az előszobába, olyan arckifejezéssel, mint aki épp egy összeesküvésről vett tudomást. 

- Mit csináltam? - kérdezte komolyan, és gorombán, végigmérve először engem, majd Camilt és Olgát.

- Semmit, semmit drágám, csak Cordelya éppen most mondta, hogy mennyire szereted a csokitortát, amit épp most sütök! - vigyorgott rá a házvezetőnőnk. Olga az egyetlen, aki a teljes nevemen szólít, aki ismer, mindig Lya-nak becéz.

- Én nem ezt hallottam! - Thomas nem az az ember, akivel egy szempillantás alatt el lehet hitetni, hogy rosszul emlékszik.

- Jut eszembe, apa hívott, még mikor Cami meg én sétáltunk! - kiáltottam fel. - Azt mondta, ha visszaértünk, te meg én menjünk be hozzá!

Thomas intett, hogy felőle mehetünk, úgyhogy a nappalin keresztül berongyoltunk apa dolgozószobájába. Mindig unalmasnak tartottam ezt a kis helységet, apa sosem volt hajlandó kidíszíteni, de  mivel nem sok időt töltök itt, nem igazán ellenkeztem vele ez ügyben.

- Mit szeretnél apa? - huppantam le az asztal előtt álló székre. Ő most is pont azzal az arckifejezéssel mért véget, amit akkor használ, mikor valami szigorú dolgot akar közölni. 

- Itt a nyár vége. - kezdte komoran.

- És utálsz, mert Párizsba megyek énekelni. - nevettem fel keseredetten, mikor eszembe jutott a tervem.

- Nem Cordelya. Tévedsz! Igenis szeretlek. - apa megrázta a fejét -mintha egy fejrázással a világ összes gondját el tudná tüntetni-, amire egy szemforgatással válaszoltam. - És Párizsba sem mész. Mindkettőtök mától a Severo Ochoa tanítványa.
Fogalmam sincs, mit éreztem abban a másodpercben. Azt hiszem, erre mondják, hogy teljes képszakadás. A következő emlékem az, hogy erővel csapom be magam után a szobám ajtaját, miközben apával kiabálok. Utáltam őt, utáltam az iskolát, utáltam az álmaimat, magamat, amiért nem tudtam valóra váltani őket, meg úgy ahogy van, az egész világot. Végre egyedül voltam a szobámban, és nem zargatott senki. Azt hiszem, az első dolgom az volt, hogy lerogytam az ablakpárkányra. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Mit tehetnék az ellen, hogy apa abba a szigorú, szörnyű börtönbe dugjon. A Severo Ochoa-t csak hírnévből ismertem. Angeles néném mindig azt hajtogatta, hogy ne legyek rossz, mert apa a végén oda küld, ha nagyon az agyára megyek. És most? Jól ismertem apát. Tudtam, hogy ha valamit kijelentett, kész, nem lehet vele ellenkezni. Thomassal valahogy még kibírnám. Inkognítóban lelépnénk néha, de az iskola két szárnyra van osztva! A fiúk és lányok szét vannak választva, csak engedéllyel lehet járkálni, és állítólag az igazgató nem bőkezű ezekkel. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megszökök, de ennyire őrült még én sem vagyok! Aztán arra is gondoltam, hogy bezárom apát addig, amíg Párizsba nem érek, de rajtam kívül még laknak páran ebben a házban. A harcot felvenni apával, viszont még én is képtelen lennék. Camilt nem vonhattam bele a családi ügyeinkbe, Thomas biztosan nem szegülne ellen, Olga, vagy Ramallo, apa segéde meg elképzelhetetlen, hogy támogatnák a költözésem. A családnak egyetlen közeli tagja van még, Angeles. Ő még ki is állna mellettem, hiszen ahogy anyának volt, neki is a zene a mindene! Vele akartam élni Európában is. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a tény, rögtön a telefonomért nyúltam. Tárcsáztam a számot, majd pár csörgés után a jól ismert hang megszólalt a vonal túlsó végén.
- Angeles Carrara, miben segíthetek? - kérdezte nyugodtan.
- Angie, itt Cordelya! - még mindig hallatszott az elkeseredés a hangomban, de inkább nem akartam arra energiát pazarolni, hogy nyugodtan tűnjek.
- Mi a baj, kincsem? - Angie hangja is ijedté vált.
- Apa a Severo Ochoa-ba küld! Nem mehetek Párizsba! - újra előtört egy adag hiszti, ami felülkerekedett rajtam, a könnyeim megint folyni kezdtek.
- Cordelya, figyelj rám! - a vonal másik végéről Angie pár perc múlva szólalt meg. - Beszélek apáddal, próbálj megnyugodni, elintézem, nem mész a Severo-ba!
A hívásnak vége szakadt, én pedig inkább megpróbáltam erőt venni magamon. A szobámban álló szintetizátorhoz léptem, és játszani kezdtem rajta az első dalt, amit még pár hete kezdtem tanulgatni. Egyszerű akkordok sorozata, a dallama mégis tetszik. A zene valahogy most is megnyugtatott, ám mikor befejeztem a dallamot, újra rám tört volna a szomorúság, ha Camil nem ront be.
- Sajnálom, kislány! - ölelt magához. Sokáig így álltunk, majd ő szólalt meg. - Thomas sem viseli jól, de az apátok nem enged. A bátyád kizárt a szobájából!
- Sajnálom, Camil! - sóhajtottam, majd mindketten lerogytunk az ágyra.
- Nézd Lya, te vagy az egyetlen barátom, Thomas pedig a pasim. - motyogta Camil, mire meredten bámulni kezdtem. - Megkérem a szüleim, hogy hadd mehessek veletek!
Őszintén csodáltam ezt a vörös hajú lányt. Itt ül előttem, és képes lenne önként börtönbe vonulni értünk.
- Camil! Ezt egyikünk sem várja el tőled! - a hangomban vegyült az őszinte csodálat és a fájdalom is.
- Nem azért... Mit kezdenék magammal... - hanyagul megrántotta a vállát, majd nevetve kisétált a szobából.
Angie ígéretéből nem lett semmi. A nagynéném persze naponta hívogatta apát, de a telefonhívásokat egyszerűen ki lehet nyomni, nem igaz? A nyár hátramaradt része úgy ahogy volt, elröppent. Thomas az ideje nagy részét a szobájában töltötte a gitárjával kettesben, én sem nagyon mozdultam ki, csak Olgat engedtem be a kajával, hiszen az éhhalál nem szerepelt a terveimben. A zongorám előtt kuksoltam, ezzel talán a legrosszabbat téve magamnak, hiszen így még nehezebb lesz elválni a kedves hangszertől.
Aztán eljött augusztus 29. Az előző estét végigbőgtem, így kisírt, fáradt szemekkel ébredtem hajnalban. Nem volt kedvem visszaaludni, így egy darabig csak ültem az ágyban, és azon töprengtem, mi rosszat követhettem el a sorsom ellen, hogy így büntet. Abban a pár hétben még jobban megutáltam a Severo Ochoa-t. Még pirkadat előtt felkeltem az ágyból. Vagy fél órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam eltüntetni a karikákat a szemem elól, de végül lemostam az összes korrektort, amit magamra tettem. Még egyszer lejátszottam a jól ismert dallamot a fekete-fehér billentyűkön, majd összedobáltam azokat a cuccokat, amiket még nem készítettem be. Mikor Ramallo szólt, hogy itt van a sofőr, aki elvisz a suliba, már a bőrönddel a kezemben ültem az ágyon. Mikor kiléptem a folyosóra, Thomassal találtam szemben magam.
- Beszéltél apával? - kérdeztem halkan, mire bólintott.
- Már tegnap elköszöntem. Te?
Válaszul megráztam a fejem. - Nem áll szándékomban ezek után beszélni vele. Úgy érzem, elárult engem!
- Csak a legjobbat akarja nekünk. - Thomas egyaránt győzködte magát, és engem is, de én hajthatatlan voltam.
- De ami szerinte a legjobb nekünk - sóhajtottam. - ,azzal teszi a legrosszabbat!
Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket, és lesétáltam a lépcsőn. Miután köszöntem Carlos-nak, a sofőrünknek, bőröndjeimet gyorsan bepakoltam a csomagtartóba, majd helyet foglaltam a hátsó ülésen. A kocsi sötétített ablakain keresztül jól láttam a felkelő napot, mégsem villanyozott föl túlságosan. Valójában nem értettem, mire ez a nagy óvatosság még a kocsival is, hiszen egy hatalmas, fehér luxusautót amúgy is csak kiszúr pár épeszű ember... Akkor meg nem mindegy, ki ül benne? Persze nem gondolkodhat mindenki úgy, mint én, erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy apa fejében a logika legapróbb szikrája sem fedezhető fel.
Igyekeztem néma bambulással eltölteni az időt, de sehogy nem tudtam nyugalmi állapotba helyezkedni, ráadásul Thomas sem volt hajlandó a kocsiba fáradni, így úgy döntöttem, megkeresem őt. Legkevésbé akartam apával találkozni, de muszáj volt tennem valamit. Feltéptem a kocsi ajtaját, és puffogva visszabaktattam a teraszra, ahol egy oszlopnak dőlve figyeltem Thomas és Camil búcsúzkodását.
- Majd megyek én is hamar... - Camil halkan beszélt, a szavai hangsúlyából arra következtettem, hogy nem is régen veszekedett a bátyámmal.
- Rendben... - motyogta Thomas, majd gyors csókot nyomott a lány szájára és elviharozva mellettem, bevágta magát a fehér kocsiba. Camil is küldött felém egy halovány mosolyt, majd lelépett. Én is a kocsi fel fordultam, de amint megpördültem, apa állt előttem.
- Mit akarsz? - karba tett kézzel fordultam felé menekülési útvonalat keresve.
- Cordelya, ne viselkedj így! - apa sóhajtott, majd kicsit odébb állt, így lehetőséget adva nekem a távozásra, amit azon nyomban megragadtam. Mégis, mikor elhaladtam apa mellett, ő megszorította a karom, ezzel egy pillanatra pedig megállított.
- Ugye tudod, hogy szeretek? - kérdezte halkan, mire gorombán kitéptem a kezem a szorításából, és bevágtattam a kocsiba.
Kicsivel azután, hogy a motor felzúgott, és az ablakon kibámulva megpillantottam az elsuhanó tájat, Thomas megbökte a vállam.
- Mi van? - flegmán felé fordultam, de ahogy hozzá szóltam, rögtön meg is bántam. Nem akartam neki rosszat, de abban a helyzetben nem tudtam volna szebben megszólalni. Nem is vette nagyon magára, hiszen ezzel ő is tisztában volt.
- Nyugi... - megrántotta a vállát, és az ablak felé fordult. - Lesz egy évünk szülők nélkül...
- Szülők helyet gyilkológépeket kapunk, akik vérszívásból élnek, és a foguk a kémiadolgozatukon át harap... - sóhajtottam fel fáradtan. Akárhogy próbáltam, ennek az egész ügynek nem lehetett a jó oldalát nézni. Ezzel a pillanattal csesztem el az egész életem. Ha kikerülök a Severo-ból, esetleg orvos, jogász, vagy valami gürcölő barom válhat belőlem, de hogy zenész nem, az biztos...
- A mai, biztos hogy nem az én napom... - motyogtam, majd bedugtam a fülhallgatóm, és hagytam, hogy a kocsi átguruljon velem egy új, számomra teljesen ismeretlen életbe...