Crystal Ferro
Én sosem voltam az a fajta ember, aki se szó, se beszéd áttipor a barátain. Igazából az általánosban bármit megtettem volna a számomra kedves ismerőseimért, egyszer még egy megrovást is bevállaltam egy osztálytársamért, pedig eszem ágában sem volt almacsutkát dobni a tanárnő hajába. Mondanom sem kell, otthon jól kikaptam érte, mégsem bántam, hiszen legalább a padtársam -akit valószínűleg egyenesen igazgatói intővel jutalmaztak volna-, megúszta a dolgot. Igazából hálás mosolyon kívül semmit nem kaptam tőle, de nem is volt rá szükségem. Ugyanis az eset után hetekig azzal a tudattal alhattam el, hogy önzetlenül segítettem valakinek.
Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek ilyesmire. A torkom összeszorult, a gyomrom pedig egyenesen görcsbe rándult, mikor végignéztem, ahogy a rózsaszín löttytől ragacsos Cordelya lesétált az emelvényről. Ha nagyon akartam volna, a teljes felelősséget Sofia-ra háríthattam volna, hiszen ő rántotta meg a kötelet, én csak bátorítottam Coryt, hogy álljon ki a tömeg elé. Hiszen mi történhet? Nem vallhattam be, hogy ha felmegy oda, egy vödörnyi joghurt - legalábbis akkor erre tippeltem - borul a nyakába. Mikor órákkal ezelőtt Sofia egyetlen apró szívességre kért, még biztos voltam benne, hogy nem fogok engedni neki. Kemény elhatározás élt a fejemben, miszerint igenis hű leszek magamhoz, és az elveimhez, csak aztán Cory maszlaga Thomas barátnőjéről teljesen összezavart. Fogalmam sem volt, mit látott, vagy mit nem, de az biztos, hogy nekem semmilyen terveim nem voltak a bátyjával. Mégis, a kirohanása elég volt ahhoz, hogy mikor Sofia a színpadra szólította őt, eluralkodjon rajtam a népszerűség utáni vágyakozás, és Sofia szigorú tekintetének felügyelete alatt rávegyem Coryt, hogy lejárassa magát.
- Hülye vasorrú banya... - vetette maga elé Marina Sofiara utalva, miután az igazgatónő sűrű bocsánatkérés, és az eset felderítésének ígérete közben útjára bocsátott mindenkit. - Oké, igazából egész szép orra van, de akkor is...
- Igazából az orra vészesen hasonlít anyukám egyik barátnőjének plasztikáztatott nózijára... - színlelt nevetéssel, de igazi undorral a hangomban igyekeztem elterelni a szót, bár a megvetést inkább magamnak címeztem, mint az eset fő kitervelőjének.
- Az biztos, hogyha rajtam múlna, kicsapnák az iskolából... - Marina hangja újra tele volt dühvel, mire egy mögöttünk éppen felálló lány közbeszólt.
- Mindig megússza... - legyintett, mintha az ehhez hasonló akciók mindennaposak lennének itt. - Most is csak az árnyékból gonoszkodik, a tanárok nem látják, vagy csak nem akarják látni, azok a diákok, akik pedig tisztában vannak Sofia ügyleteivel, nem mernek felszólalni ellene. Az lenne a tökéletes baklövés, ami itt egyet jelentene a halállal.
A lány újra megrántotta a vállát, majd eltűnt a bejáratokon kiáramló tömegben. Mellettem Marina újra beszélni kezdett arról, mennyire megveti azt, aki részt vesz az ilyen megaláztatásokban, de mindent, amit kimondott, én már percekkel előtte listára vettem magamnak. Alig fél napja érkeztem, és a Crystal Ferro baklövései című jegyzék egyre csak növekedett. Öt perc sem kellett hozzá, és a mellettem sétáló lányt magára hagyva elindultam visszafelé. Céltudatosan átverekedtem magam tömegen, és csak akkor torpantam meg, mikor megpillantottam Sofiat. Balszerencsémre ő is kiszúrt engem, és befejezte az előtte álldogáló tanárnővel folytatott beszélgetését arról, hogy természetesen fogalma sincs, ki vetemedhetett ilyen galádságra...
- Crystal! - arcán újra megjelent az a fölényes mosoly, amit első találkozásunkkor is láttam rajta, de most valami más is vegyült hozzá. Láttam rajta, hogy rettentően örül a sikerének. - Tudod, meg kell mondjam, egy pillanatig azt hittem, lebeszéled róla...
- Igen, én pont erről... - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Viszont... - belém karolt, és kiterelt a folyosóra, oda, ahol senki nem hallhatott bennünket. - mivel azonban megtetted, amit én kértem, most én teszek érted valamit.
- De én semmit sem kértem! - végre sikerült annyi indulatot vinnem a hangomba, hogy Sofia végre végighallgasson, és leszűrhesse: ez volt az első és utolsó ilyen alattomos dolog, amiben részt vettem.
- Ugyan Crystal! - végül mégiscsak megrántotta a vállát, mintha csak tudná, hogy mit gondolok, de azzal is tisztában lenne, hogy ő jobban tudja, mi jó nekem. - Kihagynád az évnyitó partit?
- Hogy mit? - mintha a lány kimondta volna a titkos varázsszót, egyetlen szempillantás alatt elnyerte a figyelmemet.
- Lassan évek óta szokás a Severo felsőbb éves diákjainak körében, hogy titkos partit adunk a tetőn. Az egyik srác a gondnok fia, és az apja sosem veszi észre, ha kis időre eltűnik pár kulcsa... a tanároknak sem szúr szemet soha, mivel a buli mindig a fiú kollégium tetőterén van, ami jó messze fekszik az ő szárnyuktól... - Sofia arcára gúnyos vigyor ült, amiből tudtam, hogy valószínűleg nagy szerepe volt a parti hagyománnyá alakításában. A tudat pedig, hogy Sofia népszerűsége még nagyobb, mint gondoltam, nem igazán segített az erkölcsi iránytűmnek.
- Ugyan, Crystal, ne nézz már így! Most már le kell aratnod a babérokat! - rántotta meg a vállát, és elindult a folyosón. - Különben is, talán ez az utolsó alkalom az évben, hogy vegyülhetünk a fiúkkal! - kacsintott, majd eltűnt a tömegben, magamra hagyva engem a vállaimon ücsörgélő angyalka és ördögfióka ádáz küzdelmében.
Este kilenckor, két reménytelen vacillálással teli óra után torkomban dobogó szívvel léptem ki a folyosóra. Cory azóta sem jelent meg a szobánkban, Marinanak pedig elég volt egy sétálni megyek kifogás, így valójában senkinek nem szúrt szemet, hogy eltűnök éjszakára. Mikor elindultam a Sofia által előre elmagyarázott útvonalon, még mindig bizonytalanul lépkedtem. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem a partira, már azért sem, mert tisztában voltam azzal, miért hívott meg Sofia. Azonban a tény, hogy gólyák csak nagyon ritka esetben kapnak meghívást, arra következtettem, hogyha az év hátralévő részében én leszek a lány, aki ott volt a bulin, nem kell többet eleget tennem Sofia utasításainak. Na meg persze közre játszott az is, hogy népszerű akartam lenni. Kimondhatatlanul akartam. Az egómnak már így sem tett jót, hogy itt mindent újra kellett kezdenem, de ráadásul még Sofia kéréseit is úgy lestem, mint egy hűséges kiskutya. Függetlenné akartam válni, de anélkül, hogy közben magamra haragítanám a suli legnépszerűbb üdvöskéjét.
Ahogy belöktem magam előtt a tetőre nyíló ajtót, sosem gondoltam volna, hogy az ekkora mennyiségű fény és zene útját zárja el. Ha nem tudtam volna a partiról, eszem ágában sem lett volna bulizó fiatalokat keresni. A fényeket esetleg a Severo birtokának határáról ki lehetett volna szúrni, de korábban közölték velem is, hogy az éjjeliőrök csak holnap érkeznek meg a szabadságukról.
- Crystal Ferro, igaz? - lépett elém egy magasabb srác. Kezében műanyag poharat tartott, aminek szagáról egyértelműen megállapítottam, hogy alkohol van benne, a fiú mégsem hasonlított az otthoni éjszakákból ismerős, utcán támolygó kölykökre. Kilométerekről ki lehetett volna szúrni róla, hogy a Severo növendéke már több éve.
- Igen. - bólintottam, és átnyújtottam neki egy kis papírdarabot, amit még Sofia nyújtott át. - Mi árult el?
- Messziről megérzem az újoncok szagát. - vigyorodott el, majd visszaadta a cetlit. Beljebb léptem, és megpróbáltam találni pár ismerős arcot - sikertelenül. Miután megállapítottam, hogy mindenki valamilyen poharat tart a kezében, úgy éreztem, a legjobb mód a beolvadásra, ha én is veszek magamnak valamit. Odasétáltam a hosszú asztalhoz, felemeltem egy poharat, és megtöltöttem az egyetlen alkoholmentes itallal, amit találtam: ásványvízzel.
- Hu, Crystal, nem lesz az túl erős? - az ismerős hangra hátrakaptam a fejem, és szemben találtam magam a vigyorogva álldogáló Thomassal. Francba! Tudnom kellett volna, hogy ő is itt lesz, tekintve, hogy egy évfolyammal feljebb jár, mint én, és azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nem egy varangyos béka.
- Szerintem már így is eleget ittam... - motyogtam magam elé, majd látva értetlen arckifejezését, megpróbáltam elmagyarázni. - Tudod, a te arcodat látom mindenhol. És ne hidd, hogy a jó értelemben...
Megpróbáltam faképnél hagyni, de egyetlen mozdulattal megpördült és megállított.
- Most mi bajod van? - ahogy nekem szegezte a kérdést, egy pillanatra megrökönyödtem. Még magamnak sem adtam erre választ, igazából csak ösztönösen el akartam kerülni Thomast. Nem akartam találkozni vele, a barátnőjével, a... és akkor esett le.
- Miért nem mondtad, hogy van barátnőd? - szegeztem neki a kérdést. Persze ahogy kimondtam, már szívtam is volna vissza, de már késő volt. Thomas szeme kikerekedett, a következő pillanatban pedig zavartan felnevetett.
- Tessék?
- A húgod mondta, hogy egy nagyon kedves lánnyal jársz, és fogalmazzunk úgy, hogy eléggé leteremtett, mert azt hitte, hogy én... - nem tudtam befejezni a mondatot. Mert igazából nem is akartam. Akkora abszurdum volt már maga a gondolat is, amit Cory feltételezett, hogy nem akartam kimondani. És ahogy ott álltam, egyre inkább rájöttem, hogy semmi jogom nem volt számon kérni az előttem álló fiún, hogy van-e barátnője, vagy nincs. Hogy őszinte legyek, hirtelen fogalmam sem volt, miért is kellett volna elmondania nekem, hiszen alig pár perce találkoztunk, és azon kívül, hogy majdnem elgázolt, majd visszaszolgáltatta a macskámat, semmi nem történt köztünk.
- Nem igazán szoktam úgy bemutatkozni, hogy helló, én Thomas Castillo vagyok, a barátnőmet Camil Torres-nek hívják, és jövő hónapban feleségül veszem...
- Várj, mi van? - ledöbbenve bámultam az előttem álló srácot, mire ő elröhögte magát.
- Csak viccelek!
- Ja, hogy most nevetnem is kellett volna? - grimaszoltam, és újra megkíséreltem faképnél hagyni Thomast. Igazából sokkal inkább magamra voltam mérges, mint rá, de akkor ezt nem igazán akartam bevallani magamnak.
- Crystal, ne már, csak vicceltem! Mert ez általában bejön... - újra elállta az utamat, az arcára pedig valamiféle öntelt vigyor kúszott.
- Ez azért lehet, mert általában üresfejű csinibabákkal csevegsz...
- És te nem vagy az? - még mindig mosolygott, de a hangja kicsit komorabbá vált.
- Hát... nálam csak a csinibb fele stimmel. - megrántottam a vállam, és én is elmosolyodtam.
De abban a pillanatban, ahogy Thomas és köztem végre feloldódott volna az egészen addig jeges hangulat, két felhőkarcoló termetű srác közrefogta a fiút.
- Valami gond van? - Thomas hangja hirtelen ellenségessé vált, én pedig nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Tiéd a piros Ferrari? - szólalt meg az egyikük nem túl barátságos hangnemben. Magas volt, és sportos termetű, és folyamatosan beletúrt szőke hajába. Ugyan le lehetett olvasni az arcáról, hogy a fiúk körében pont olyan rettegett lehet, mint a lány kollégiumban Sofia, azonban az első benyomásom róla kétségtelenül az volt, hogy nevetséges.
- És még jó ideig az is marad. - Thomas gúnyosan mérte végig az őt közrefogó fiúkat.
- Felipe vagyok, annak a szépségnek a tulajdonosa, amit alaposan összekarcoltál. - a szőke srác egyik kezével dühösen a tetőről is jól látható parkoló felé bökött.
- Jajj, bocsáss meg, azt hittem, hogy az egy múzeumi kiállítás része... - vágott vissza Thomas. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam, a kezembe tartott poharat pedig egyre szorosabban markoltam. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- A lényeg, hogy nem kértem rá az aláírásodat. - Felipe tekintete egyre vészjóslóbbá vált. - Megtanulhatnál parkolni...
- Nézd, fogalmam sincs, hogy milyen indíttatással választottad azt a tragacsot, de hidd el, nem pazaroltam az időmet a kocsidra.
- Ha jól értettem, a te autód áll az enyém mellett, tehát a te zsebedből lesz kifizetve a javítása is. - jelentette ki Felipe, és láttam, hogy ökölbe szorul a keze.
- Thomas, menjünk innen, oké?- tettem egy gyenge próbálkozást, és Thomas kezét megragadva megkíséreltem kirángatni őt a két fiú közül, de ő akkor már máshol járt. Állkapcsa megfeszült, és én tudtam, hogy ha nem teszek semmit, az idei évnyitó parti botrányos verekedésbe fullad... pár karcolás miatt.
- Nézd már! A barátnőd fog kirángatni a bajból? - kérdezte gúnyosan Felipe. Kedvem lett volna képen törölni, de a következő pillanatban Thomas keze előrelendült, és telibe találta Felipe öntelt arcát. Egy pillanatra mindenki felénk fordult. Az ütés hangja bejárta az egész tetőteret, a táncolókon át a csendben álldogálókig mindenki arra volt kíváncsi, hogy a hátratántorodó Felipe hogyan reagál. Persze a következő pillanatban a fiú felegyenesedett, a keze pedig meglendült, de miután Thomas pillanatok alatt leguggolt, az ütés a másik srácot érte, aki ettől szintén összerogyott. Az egyetlen lehetőségem ebben a pillanatban lakott, így gondolkodás nélkül megajándékoztam Felipe-t a poharam tartalmával. Mivel meglepetésszerűen érte a dolog, nekem volt pár pillanatom, hogy megragadjam Thomas kezét, és egy erélyes mozdulattal kirántsam a csatatérről. A fiún még az előbbi verekedésből származó adrenalin uralkodott, így nekem sikerült elráncigálnom, át a tetőtérre nyíló bejáraton, le a kis csigalépcsőn, egészen a kollégium előtti parkig. Ekkor azonban tudatosult Thomas-ban is, hogy mi történt alig pár perccel ezelőtt.
- Crystal, mit művelsz? - Thomas ledöbbenve fordult felém. A hangjában dühöt éreztem, amit nem tudtam mire vélni.
- Akarod mondani, köszönöm Crystal, hogy feláldoztad értem az ásványvizedet, és kirángattál a bajból! Mert azt hiszem, megmentettelek egy jó kis orrplasztikától. - mondtam neki szemrehányóan. - Vagy rászorultál volna?
- Crystal, elintéztem volna. - egyre hangosabban beszélt, a mondat végére szinte kiabált. - Semmi közöd nem volt ehhez!
- De igen volt, mert az orrom előtt akartak péppé verni! - kiabáltam rá én is.
- Mondom, hogy elintéztem volna!
- Hagytad volna összeveretni magad, mikor nem is te karcoltad össze a kocsiját? - értetlenül pillantottam a fiúra, aki erre megrázta a fejét.
- Az igazából én voltam. - megrántotta a vállát. - A hülye macskád beszaladt a kocsi elé, és egy kicsit félrerántottam a kormányt...
- A hülye macskám? - mivel Thomas egyre inkább furcsábban kezdett viselkedni, én is egyre idegesebb lettem.
- Nem úgy értettem, én azt akartam mondani, hogy...
- Hogy? - vontam fel a szemöldököm. Thomas arca újra elkomorodott, majd hirtelen sarkon fordult, és távolodva odakiáltotta:
- Hogy semmi közöd nem volt hozzá!
És ezzel otthagyott a kollégiumi parkban, vaksötétben, a válasz után kutatva, hogy vajon miért nem találok egyetlen épelméjű, normális személyt ebben az istenverte kócerájban...
- Az biztos, hogyha rajtam múlna, kicsapnák az iskolából... - Marina hangja újra tele volt dühvel, mire egy mögöttünk éppen felálló lány közbeszólt.
- Mindig megússza... - legyintett, mintha az ehhez hasonló akciók mindennaposak lennének itt. - Most is csak az árnyékból gonoszkodik, a tanárok nem látják, vagy csak nem akarják látni, azok a diákok, akik pedig tisztában vannak Sofia ügyleteivel, nem mernek felszólalni ellene. Az lenne a tökéletes baklövés, ami itt egyet jelentene a halállal.
A lány újra megrántotta a vállát, majd eltűnt a bejáratokon kiáramló tömegben. Mellettem Marina újra beszélni kezdett arról, mennyire megveti azt, aki részt vesz az ilyen megaláztatásokban, de mindent, amit kimondott, én már percekkel előtte listára vettem magamnak. Alig fél napja érkeztem, és a Crystal Ferro baklövései című jegyzék egyre csak növekedett. Öt perc sem kellett hozzá, és a mellettem sétáló lányt magára hagyva elindultam visszafelé. Céltudatosan átverekedtem magam tömegen, és csak akkor torpantam meg, mikor megpillantottam Sofiat. Balszerencsémre ő is kiszúrt engem, és befejezte az előtte álldogáló tanárnővel folytatott beszélgetését arról, hogy természetesen fogalma sincs, ki vetemedhetett ilyen galádságra...
- Crystal! - arcán újra megjelent az a fölényes mosoly, amit első találkozásunkkor is láttam rajta, de most valami más is vegyült hozzá. Láttam rajta, hogy rettentően örül a sikerének. - Tudod, meg kell mondjam, egy pillanatig azt hittem, lebeszéled róla...
- Igen, én pont erről... - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
- Viszont... - belém karolt, és kiterelt a folyosóra, oda, ahol senki nem hallhatott bennünket. - mivel azonban megtetted, amit én kértem, most én teszek érted valamit.
- De én semmit sem kértem! - végre sikerült annyi indulatot vinnem a hangomba, hogy Sofia végre végighallgasson, és leszűrhesse: ez volt az első és utolsó ilyen alattomos dolog, amiben részt vettem.
- Ugyan Crystal! - végül mégiscsak megrántotta a vállát, mintha csak tudná, hogy mit gondolok, de azzal is tisztában lenne, hogy ő jobban tudja, mi jó nekem. - Kihagynád az évnyitó partit?
- Hogy mit? - mintha a lány kimondta volna a titkos varázsszót, egyetlen szempillantás alatt elnyerte a figyelmemet.
- Lassan évek óta szokás a Severo felsőbb éves diákjainak körében, hogy titkos partit adunk a tetőn. Az egyik srác a gondnok fia, és az apja sosem veszi észre, ha kis időre eltűnik pár kulcsa... a tanároknak sem szúr szemet soha, mivel a buli mindig a fiú kollégium tetőterén van, ami jó messze fekszik az ő szárnyuktól... - Sofia arcára gúnyos vigyor ült, amiből tudtam, hogy valószínűleg nagy szerepe volt a parti hagyománnyá alakításában. A tudat pedig, hogy Sofia népszerűsége még nagyobb, mint gondoltam, nem igazán segített az erkölcsi iránytűmnek.- Ugyan, Crystal, ne nézz már így! Most már le kell aratnod a babérokat! - rántotta meg a vállát, és elindult a folyosón. - Különben is, talán ez az utolsó alkalom az évben, hogy vegyülhetünk a fiúkkal! - kacsintott, majd eltűnt a tömegben, magamra hagyva engem a vállaimon ücsörgélő angyalka és ördögfióka ádáz küzdelmében.
Este kilenckor, két reménytelen vacillálással teli óra után torkomban dobogó szívvel léptem ki a folyosóra. Cory azóta sem jelent meg a szobánkban, Marinanak pedig elég volt egy sétálni megyek kifogás, így valójában senkinek nem szúrt szemet, hogy eltűnök éjszakára. Mikor elindultam a Sofia által előre elmagyarázott útvonalon, még mindig bizonytalanul lépkedtem. Tudtam, hogy nem szabadna elmennem a partira, már azért sem, mert tisztában voltam azzal, miért hívott meg Sofia. Azonban a tény, hogy gólyák csak nagyon ritka esetben kapnak meghívást, arra következtettem, hogyha az év hátralévő részében én leszek a lány, aki ott volt a bulin, nem kell többet eleget tennem Sofia utasításainak. Na meg persze közre játszott az is, hogy népszerű akartam lenni. Kimondhatatlanul akartam. Az egómnak már így sem tett jót, hogy itt mindent újra kellett kezdenem, de ráadásul még Sofia kéréseit is úgy lestem, mint egy hűséges kiskutya. Függetlenné akartam válni, de anélkül, hogy közben magamra haragítanám a suli legnépszerűbb üdvöskéjét.
Ahogy belöktem magam előtt a tetőre nyíló ajtót, sosem gondoltam volna, hogy az ekkora mennyiségű fény és zene útját zárja el. Ha nem tudtam volna a partiról, eszem ágában sem lett volna bulizó fiatalokat keresni. A fényeket esetleg a Severo birtokának határáról ki lehetett volna szúrni, de korábban közölték velem is, hogy az éjjeliőrök csak holnap érkeznek meg a szabadságukról.
- Igen. - bólintottam, és átnyújtottam neki egy kis papírdarabot, amit még Sofia nyújtott át. - Mi árult el?
- Messziről megérzem az újoncok szagát. - vigyorodott el, majd visszaadta a cetlit. Beljebb léptem, és megpróbáltam találni pár ismerős arcot - sikertelenül. Miután megállapítottam, hogy mindenki valamilyen poharat tart a kezében, úgy éreztem, a legjobb mód a beolvadásra, ha én is veszek magamnak valamit. Odasétáltam a hosszú asztalhoz, felemeltem egy poharat, és megtöltöttem az egyetlen alkoholmentes itallal, amit találtam: ásványvízzel.
- Hu, Crystal, nem lesz az túl erős? - az ismerős hangra hátrakaptam a fejem, és szemben találtam magam a vigyorogva álldogáló Thomassal. Francba! Tudnom kellett volna, hogy ő is itt lesz, tekintve, hogy egy évfolyammal feljebb jár, mint én, és azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nem egy varangyos béka.
- Szerintem már így is eleget ittam... - motyogtam magam elé, majd látva értetlen arckifejezését, megpróbáltam elmagyarázni. - Tudod, a te arcodat látom mindenhol. És ne hidd, hogy a jó értelemben...
Megpróbáltam faképnél hagyni, de egyetlen mozdulattal megpördült és megállított.
- Most mi bajod van? - ahogy nekem szegezte a kérdést, egy pillanatra megrökönyödtem. Még magamnak sem adtam erre választ, igazából csak ösztönösen el akartam kerülni Thomast. Nem akartam találkozni vele, a barátnőjével, a... és akkor esett le.
- Miért nem mondtad, hogy van barátnőd? - szegeztem neki a kérdést. Persze ahogy kimondtam, már szívtam is volna vissza, de már késő volt. Thomas szeme kikerekedett, a következő pillanatban pedig zavartan felnevetett.
- Tessék?
- A húgod mondta, hogy egy nagyon kedves lánnyal jársz, és fogalmazzunk úgy, hogy eléggé leteremtett, mert azt hitte, hogy én... - nem tudtam befejezni a mondatot. Mert igazából nem is akartam. Akkora abszurdum volt már maga a gondolat is, amit Cory feltételezett, hogy nem akartam kimondani. És ahogy ott álltam, egyre inkább rájöttem, hogy semmi jogom nem volt számon kérni az előttem álló fiún, hogy van-e barátnője, vagy nincs. Hogy őszinte legyek, hirtelen fogalmam sem volt, miért is kellett volna elmondania nekem, hiszen alig pár perce találkoztunk, és azon kívül, hogy majdnem elgázolt, majd visszaszolgáltatta a macskámat, semmi nem történt köztünk.
- Nem igazán szoktam úgy bemutatkozni, hogy helló, én Thomas Castillo vagyok, a barátnőmet Camil Torres-nek hívják, és jövő hónapban feleségül veszem...
- Várj, mi van? - ledöbbenve bámultam az előttem álló srácot, mire ő elröhögte magát.
- Csak viccelek!
- Ja, hogy most nevetnem is kellett volna? - grimaszoltam, és újra megkíséreltem faképnél hagyni Thomast. Igazából sokkal inkább magamra voltam mérges, mint rá, de akkor ezt nem igazán akartam bevallani magamnak.- Crystal, ne már, csak vicceltem! Mert ez általában bejön... - újra elállta az utamat, az arcára pedig valamiféle öntelt vigyor kúszott.
- Ez azért lehet, mert általában üresfejű csinibabákkal csevegsz...
- És te nem vagy az? - még mindig mosolygott, de a hangja kicsit komorabbá vált.
- Hát... nálam csak a csinibb fele stimmel. - megrántottam a vállam, és én is elmosolyodtam.
De abban a pillanatban, ahogy Thomas és köztem végre feloldódott volna az egészen addig jeges hangulat, két felhőkarcoló termetű srác közrefogta a fiút.
- Valami gond van? - Thomas hangja hirtelen ellenségessé vált, én pedig nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Tiéd a piros Ferrari? - szólalt meg az egyikük nem túl barátságos hangnemben. Magas volt, és sportos termetű, és folyamatosan beletúrt szőke hajába. Ugyan le lehetett olvasni az arcáról, hogy a fiúk körében pont olyan rettegett lehet, mint a lány kollégiumban Sofia, azonban az első benyomásom róla kétségtelenül az volt, hogy nevetséges.
- És még jó ideig az is marad. - Thomas gúnyosan mérte végig az őt közrefogó fiúkat.
- Felipe vagyok, annak a szépségnek a tulajdonosa, amit alaposan összekarcoltál. - a szőke srác egyik kezével dühösen a tetőről is jól látható parkoló felé bökött.
- Jajj, bocsáss meg, azt hittem, hogy az egy múzeumi kiállítás része... - vágott vissza Thomas. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam, a kezembe tartott poharat pedig egyre szorosabban markoltam. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- A lényeg, hogy nem kértem rá az aláírásodat. - Felipe tekintete egyre vészjóslóbbá vált. - Megtanulhatnál parkolni...
- Nézd, fogalmam sincs, hogy milyen indíttatással választottad azt a tragacsot, de hidd el, nem pazaroltam az időmet a kocsidra.
- Ha jól értettem, a te autód áll az enyém mellett, tehát a te zsebedből lesz kifizetve a javítása is. - jelentette ki Felipe, és láttam, hogy ökölbe szorul a keze.
- Thomas, menjünk innen, oké?- tettem egy gyenge próbálkozást, és Thomas kezét megragadva megkíséreltem kirángatni őt a két fiú közül, de ő akkor már máshol járt. Állkapcsa megfeszült, és én tudtam, hogy ha nem teszek semmit, az idei évnyitó parti botrányos verekedésbe fullad... pár karcolás miatt.
- Nézd már! A barátnőd fog kirángatni a bajból? - kérdezte gúnyosan Felipe. Kedvem lett volna képen törölni, de a következő pillanatban Thomas keze előrelendült, és telibe találta Felipe öntelt arcát. Egy pillanatra mindenki felénk fordult. Az ütés hangja bejárta az egész tetőteret, a táncolókon át a csendben álldogálókig mindenki arra volt kíváncsi, hogy a hátratántorodó Felipe hogyan reagál. Persze a következő pillanatban a fiú felegyenesedett, a keze pedig meglendült, de miután Thomas pillanatok alatt leguggolt, az ütés a másik srácot érte, aki ettől szintén összerogyott. Az egyetlen lehetőségem ebben a pillanatban lakott, így gondolkodás nélkül megajándékoztam Felipe-t a poharam tartalmával. Mivel meglepetésszerűen érte a dolog, nekem volt pár pillanatom, hogy megragadjam Thomas kezét, és egy erélyes mozdulattal kirántsam a csatatérről. A fiún még az előbbi verekedésből származó adrenalin uralkodott, így nekem sikerült elráncigálnom, át a tetőtérre nyíló bejáraton, le a kis csigalépcsőn, egészen a kollégium előtti parkig. Ekkor azonban tudatosult Thomas-ban is, hogy mi történt alig pár perccel ezelőtt.
- Crystal, mit művelsz? - Thomas ledöbbenve fordult felém. A hangjában dühöt éreztem, amit nem tudtam mire vélni.
- Akarod mondani, köszönöm Crystal, hogy feláldoztad értem az ásványvizedet, és kirángattál a bajból! Mert azt hiszem, megmentettelek egy jó kis orrplasztikától. - mondtam neki szemrehányóan. - Vagy rászorultál volna?
- Crystal, elintéztem volna. - egyre hangosabban beszélt, a mondat végére szinte kiabált. - Semmi közöd nem volt ehhez!
- De igen volt, mert az orrom előtt akartak péppé verni! - kiabáltam rá én is.
- Mondom, hogy elintéztem volna!
- Hagytad volna összeveretni magad, mikor nem is te karcoltad össze a kocsiját? - értetlenül pillantottam a fiúra, aki erre megrázta a fejét.
- Az igazából én voltam. - megrántotta a vállát. - A hülye macskád beszaladt a kocsi elé, és egy kicsit félrerántottam a kormányt...
- A hülye macskám? - mivel Thomas egyre inkább furcsábban kezdett viselkedni, én is egyre idegesebb lettem.
- Nem úgy értettem, én azt akartam mondani, hogy...
- Hogy? - vontam fel a szemöldököm. Thomas arca újra elkomorodott, majd hirtelen sarkon fordult, és távolodva odakiáltotta:
- Hogy semmi közöd nem volt hozzá!
És ezzel otthagyott a kollégiumi parkban, vaksötétben, a válasz után kutatva, hogy vajon miért nem találok egyetlen épelméjű, normális személyt ebben az istenverte kócerájban...
